https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

    Drága kincsem, galambocskám,
    Csikóbőrös kulacsocskám!
    Érted halok, érted élek,
    Száz leányért nem cseréllek.
    Megvídító orcácskádat,
    Csókra termett kerek szádat
    Ha a számhoz szoríthatom,
    Zsuzsiét nem csókolgatom.

    Óh, hogy kótog a kebeled,
    Melyben szívemet viseled!
    Óh, milyen szép az ajakad
    S arany láncra méltó nyakad!
    Karcsú derekadon a váll
    Halhéj nélkül is szépen áll;
    Nem úgy ám, mint a Mancié,
    Vagy a majd megmondám kié.

    Szép a hajad szép szála is,
    Ha kis csikó hordozta is,
    Nem akasztott ember haja,
    Mint a Trézi rőt vuklija.
    Édes a te danolásod,
    Jérce-forma kotyogásod:
    Kittykottyod innepi ének
    Bús szívemnek, szegénykének.

    Ha bánatim közlöm véled,
    Egy szódra lelkem megéled;
    Ha jókedvem csucsorodik,
    Általad megszaporodik.
    Mikor hideg szelek vagynak,
    Elveszed mérgét a fagynak;
    És mikor a hév nyár lankaszt,
    Nékem te megfrissíted azt.

    Óh, ha téged nem láthatlak,
    Be óhajtlak, be siratlak!
    S ha képed kezembe akad,
    Szememből örömkönny fakad.
    Téged hordozlak útamban,
    Téged ölellek ágyamban;
    És valahányszor felkelek,
    Szerelmedről énekelek.

    Együtt be sokszor feküdtünk,
    Bár soha meg nem esküdtünk!
    Az éjjel is, csak megintsem,
    Együtt hálunk, ugye, kincsem?
    Óh, ha szívünk szerelmének
    Kis zálogi születnének,
    S ott ülnének hosszú sorral
    A kuckóban, tele borral!

    Bárcsak a feleségemmel
    Téged cserélhetnélek fel,
    Hogy fiakat, leányokat
    Szűlnél, apró kulacsokat:
    Zsanám meg kulaccsá válna,
    Borral mindég színig állna.
    Az ő bőre úgyis csikó,
    Beléférne négy-öt akó.

    De jaj, engem ide-tova
    Elvisz a Szent Mihály lova,
    Szerelmed megemészt végre,
    És te maradsz özvegységre.
    Keserves sors! adjatok bort!
    Lakjuk el előre a tort;
    Ami menne más kutyába,
    Jobb, megy a magunk torkába.

    Akadtam még egy bankóra,
    Kit szántam szemborítóra:
    De vakságtól ki már nem fél,
    Minek annak a szemfedél?
    Kincsem, violám, rubintom!
    Itt az utolsó forintom:
    Érted adom ezt is, tubám!
    Csak szádhoz érhessen a szám.

    Óh, csókollak, óh, ölellek!
    Míg moccanok, míg lehellek:
    Tested tegyék holttestemhez
    És ezt az írást fejemhez:
    „Útas, köszönj rám egy pint bort:
    Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
    Kedves élete-párjával,
    Csikóbőrös kulacsával!”

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

    Esmérek én egy vént. – Ki az: – Neve nincsen:
    Régen eladta már aztat is a kincsen;
    Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
    Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –

    Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
    Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
    Van két palotája a Piac-utcába,
    De azt a rácoknak adta árendába;
    Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
    S elméjébe mindég a drágaság forog.

    Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
    Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
    A bús gond béesett orcájában hever,
    Mérget kedveltető kincseiből kever.
    Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
    Mint aranyára vert királyok képei:
    Mint a sírból feljött halott útálsága,
    Amelyről minden húst a párka lerága.

    Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
    Mért nem adhatja az áert árendába.
    S öszvekalkulálván saját számadását,
    Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
    Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, –
    Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
    Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
    Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

    Azonba mely szörnyű károm következe: –
    Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze –
    Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
    Lantornás ablakom ketté szakasztotta! –
    Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
    Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kaffka Margit: Fényben

    Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
    Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
    Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
    És ősz fejemmel magam maradok.

    Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
    A darvak búcsúzása idején
    Ráérek majd jövők titkát keresni,
    S borongva sírni emlékek ködén.

    De ki töpreng édes tavaszi reggel
    Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
    Mikor csillámos, szőke napsugárral
    Végigragyogja útját a jelen…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

    Gyertyám homályosan lobog…
    Magam vagyok…
    Sétálok föl s alá szobámban…
    Szájamban füstölő pipám van…
    Multam jelenési lengenek körűlem…
    Sétálok, sétálok, s szemlélem
    A füst árnyékát a falon,
    És a barátságról gondolkodom.

