https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

    Igricnóta

    A váradi püspök lánya!
    Rózsaszál a szöghajába.
    Tisza mentén, Bihar táján
    Nem akad több olyan szál lány.

    Patyolat a teste, lelke,
    A legények veszedelme,
    Szava bűbáj, tánca örvény,
    Mért is nincsen rája törvény?

    Cserhalomnál csata van ma,
    Pogány kunság riadalma,
    Hull a tar fej, mint az alma,
    Magyaroknak diadalma.

    László vezér lova táltos,
    Vezeti a Boldogságos,
    László vezér bárdja talál,
    És ha talál, az a halál!

    Ott fut egy kun. A nyergében
    Drága teher hever szépen.
    A nyergében – csípje kánya! –
    A váradi püspök lánya!

    Nosza rajta, rajta, rajta!
    László lova rárófajta,
    Széltől vemhes anya lánya,
    Utoléri nemsokára!

    Rövid a harc. Kun legénynek
    Búcsút int a drága élet,
    De a karját esdve tárja
    A váradi püspök lánya!

    „Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
    Szeretem én szívem szerént,
    Vagy ha bántod, magad bánod,
    Letörsz akkor egy virágot!”

    László vezér karja lankad,
    – Soha még ily diadalmat! –
    Karja lankad, szíve bágyad,
    A pusztának nekivágtat.

    Igric ajkán új nóta szól
    A bihari sátrak alól.
    László vezér sír a dalon:
    „Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”

    László hősnek neve támad,
    Visszazengi minden század!
    Csak a szíve maradt árva,
    …Hej, váradi püspök lánya!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A varázsfuvolás

    Ismeritek őt, az égőszemű,
    A lengőhajú, rubinajkú embert?
    Bársonypalástja a szélbe repül
    És odatart, hová még senki sem mert!
    Ismeritek őt? Van egy fuvolája,
    A hangja ezüst, a dala csoda,
    És mennek, törtetnek utána, utána,
    És megy a bűbájos s nem áll meg soha!

    Ifjú legények, övék az élet
    És övék a lány, kinek arca rózsa,
    A fuvolásnak útjára térnek,
    Felednek lányt és kacagnak a sorsra.
    Mert csalja őket a fuvolanóta
    És vonja őket a zengő csoda,
    Csak mennek, törtetnek összefonódva,
    És megy a bűbájos s nem áll meg soha!

    Merre sietsz? Ó nem kérdezik ők,
    A csodanótát aki meghallotta,
    Földi dal már nem bűvölheti őt,
    Ó nincs e tájon sehol olyan nóta!
    Csak mennek, törtetnek a hangra lesve,
    És egyszer a dal, a bűbájos, oda.
    Fekete hínárra leszállott az este,
    Daluk és napjuk nem lesz több soha!

    Forrás: MEK
    .

  • Juhász Gyula: Kossuth-nóta…

    A lóca végén, óbor mellett,
    Nagy, barna legény énekelget,
    Egy szál cigány ugyan cifrázza,
    Ujjong, zokog az ő nótája.

    Az ő nótája az a nóta,
    Mely egyre járja még azóta,
    Hogy magyar álmok visszaszállnak
    Tavaszába egy szebb világnak.

    A gyertya fogy, tüzel az óbor,
    Elég is volna már a jóból,
    De a legény büszkén, merengve
    Bámul egy álomregimentre!

    Más nóták jöttek, hej, azóta,
    Hogy megszületett az a nóta,
    De rendületlenül, kevélyen,
    Nem tudsz felőlük, jó legényem.

    …Mint hogyha magyar fajtám lelke,
    Ujjongna, sírna, énekelne.
    Árva legény, szép, konok bánat,
    Ó be szeretlek, be sajnállak!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Flagellánsok éneke

    Hitvány hús, mely bűnre vittél,
    Elporladó, elrothadó,
    Az ostorok csapása ímé
    Gyönyör fejében bús adó.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Szilaj csapások, szeges kínok,
    Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek
    A szomorú, a szent martírok!

    Az álmainkat bűnre váltja
    Az asszony teste, a fehér,
    Izzó, gonosz, szép látomások
    Gyúlnak, ha forr a kerge vér.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Kemény csapások, drága kínok,
    Szeresd, hitvány vér, mit szerettek
    A szomorú, a szent martírok!

