https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Kamarás Klára: Hajléktalan az éjfélimisén

    Ide csak melegedni jöttem,
    kinn hull a hó, s az éj hideg.
    Ruhám kopott, hát tőlem itt is
    elhúzódnak az emberek.

    Az imákból már rég kikoptam,
    a hangom is olyan rekedt…
    Itt ének száll feléd, s imádság
    velük szárnyalni nem merek.

    Régi imáim elfeledtem,
    pedig nagyanyám oktatott…
    de itt a tömjénfüstös éjben
    valami fájón felragyog.

    Igen, hazudtam, loptam, ittam.
    Volt asszonyom, de elhagyott…
    A gyermekem, ki tudja hol van?
    Talán még él, talán halott.

    Én nem kérek már semmi kincset.
    Adtál, s elszórtam eleget…
    csak hadd maradjak itt a fényben,
    s jusson nekem is szeretet.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: El Camino

    (Szent Jakab útján…)

    Magányos sorsom
    zarándokútját járom
    választ keresve

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Derűt dalolnék…

    Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
    Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
    És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
    A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

    Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
    Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
    Opál színekkel lengve még az árnyon,
    Amely a lankadt lombokat belepte…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Osho: Meglepetés

    Minden, ami gyönyörű és igaz, meglepetésként érkezik.
    Éppen ezért őrizd meg a meglepődés képességét.
    Ez az élet egyik legnagyszerűbb áldása.

    Forrás: idézet

  • Marina Cvetajeva: Ahogy a jobb a bal kezet

    Ahogy a jobb a bal kezet leli –
    lelked a lelkemhez oly közeli.

    Összesimultunk, áldott-melegen,
    ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.

    De vihar kél – s pokolmély szakadék
    tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.

    Fordította: Baka István

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

    Fehér fényben, fehér ruhában,
    Egy férfi jár előttem egyre.
    Vezet, vezet, kezem kezében,
    Föl a magányos, nagy hegyekre.
    Az emberarcok ködbe vesztek,
    Ketten vagyunk a hegyeken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Megláboltam a pusztaságot,
    Homokviharos, sívó tengert.
    Szürke porát szívemre szórta,
    Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
    De tikkadt lelkem felüdítve
    A Mester arca járt velem.
    Kezem meleg kezébe fogta,
    S én követem.

    Lehevertem illatos fűre
    Oázisok mézes szelében,
    Elálmodoztam rózsás felhőn,
    Távol dalon, zsongó levélen.
    De kezét homlokomra tette
    S megnyitva álmodó szemem,
    Előre mutatott a Mester,
    S én követem.

    Elértem a hegyek tövébe
    S indultam fölfelé nyomában.
    Dideregtem a szirti szélben,
    A szikla megvérezte lábam.
    Ha megálltam, szemembe nézett
    És rám mosolygott csendesen.
    S belém szállott a Mester lelke.
    És követem.

    Mikor az első csúcsra értem,
    Verejtékes nap estelén,
    Megkísértett a nagy Kísértő,
    És egy világot tárt elém.
    De a Mester szemembe nézett,
    Szomorú szemmel, könnyesen,
    S rajta kívül nem láttam semmit.
    És követem.

    Járok magányos hegytetőkön,
    A magasságos szirthazában.
    S egy férfi jár előttem egyre,
    Fehér fényben, fehér ruhában.
    Léptünk alatt meleg virágok
    Serkednek a vad köveken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról

    Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
    alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
    Távolabb a város, és túlnan látszik a
    szemközti dombról a komoly bazilika.

    Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
    a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
    nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
    lélek, mint dómjával ott a bazilika?

    Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
    virága, nyugtató lótuszom, s odalent
    kertem az egész táj, hol óriás csiga
    kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

    De túl már cseh határ… Idegen katonák
    s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
    mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
    áldástalan nézi a hűs bazilika.

    Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
    amit épúgy védjen a törvény és a rend?
    Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
    legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

    Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
    minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
    tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
    nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

    Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
    tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
    Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
    zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

    Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
    erretoppan olykor szürke lábaival:
    az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
    mint orgona után néma bazilika.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Szürke ágú gyalogszeder

    Te szürke ágú, szép gyalogszeder,
    egy fürtödet, no, nyújtsd felém.
    Vér s tüske. Jer, szívemre, jer,
    hogyha szeretsz, szeretlek én.

    Árnyékos, zöld gyümölcsödet
    szép vadszeder, a számra tedd.
    Félhomályban ölelve hosszan,
    megölellek tövisbozótban.

    Elmégy, szeder? Hová, miért?
    Amit nem adsz: szerelemért.

    Fordította: Nemes Nagy Ágnes

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • John Keats: Az őszhöz

    Párák és érett ízek évszaka
    jössz s hő híved, a sárga nap örül
    s összefogtok s áldott fürtök soka
    csügg a szőlőn a nádtetők körül;
    mohos ágat dús almasúly töret
    s zamat tölt minden őszi magvakat,
    dinnye dagad, feszül cukros bele
    a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
    késő virág, minőt a méh szeret,
    s már azt hiszi: örök méz-szüret,
    mert nyári sejtje csordultig tele.

    Ki nem látott még téged? – Kiszököm
    s megleslek gyakran csűrök közelén,
    ülsz gondatlan a téres küszöbön
    s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
    vagy épp aratsz és mákillat hatol
    hozzád s elaltat és nem éri már
    sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
    vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
    patak tükrére s friss italra vár;
    vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
    szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.

    Hol a tavasz nótái? mind halott?
    mi gondod rá? van néked is zenéd:
    míg esti felleg sző be halk napot
    s a tarlón rózsák színét szűri szét,
    a parti fűzfák közt búsongva dong
    a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
    mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
    kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
    tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
    finomka fütty a szérűskert alól
    s gyűlő fecskék zajától zúg az ég…

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    J

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig