Szerző: Mária Németh

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?
    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.
    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kivánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:
    köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

  • Ady Endre: Valaki útravált belőlünk

    Unatkozók s halálra-untak,
    Bolondosan furcsák vagyunk,
    Fájdalmasak és búcsúzók,
    S milyen furcsán nézzük magunkat,
    S milyen furcsán néznek most minket.
    Csalódás-kő ránk nem zuhant,
    S mégis sújtódottan, szédülten,
    Sustorgó ázott fák a tűzben,
    Panasszal égünk, lángtalan.

    Mint elárvult pipereasztal,
    Mint falnak fordított tükör,
    Olyan a lelkünk, kér, marasztal
    Valakit, ki már nincs velünk,
    Ki után ájult búval nézünk.
    Egy régi, kényes, édes dámát,
    Kegyetlen szépet siratunk,
    Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
    Valakit, kiért hiúk voltunk,
    Apródok s cifra dalnokok,
    S kit udvarunkban udvaroltunk.

    Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
    Nagy termeink üresen kongnak,
    Kölykösen úszók szemeink:
    Valaki útravált belőlünk,
    S nem veszi észre senki más,
    Milyen magános férfiporta
    Lett a szemünk, lett a szívünk,
    Szemünknek és szívünknek sorsa,
    Mert asszonyrészünk elhagyott.

    Nem tudjuk szeretni magunkat,
    És nem hisszük el, hogy szeretnek,
    Ákombákomos szépeket
    Idegen, váró embereknek
    A régi tussal nem írunk,
    Mert mi csak magunknak bókoltunk,
    Asszony-énünkért, szertelen,
    Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
    És kacérok és hűtlenek,
    És most sírva megözvegyedtünk.

    Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
    Siránkozik pityergő szánkon,
    S omladozó, árva szívünk
    Ezer fájást talál, hogy fájjon,
    S ezeregy fájás fáj nekünk.
    Kopott az arcunk, kopott minden,
    Kopott a világ s a szívünk,
    S minden világ a szemeinkben:
    Mi hírért, sikerért szalasszon,
    Ösztönzőnk, igazi valónk,
    Kiszakadt belőlünk, az asszony.

  • Zelk Zoltán: Október

    Kisöccsétől, Szeptembertől
    búcsút vesz és útra kél,
    paripája sűrű felhő,
    a hintója őszi szél.

    Sárga levél hull eléje,
    amerre vágtatva jár,
    félve nézi erdő, liget,
    de ő vágtat, meg se áll.

    Hová, hová oly sietve,
    felhőlovas szélszekér?
    Azt hiszed tán, aki siet,
    aki vágtat, messze ér?

    Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
    hiszen nem megyen ő messze,
    csak addig fut, míg rátalál
    a bátyjára, Novemberre.

  • Nagy László: Fehér lovam

    Fehér lovam jól galoppol,
    fehérebb lesz a haboktól,
    bundás felhőt rúg a porból,
    ugat minket por-komondor.

    Híd előttem: fadobogó,
    horkanva át robog a ló,
    víz rezeg: békabujtató,
    sás remeg: récealtató.

    Kék homályban ezüstnyárfák,
    felragyogó ezüstmáglyák,
    hajladozva sustorogják:
    így rohannak, akik árvák.

    Bombázókról kondenz-fátyol
    úszik, északig világol,
    édes lovam, égre lábolj,
    vágtassunk ki a világból!

  • Sárhelyi Erika: A világ vége

    Egyszer elmennék a világ végére.
    Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
    Ülni a szélére. Megnézném, milyen
    Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
    Vagy egy másik világból megjön
    Rá a felelet. Elvégre meglehet,
    A világ vége csak egy másik kezdet.
    Talán egy híd is vezet oda át.
    Már látom, ahogy sok óriásplakát
    Hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
    Nem térő alkalom, megnézheti
    – Most akciós áron – mi van odaát,
    A másik oldalon!” Ha a hídon túl
    Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
    Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
    De maradnék néhány röpke órára,
    S kipróbálnám, milyen egy másik
    Világból fütyülni erre a világra.

  • Pierre Louÿs: Gyönyör

    (Babits Mihály fordítása)

    Ott hagytak bennünket éjszakára, egy fehér,
    terrászon, elaléltan a rózsák között. A meleg
    izzadság csorgott mint a könnyek, kebleinkre
    a hónunk alól. Nehéz gyönyör bíborozta hanyatt-
    csukló fejeinket.

    Négy fogoly galamb röpködött fölöttünk, négy-
    féle illattal átitatva, csöndben. Szárnyaikról
    cseppekben hullott a parfüm a meztelen nőkre.
    Csupa írisz voltam.

    Óh lanyhaság! Arcomat egy fiatal lány hasára
    nyugtattam, aki nedves hajam frissességébe bur-
    kolózott. Nyitott ajkamat megrészegítette sáfrányos
    bőrének illata. Nyakamra zárta combjait.

    Aludtam, de valami fárasztó álom felébresztett:
    egy iynx, éjjeli vágyaknak madara, eszeveszetten
    dalolt a távolban. Borzongva, felköhögtem.
    Egy lankadó kar, mint egy virág, emelkedett a
    légbe, lassan, a hold felé.