    A Sátán jár körül e tájon,
    Keresve, hogy kit nyeljen el,
    Vigyázzatok, virrasszatok mind,
    Mert jaj, ha az Úr jönne el!
    Pattogjatok, csattogjatok
    Boldog csapások, édes kínok,
    Halj meg, kevély test, mint meghaltak
    A szomorú, a szent martírok!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ódon ballada

    A kocsma pállott, kék ködében
    Lócán ül Villon és dalol,
    Veszett láng villog a szemében
    S visszás hang kél a húr alól:
    „Múlandó minden e vidéken,
    Elrothad mind, ki szép, ki jó.
    Szeme agát volt, haja ében,
    Most alszik az Úr békéjében,
    Fehér sír fekete éjében.
    De hol van a tavalyi hó?”

    Asztalnak dől a sok borissza,
    Az egyik horkol ágy alatt,
    Villon a hegy levét kiissza,
    Az óra jár, a pillanat szalad.
    „Voltam nemes, gavallér, tiszta,
    Nem látott éj, se dáridó,
    De jaj, az marja, aki bírja,
    Oda a jószág, nem tér vissza,
    Folt hátán folt a mente, csizma.
    De hol van a tavalyi hó?…”

    A varjú várja már a koncot
    És áll a szégyen fája már.
    Oda a csókok, oda a hordók:
    Mors Imperator csókja vár.
    Voltam gyerek, szomorú, boldog,
    Volt kikelet és annyi jó.
    Roptam a táncot, a bolondot,
    Csókoltam Bertát meg Izoldot,
    Most várnak a vörös koboldok,
    De hol van a –
    De hol van a tavalyi hó?

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vita somnium breve

    Próbáltam néha-néha a halált,
    De gyáva szívem mindig visszafájt,
    Hiába siralomvölgy ez a tájék,
    Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

    Talán találkoztam is már vele,
    Talán más csillagról jő ide le;
    Talán utolsó álmom, végső vágyam,
    Talán reátalálok a halálban.

    Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
    Bár sara bánt és bár a pora untat,
    Egy álom él szívemben. Csak egy álom
    És ez az életem
    És ettől szép lesz magányos halálom.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: (Rousseauként…)

    Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
    Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
    Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
    Disztichonos versben írom e szép sorokat.

    Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
    Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
    Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
    Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

    Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
    Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
    Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
    Lelkem vára aként épül a csend közepett.

    Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
    Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
    Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
    És a barátságból, lengenek ím körülem.

    Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
    Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
    Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
    S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

    Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
    Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
    S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
    Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

    Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
    Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
    Természet s lángész szemlélete érleli bennem
    Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

    Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
    Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
    Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
    Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

    Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
    S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Beethovenhez

    Örök hangok zenésze, borús titán, Beethoven,
    Ma egy világ siráma zendül fel bánatodban,
    S ki mennyei derűben trónolsz mosolygva ott fenn,
    Nevedre egy világ bús szíve összedobban.

    A germán géniusz, mely benned csúcsra hágott,
    Veled győzelmesen bejárja a világot,
    És ellen és barát egy testvér hangjaidnál,
    Melyek mély árja kéjt és kínt az égbe himbál!

    Nagyságod ünnepén, mely tiszta és nemes fényt
    Sugárzik boldogan a nagy Emberiségre,
    S széppé teszi a gyászt, dicsőbbé az erényt:
    Engedd, hogy egy babért fonjunk mi is e névre.

    Beethoven, hisz neved szabadság és művészet,
    S mi e két nemtőnek nevében íme néked
    Zenével áldozunk alázatos szerényen,
    A magyar muzsika ministránsaiképpen!

    Jöjj el, jöjj el közénk, ez áhítat körébe,
    Miként az Úr leszáll az oltár asztalára,
    Nagy lelked zengjen és ujjongjon a zenében
    A fúvók és vonók fönséges viharában.

    Epedjen és zokogjon és dübörögve szóljon
    Az Ember vágya és szerelme a vonókon,
    És mint felhők közül a Nap kilép ragyogva,
    Örök vigasz derűjét áraszd a bánatokra!

    Beethoven, ki a magasság és mélység sasa voltál,
    Világokat suhintó egyetlen szárnycsapással:
    Dicsőséged egébe tekint egy csonka ország,
    S a sírok ormain köszönt ma muzsikával;

    Mert emberi jogok, szabadságok, remények
    Nemes zenésze, nékünk testvérünk vagy s ha téged
    Ma ünnepel e nép is, magasztos, szent dalodban
    Rab milliók szívének egy vágya összedobban!

    Forrás: MEK