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Egy szomorú vers

    Nekem nem volt barátom,
    tőlem mindenki fut,
    társaim elkerültek
    mint idegen fiút,
    idegent, megvetettet,
    ki mindég mostoha,
    kit senki sem szerethet,
    nem is szeret soha.

    Magányosnak születtem,
    baráttalan vagyok,
    így lettem, ami lettem,
    mindentől elhagyott,
    mindég a szenvedésre
    vitézül víni kész:
    magányosság vitéze,
    magam ellen vitéz,
    barangoló borongó,
    ki bamba bún borong,
    borzongó bús bolyongó,
    baráttalan bolond.

    Nekem nem volt barátom,
    nem is lehet soha,
    örökre már belátom,
    maradtam mostoha
    nincs szem, amely szememben
    a lelket lelje meg,
    szív, mely setét szívemben
    lakozni nem remeg,
    lelkekkel lelkesülni
    lelkem hiába vágy,
    lelkeknek egyesülni
    nincsen menyasszonyágy.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szín a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete belül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete színt
    karcsú sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Húsvét előtt

    S ha kiszakad ajkam, akkor is,
    e vad, vad március évadán,
    izgatva bellül az izgatott
    fákkal, a harci márciusi
    inni való
    sós, vérízű széltől részegen,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű malomnak:
    ha szétszakad ajkam, akkor is,
    ha vérbe lábbad a dallal és
    magam sem hallva a nagy Malom
    zugásán át, dalomnak ízét
    a kinnak ízén
    tudnám csak érzeni, akkor is
    – mennyi a vér! –
    szakadjon a véres ének!

    Van most dicsérni hősöket, Istenem!
    van óriások vak diadalmait
    zengeni, gépeket, ádáz
    munkára hűlni borogatott
    ágyúk izzó torkait:
    de nem győzelmi ének az énekem,
    érctalpait a tipró diadalnak
    nem tisztelem én,
    sem az önkény pokoli malmát:
    mert rejtek élet száz szele, március
    friss vérizgalma nem tűri géphalált
    zengeni, malmokat; inkább
    szerelmet, embert, életeket,
    meg nem alvadt fürge vért:
    s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
    ez inni való sós vérízű szélben,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű Malomnak,
    mely trónokat őröl, nemzeteket,
    százados korlátokat
    roppantva tör szét, érczabolát,
    multak acél hiteit,
    s lélekkel a testet, dupla halál
    vércafatává
    morzsolva a szűz Hold arcába köpi
    s egy nemzedéket egy kerék-
    forgása lejárat:

    én mégsem a gépet énekelem
    márciusba, most mikor
    a levegőn, a szél erején
    érzeni nedves ízét
    vérünk nedvének, drága magyar
    vér italának:
    nekem mikor ittam e sós levegőt,
    kisebzett szájam és a szók
    most fájnak e szájnak:
    de ha szétszakad ajkam, akkor is,
    magyar dal március évadán,
    szélnek tör a véres ének!

    Én nem a győztest énekelem,
    nem a nép-gépet, a vak hőst,
    kinek minden lépése halál,
    tekintetétől ájul a szó,
    kéznyomása szolgaság,
    hanem azt, aki lesz, akárki,
    ki először mondja ki azt a szót,
    ki először el meri mondani,
    kiáltani, bátor, bátor,
    azt a varázsszót, százezerek
    várta lélekzetadó szent
    embermegváltó, visszaadó,
    nemzetmegmentő, kapunyitó,
    szabadító drága szót,
    hogy elég! hogy elég! elég volt!
    hogy béke! béke!
    béke! béke már!
    Legyen vége már!

    Aki alszik, aludjon,
    aki él, az éljen,
    a szegény hős pihenjen,
    szegény nép reméljen.
    Szóljanak a harangok,
    szóljon alleluja!
    mire jön új március,
    viruljunk ki újra!
    Egyik rész a munkára,
    másik temetésre
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Ó béke! béke!
    legyen béke már!
    Legyen vége már!
    Aki halott, megbocsát,
    ragyog az ég sátra,
    testvérek, ha túl leszünk,
    sohse nézünk hátra!
    Ki a bűnös, ne kérdjük,
    ültessünk virágot,
    szeressük és megértsük
    az egész világot:
    egyik rész a munkára,
    másik temetésre:
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Liebe Attila: Én még merek nevetni

    Én még merek nevetni.
    Célokat keresni,
    szeretni,
    hinni,
    s boldognak lenni.