  • Pierre Louÿs: A kis házikó

    (Babits Mihály fordítása)

    A kis házikó, ahol az ágya áll, legszebb
    a föld kerekségén. Fák karjai tartják,
    fala szikkadt vályog, a haja szalmahaj.
    Nagyon megkedveltem: benne hálunk, mi-

    óta hűsek az éjszakák; s minél inkább
    hűsek, annál hosszabbak is. Mire a nap
    fölkel, édes fáradtságot érzek.
    Földön a matrácunk; két fekete gyapjú-

    takaró takar be; s a testeink egymást
    melengetik. Súlyos melle nyomja keble-
    imet. Szívem hangosan ver…

    Átfog, úgy szorít, hogy szinte össze-
    tör, szegény gyönge kislányt. De ha
    belém hatolt, nem tudok többé semmit
    e világról, és levághatnák kezemet-

    lábomat, mégsem ébrednék fel gyönyö-
    rűségemből.


  • Richard Dehmel: Venus perversa

    (Babits Mihály fordítása)

    Ülj le! Hét kereszt közöttünk!
    Fő, hogy állatmódra nem szabad!
    Lelkem már más ingerek fölött csüng:
    magadat szeresd előttem, magadat!

    Magadat csak! Vonagló szemérmed,
    kéjvizes szemed, csukló nyögésed:
    ez kell nékem! – végső kéjnek:
    látni magányos őrjöngésed.

    Óh te, hogyha újjad alatt melled
    bimbaja, már fonnyatag,
    földagad, mint valaha szerelmed
    régi éjein dagadt –

    bús tobzódás! – evvel hagyj betellni!
    Magam kéje keserű öröm.
    Hadd legyen vad gyönyöröm
    a te bús vadságodon legelni!

    amint csillapítod elhagyott
    araként magányos vágyaid,
    s mámoros kézzel kutatgatod
    tested titkos boldogságait.

    Mostan – édes – tekinteted megtörik,
    Óh, szemem megtört szemed hadd issza!
    Rezzenés fut lábtól ajkakig –
    Ne húzódj oly vadul vissza!

    Undorodsz? Az unt tehénség
    jobban tetszett? – –
    S borzalom szalad
    rajtunk át: ha bús fajunkra vénség
    borul majd: a szerelemből ez marad!…


  • Walt Whitman: Egy nő vár reám

    (Babits Mihály fordítása)

    Egy nő vár reám: minden megvan benne és semmi sem hiányzik;
    de minden hiányoznék, ha nem volna meg a nem, vagy a megfelelő férfi megtermékenyítése.

    Minden megvan a nemben: test és lélek,
    vélemények, bizonyítékok, tisztaság, gyöngédség, eredmények és megnyilatkozások,
    énekek, parancsok, egészség, büszkeség, az anyaság misztériuma, a mag teje,
    minden remény, jótett és adomány, minden szenvedély, szerelem, a föld szépségei és gyönyörei,
    minden uralom, minden ítélkezés, a föld istenei és vezérei,
    minden bezárva alszik a nemben, mint annak része és igazolása.

    Szégyenkezés nélkül ismeri és elismeri a férfi, akit én szeretek, nemének nagyszerűségeit,
    és szégyenkezés nélkül az asszony is, aki nekem tetszik, a magáét.

    Eltávozom az érzéktelen nőktől
    és annál fogok maradni, aki rám vár, és azoknál, akik forró vérükkel kielégítenek;
    látom, megértenek és nem vonakodnak tőlem,
    látom, méltók reám: az ő hatalmas férjük akarok lenni.

    Egy jottával se kevesebbek nálam,
    arcukat barnára égette a napfény és a szél lehellete,
    húsukban a régi istenek teltsége és ereje él,
    tudnak úszni, evezni, lovagolni, birkózni, futni és ütni, visszahőkölnek és támadásra ugranak, tudnak védekezni,
    jogaikban megállapodottak – nyugodtak; tiszták és öntudatosak.

    Szorosan magamhoz húzlak benneteket, ti nők,
    nem ereszthetlek el, szeretnék javatokra lenni,
    értetek vagyok és értem vagytok; nemcsak magunkért, hanem másokért is:
    belétek burkolva nagyobb hősök és dalnokok szunnyadnak
    és nem akarják, hogy más férfi érintése ébressze föl őket, mint az enyém.

    Én vagyok, ti nők; megtalálom a magam útját,
    szigorú vagyok, kemény, hatalmas és könyörtelen, de szeretlek titeket:
    nem okozok nektek több fájdalmat, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges.

    Fiákká és lányokká öntöm ki magvamat, ahogy az országnak erre szüksége van, durva izmokkal lassan szorítalak össze benneteket,
    hatásos erőszakkal ölellek, nem hallgatok könyörgéseitekre,
    nem állhatok el a dologtól, mielőtt belétek nem süllyesztettem, ami oly régóta fölgyülemlett bennem.

    Belétek bocsátom lényem feláradt folyamait,
    belétek süllyesztek ezer eljövendő évet,
    belétek süllyesztem azok magvait, akiket én és Amerika szeretünk:
    a cseppeknek, melyek öletekbe folynak, büszke atlétai lányokká, új művészekké, zenészekké és dalnokokká kell válniok,
    a gyermekeknek, akiket most veletek nemzek, újból gyermekeket kell majd nemzeniök:
    tökéletes nőket és férfiakat kívánok életem ajándékaiból!

    Elvárom, hogy ők is áttörjék egymást, minthogy én és ti áttörjük egymást,
    számítok nemző borzongásuk gyümölcseire, minthogy számítok annak a borzongásnak gyümölcseire is, amit én adok nektek,
    szerelmi aratásokra számítok a születésből, az életből, a halálból és a halhatatlanságból, amelyeket most oly szeretettel ültetek belétek.