https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: A KÖNNYEK ASSZONYA

    Bús arcát érzem szívemen
    A könnyek asszonyának,
    Rózsás, remegő ujjai
    Most a szivembe vájnak.

    Érzem az illatát is ám
    A rózsás, gyilkos ujjnak
    S véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Az ajka itt mar édesen,
    A haja ide lebben,
    Az egész asszony itt pusztít,
    Itt, itt: az én szivemben.

    Bosszút itt áll az életért,
    Aknát itt ás a multnak.
    Véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
    Kire a végzet mérte,
    Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
    Megérezze, megértse.

    Maradjon szent talánynak Ő,
    Maradjon mindig újnak.
    Véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: GELLÉRTHEGY

    Paloták közé ékelt sziklatömb,
    Ki emelkedsz a vén Duna felett,
    Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
    S akihez méltatlan a környezet,
    Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
    Ki át akartad szökni a Dunát,
    S kin mosolyog az alant elmenő,
    Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
    Gellért keresztjét békén hordozod.
    Zordonságod hetvenkedés csupán,
    A világ megalázta homlokod.
    Én üzenetet hoztam most neked,
    Üdvözletüket bízták énreám
    Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Ki várni tud

    Tartsd magad,
    Sors, Élet és Idő szabad
    S ki várni érez, várni tud.

    Várni tud,
    Kinek ön-énje nem hazug
    S nem hord össze hetet s havat.

    Tartsd magad,
    Mert most az a leggazdagabb,
    Ki várni érez, várni tud.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS

    Az olvadt hó beroskad
    és szertesündörög,
    kondérok gőzölögnek,
    mint bíbor sült-tökök.

    A jégcsap egyre nyúlik,
    a csöppje már nehéz,
    egy-egy kis tócsa pattan
    s szelíden égre-néz.

    S ott fönn az égi polcon
    hátrább csúszott a hó,
    kevés beszédű lettem
    s ritkán vitatkozó.

    Ebédre várok-é, vagy
    talán meg is halok?
    lélekként szálldosom majd
    horzsolván éjt s napot?

    Árnyékom rám tekint, míg
    borong a téli nap.
    Kincstári sapka rajtam,
    a nap fején kalap.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csanádi Imre: Karácsony angyalai

    December, fekete hónap,
    Lesben a pőre szelek
    Tar fákon, tar venyigék közt
    néma sötét feszeleg,
    és sárga-piros kacatokként
    kései, gyér levelek
    Megzendül a nyers elem: ujjuj!
    Táncol a dőre sereg,
    röpködne a talmi madárraj,
    csaknem szó, nem csicsereg.
    Advent szakad ágra, világra:
    már várja mind a telet.

    Üzenget a tájnak a tél,
    közeleg a kegyes Karácsony.
    Az utolsó megtűrt levél
    első cicomája a fákon.
    Fácánon őzen kósza nyulak
    ámuldoznak avítt csodákon:
    Békével töltözik a völgy,
    csönd gyűlik földünkre, bársony, –
    egyszer csak egyszer, angyalok
    szállnak alá zizegő szárnyon,
    fehér, fehér lesz, minden fehér, –
    kivirágzik minden madárnyom.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.

    S az ónszin égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Karácsony

    Legalább húsz fok hideg van,
    szelek és emberek énekelnek,
    a lombok meghaltak, de született egy ember,
    meleg magvető hitünkről
    komolyan gondolkodnak a földek,
    az uccák biztos szerelemmel
    siető szíveket vezetnek,
    csak a szomorú szeretet latolgatja,
    hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
    fa nélkül is befűl az emberektől
    de hová teszik majd a muskátlikat?
    Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
    s az újszülött rügyező ágakkal
    lángot rak a fázó homlokok mögé.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Aki sok szépet…

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma, –
    tudom: fáj, hogy neked jutott
    szavaim maradéka.

    Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
    nyirok s penész ölelget;
    nem csillagokat üldözök, –
    kis emberi türelmet.

    A gyengéimmel sétálok előtted,
    már-már magam kinozva, –
    ha rám gondolsz, a jó helyett
    gondolj inkább a rosszra.

    Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
    – embertől más se telhet, –
    önnön-szívemre készitem
    e gyógyító szerelmet. –

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma,
    de minden szépnél szebb lehet
    szavai omladéka.

    Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
    ahogy a víz a gödröt,
    a napnyugtát az aratók,
    az istállót az ökrök.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Szilveszter-este

    Szomorúságom szürke gömb,
    bárhol próbálom bontani,
    föltépni és szétrontani,
    lesiklik róla a kezem. –

    A szívemen gurul, gurul,
    behorpad tőle a szivem, –
    úgy érzem: szivemen viszem
    a legmagasabb hegyeket.

    Támad a hideg négy felől,
    bevicsorog az ablakon,
    fagyott árnyékok a havon, –
    meleg a szoba: hasztalan.

    Átúsztam újra egy folyót,
    kiveri utánam a hab
    a nem-szeretem dolgokat,
    és nincsen senkim, aki véd.

    Távoli, vidám szavaid
    jéggé meredve érnek el, –
    a hűvös semmi énekel
    fülembe, mint a szunyogok. –

    Siess, hozd már a meleged,
    veszélyes tájon imbolyog
    a lábam: könnyen megfagyok,
    szívemhez koccant a halál.

    Hogy mindörökké áldjalak,
    ki másodszor életre szülsz,
    s a pusztulás elé feszülsz,
    mely már-már arcomba lehel.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Carmen lugubre

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Tizennégyéves volt és félkegyelmű
    és pösze is volt még szegény,
    szegény Kati! – riadó bánat
    ijedezett a két szemén.

    Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
    mint vágya olykor súgta már,
    aszott testére vőlegényként
    reáfeszült a rossz halál. –

    Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
    ölén hagytátok hamvatok,
    félelmes nászéjszaka volt ez:
    a halál alatt egy halott.

    Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
    és szűz maradt a nász után,
    mégis fogant zsengécske méhe:
    enyészet és örök hiány

    támadt belőle, s óriásra sarjadt,
    s falánkul anyját falta fel.
    – Fülem körül hűs, tiszta hangon
    a más-útú rend énekel. –

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Már Isten első bölcsei között van,
    nyelvéről kristály-szó pereg,
    – nagyon fehéren lát az Isten
    és feketén az emberek.

    Forrás: DIA – Csorba Győző