    Még ha a célt el is dugják előlem,
    s kinevetnek keményen,
    bolondnak nézve,
    aki nem illik be a képbe,
    mert a tükör mást mutat,
    más utakat,
    más érvényesülést,
    más emberré lényegülést,
    akkor sem tudok mást tenni,
    csak nevetni:
    rajtuk nevetni.

    Mert én még tudok nevetni.
    Amikor megaláznak,
    amikor gyalázat
    kiséri lépteim,
    amikor kérdéseim
    porba hullnak,
    s a múltnak
    csak büntető az ereje,
    mert vele vagy nélküle
    nincs semmi értelme
    a másként gondolkodásnak,
    a világot megváltásnak,
    én még akkor is tudok nevetni.

    Merek nevetni
    az ostoba gőgön,
    azon, aki hőzöng,
    hogy ő a legjobb magyar,
    aki csak jót akar,
    aki mindent megtesz értünk,
    változtat azon, ahogy élünk,
    aki majd segít,
    s elindít
    egy szebb jövő felé,
    az ígéret földje felé.

    Én még merek nevetni.
    Az átkon,
    a sorvadó leveleken a fákon,
    a mindent elsöprő győzelmeken,
    melyek nyomán fű sem terem,
    csak kiégett puszta táj,
    ami fáj,
    ahogy seb sohasem fájhatott,
    ahogy a létünk értelme
    úgy lép életünk helyébe,
    mintha ő szabná meg amit akarunk,
    s amit rongyos hadunk
    majd kiharcol,
    azért is megsarcol
    az önmagát kinevező hatalom,
    s ha tudom vagy nem tudom,
    hogy jogosan teszi-e,
    a hatalom érdeke,
    hogy ne is tudjam,
    miért van úgy, ahogy van.

    Én még akkor is tudok nevetni,
    ha mások csak érdekből tudnak szeretni.
    Én szeretek ahogy érzem,
    s ahogy féltem,
    hogy ha egyszer szeretek,
    mások használják fel érzéseimet
    olyan szeretetre,
    olyan életre,
    s olyan magyarázatra,
    ami nem nyit kaput a világra,
    csak bezár önmagam keserves világába.

    Én még tudok nevetni.
    Önmagammal együtt lenni,
    megbeszélni,
    s eldönteni
    hogy nekem mi a jó,
    s hogy nektek mi a jó.
    S ahogy hull a hó,
    mint gyermeknek a játék,
    ami hideg, de mégis ajándék,
    úgy szeretnék egy jobb világot,
    ahol lehet, hogy fázok,
    de tudom, hogy szabad vagyok,
    s értelmet szülnek majd a mondatok.

    Én még merek nevetni.
    Őket kinevetni!

    Őket:
    a rajtunk nevetőket,
    a minket semmibe vevőket,
    akiknek egyetlen érdeke
    álmaink megfertőzése,
    nevetésünk elkendőzése,
    életünk korlátok közé szorítása,
    bánataink megmagyarázása.

    Én még merek nevetni.
    Itt lenni, itt élni,
    s nem elmenekülni
    ebből a fájdalmas országból,
    a korcsok teremtette világból,
    ahol nincs becsülete a becsületnek,
    nincs értéke az értéknek,
    ahol a születő gyermek is csak meghalni jön,
    s nem kíséri útját szép öröm,
    mert csak egy adat a sok közül,
    akinek senki sem örül.

    Én még tudok nevetni.
    Akkor is csak nevetni.
    Nevetni, nevetni és nevetni.
    Ezen az ostoba világon kacagni.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tisza Domokos: A tél királya

    Északi szél paripája
    A pusztákon nyargal végig;
    Végéjszaktól indulván el
    Meg sem is áll végső délig.

    Hólapályon visz az útja,
    Egyenes, de néha görbe,
    És mindegyik fordulásnál
    Fagyos havat szór a körme.

    Földig ér le hosszu farka,
    Dombbá söpri lent a havat,
    Fent repülő sörényébe
    Kánya, varju belé akad.

    Fut, és rajta ül nyergetlen
    Hátán a tél zord királya,
    Csapzott jégcsap a szakálla,
    Éjszaki fény koronája.

    Hangos sípot tart markában,
    S mikor hegybe, házba útja
    Megakad, – kél bősz haragra,
    S mérgit a nagy sípba fújja.

    Mire ádáz paripája
    Általszöki akadályát,
    És gyors lábbal fölkeresi
    A puszták vad szabadságát.

    Nagy-Karácson éjfélében
    Imádsággal fenn virrasztok,
    Inam reszket akaratlan,
    Minden fogam összevacog.

    Tán hideg lel? kérdik tőlem,
    Mert nem látják, mert nem hallják
    Ablak mellett elsuhanni
    Gyors lován a tél királyát.

    Forrás: magyar-versek.hu