Mint az útszéli víz, maradok,
mint az útszéli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.
Mint az útszéli víz,
füvetlen, dísztelen,
élek magányosan,
élek egyszerűen.
Ízem érezheted,
a színem láthatod,
magad itathatod,
a lábad moshatod.
Sima, ha simogatsz,
süket, ha megcsaholsz,
megérthetsz, ha akarsz,
elérsz, ha lehajolsz.
1935.
Forrás: eternus.hu
Szétkotorta tűzhelyünket
vézna léc,
ha felszítod tüzeinket
elalélsz,
meg ne lesd zord álmainkat
felrivallsz,
el ne dudold dalainkat,
belehalsz!
Forrás: eternus.hu
Húszéves testünk olyan fáradt
a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
olyan messze estünk a fénytől.
Az anyáinknak melle nincsen,
se húgainknak tisztessége,
a tisztesség kellett kenyérre.
Se bal, se jobb, se Marx, se Isten,
itt börtön, ott halottat kell siratni,
bután középen kell maradni.
Térdünk fagyottan citerázik,
beteg testünk jeges szél fújja,
ősz is és tél is csak szapulja.
Nincs erőnk barikádra állni,
nincs erőnk igéket dörögni,
ma állásért kell könyörögni.
A jövőt ellopták előlünk
s a küszöbön állnak és várnak
nagyszállítói a halálnak…
1933
Forrás: eternus.hu
Ugy szeretném szerelmedet
meghálálni, de nem lehet,
se csillagot, se kenyeret,
nem felezhetek meg veled.
Csak pocsolyát, nem kútvizet
kap száraz szád, szomjas szíved.
Nem ragyogás a szerelem,
árnyék vagyok a szemeden.
A szobánkba nem süt a nap,
de sütnek a durva szavak.
Nem én mondom, ne higyj nekem,
oly könnyen elkeseredem.
Sütnek a süket éjszakák,
felsir az ajk, megszúr az ágy,
az óra áll, perc nem telik,
megfúl az ember reggelig.
Sokat ríkatlak kis madár,
de Te ne sirj, mert sirni kár,
te csak repülj, te csak örülj,
kis ér fölött, nagy ág körül.
Kicsit várni tanitalak,
nem igy igértem az igaz,
szegény asszonnyá tettelek,
pedig nagyon szerettelek.
Ez még a dér, ez még a fagy,
de nő a mag a föld alatt
s az én kedvesem ajakát,
édesiti majd nap s virág.
Forrás: eternus.hu
A fejem fáj, az agyam sajog,
Kínozzák a távbeszélő-bajok.
Hát ez csoda?
Nézzen csak oda.
Mi bámul önre amott a falon,
És hallgassa meg e telefon-dalom.
Az ember gyomra mélyét,
Az epéjét
És a veséjét
Egy piros fonál
Csiklandozza végig, ha telefonál,
Átjárja a szívet, a májat,
S szent zsoltárokra ingerli a szájat.
Az okozója ott lóg a falon,
Ő róla zeng e telefon-dalom.
Órákig tart a pillanat,
Míg kaphat ön egy szabad vonalat,
És jön a válasz, nem holnap, még máma:
Foglalt a száma!
Ha nyugtalan ön, és szíve kérges,
A központ hölgye ezt nem érti,
És bájjal kérdi:
Óh, mért oly mérges?
És ha a számért hiába esengett,
A központ kérdi:
Óh, miért is csenget?
Miért oly naiv, és mért oly kába?
Hisz tudja jól, úgyis hiába!
A gond leroskaszt minden vállat,
Ha megvadul e háziállat.
És holttá pusztul minden élő,
Ha kínozza a távbeszélő.
De szíve-lelke bárhogy lázad,
Ajánlatos a vigyázat,
Mert rögtön jön a tettre kész,
Zord műszerész,
Ki nem a komisz szekrény hátán
Hasít szíjat,
De kihasítja az ön zsebéből –
A telefondíjat!
Forrás: eternus.hu
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt…
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed…
beléje néztem: vissza-vissza nézett…
és bíztatott és kérdezett…
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen…
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Forrás: nem került megjelölésre
Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
Repkedvén szerteszéjjel?
Mennyi sok munkával
És időjártával
Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára,
Az ő szép szájára
Vénus sokat tetézett.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz
Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész
Sehol, mint a tiétek.
Forrás: nem került megjelölésre
Ha ez a levelem megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy kicsit.
Képzelj magad elé: szivarozgatok,
Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.
Azt gondolom, maholnap meghalok,
S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.
Elküldöm neked ezt a levelet,
De nem mint régen: csevegni veled.
Tudom én, kopott rongy már a szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is odavan.
De kell, hogy mégis írjak teneked,
Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.
Felszakadó sírásod kell nekem,
Szivarozgatva tűnődni ezen.
Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
De lásd, egyedül kínlódom nagyon.
S szívemnek jólesik ez a kis meleg:
Hogy még valaki felsír, ha izenek.
Forrás: nem került megjelölésre
Aki fázik, vacogjon,
fújja körmét, topogjon,
földig érő kucsmába,
burkolózzék bundába,
bújjon be a dunyhába,
üljön rá a kályhára –
mindjárt megmelegszik.
Forrás: Vers mindenkinek
/szonett/
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,
kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
