https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Gyerekkor

    Gyerekkoromban réges-régen
    fenn ültem én is a szekéren.
    Gabonát vittünk a malomba,
    vagy burgonyát, répát, halomba.
    Mindig közelbe, mindig lassan,
    s ömlött az idő számolatlan.

    Mert oly lassacskán folyt az élet,
    a közelség is messzeség lett.
    Köröttünk utak sokasága
    ágazott szerte a világba.
    Elálmodozva mindent láttam
    a nem-látványos pusztaságban.

    Hol az ég-kékre felhő omlott,
    láttam a sziklás tengerpartot.
    Hol szél borzolt bozótba, sásba,
    itt a nagyváros morajlása.
    A kordét csikók röpítették,
    ez volt a szédítő sebesség.

    Mit ott átéltem, ahhoz mérten
    most minden élmény törpe nékem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Károlyi Amy: Szívverések

    Mint bokor mögött szégyenlős leány,
    ágak mögött vetkezik a hold,
    elfedik lombjukkal a fák.
    De átragyog, mint szempillán a szem,
    lombok mögül egy szikra holdvilág.

    Aztán, mint hattyú kék tavon,
    tovább úszik, – és ó igézet!
    vizek borzongnak,
    füvek sírnak
    e tündér láttán,
    s a vetések megszőkülnek a fényitől,
    s megdobbannak, mint szívverések.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Arany János: Emlények

    I.

    Ki nékem álmaimban
    Gyakorta megjelensz,
    Korán elhunyt barátom,
    Van-é jel síri fádon,
    Mutatni, hol pihensz?
    Oh! mert hiába költ már
    A hír nekem mesét,
    Hogy még tán eljövendesz:
    Tudom én, mit jelent ez
    Ellenmondó beszéd.

    Igen, a hír halálod
    Kimondani haboz,
    S hogy a nehéz követség
    Nagyon zokon ne essék,
    Szavában ingadoz.
    Majd elragadja tőlem
    A már adott reményt;
    Majd, amidőn elillant,
    Távolról visszacsillant
    Még egy csalóka fényt.

    Hány bús alakban látom
    Éjente képedet!
    Sírból megannyi árnyak…
    S kik onnan visszajárnak,
    Nem hoznak életet.

    II.

    Behantozatlan áll
    Hamvai fölött a hely.
    Hol, merre nyugszik ő,
    Nem mondja semmi kő,
    Nem mondja semmi jel.
    S hazám leányi közt
    Nincs egy Antigoné,
    Ki sírját fölkeresve,
    Hantot föléje nyesve,
    Virággal hintené!
    (1851-ből.)

    III.

    De nyugszik immár csendes rög alatt,
    Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
    Mely annyit érze, hamvad a kebel,
    Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
    A lázas álom, a szent hevülés,
    Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,
    Mely a jelenre hág, azon tipor
    S jövőbe néz – most egy maréknyi por.

    De jól van így. Ő nem közénk való –
    S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
    A könny nem éget már, csupán ragyog;
    Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
    Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
    Gyakran érzem lobogni szellemét.
    Szobámba leng az a nyilt ablakon,
    Meg-megsimítja forró homlokom.
    Hallom suhogni könnyü lépteit
    És önfeledve ajkam szól: te itt?…
    S döbbenve ismerek fel rajzomon
    Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

    „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
    A szín erős, nem illik együvé.”
    És áldom azt a láthatlan kezet…
    Múlass velem soká, szelid emlékezet!
    (1855. jún.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Dante

    (Szekszárd, 1921)

    1.

    Egeit az Ember, e vándor állat,
    az évek nyári nappalára s téli
    éjére fülledt üngökként cseréli
    s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
    S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
    életét friss legek selymébe; déli
    édeneit, mint otthonát, kiéli;
    de visszatér megint, s a régi tájat,
    mint régi kedvest, uj szépségben éri.
    Igy én is, amint visszatérek egyre
    anyaföldemre – ama drága Hidra,
    melyen át percem az Örököt éri,
    amelyből jöttem –: az otthoni hegyre:
    úgy térek vissza, Dante tájaidra!

    2.

    Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
    s jól ismerem a Tisztulás hegyének
    fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
    csillagos távlatait; sírva botlom
    lelkem rongyára minden árkon-bokron
    (mint papirkákra, miket útjegyének
    szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
    visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
    tikkadtan e különös nyaralásra;
    bár minden tulvilágból hazavásva
    fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
    hol mint poklát cipelő útas-ördög
    vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
    tengek, lekötve, s mégis számkivetve.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

    Mesterségem, te gyönyörű,
    ki elhiteted: fontos élnem.
    Erkölcs és rémület között
    egyszerre fényben s vaksötétben,
    mint egy villámszaggatta táj
    szikláin, ahol állhatatlan
    roppant felhők – nagy, gomolyos
    agyvelők – tüze összecsattan,
    s a tűzzel csíkos levegőben
    szülik a szüntelen csatát,
    sejt-korom óta ismerős
    végtelen Buda-ostromát,
    hol minden vibrál és veszendő,
    hol minden fércelt, foszladó,
    hol rojtosodik már a szív,
    s egyetlen szálon függ a szó,
    a szó, amely a földből égbe
    sistergő döngés ütemét
    ingázza folyton, összevétve
    önrángását, s a fellegét –
    erkölcs és rémület között,
    vagy erkölcstelen rémületben,
    mesterségem, mégis te vagy,
    mi méred, ami mérhetetlen,
    ha rángva is, de óraként,
    mely képzelt ütemet rovátkol
    az egy-időn – mégis a fényt
    elválasztja az éjszakától.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Eucharistia

    Az Úr nem ment el, itt maradt.
    Őbelőle táplálkozunk.
    Óh különös, szent, nagy titok!
    Az Istent esszük, mint az ős
    törzsek borzongó lagzikon
    ették-itták királyaik
    húsát-vérét, hogy óriás
    halott királyok ereje
    szállna mellükbe – de a mi
    királyunk, Krisztus, nem halott!
    A mi királyunk eleven!
    A gyenge bárány nem totem.
    A Megváltó nem törzsvezér.
    Ereje több, ereje más:
    ő óriásabb óriás!
    ki két karjával általér
    minden családot s törzseket.
    Egyik karja az igazság,
    másik karja a Szeretet…

    Mit ér nekünk a Test, a Vér,
    ha szellemében szellemünk
    nem részes és úgy vesszük Őt
    magunkhoz, mint ama vadak
    a tetemet vagy totemet?
    Áradj belénk hát, óh örök
    igazság és szent szeretet!
    Oldozd meg a bilincseket
    amikkel törzs és vér leköt,
    hogy szellem és ne hús tegyen
    magyarrá, s nőjünk ég felé,
    testvér-népek közt, mint a fák,
    kiket mennyből táplál a Nap.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: [Ó ne vidd el]

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.
    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara

    (Esti mosolygás)

    Farkával csöndesen mozog
    tóban a hal s aludni kész,
    orrát iszapba dugja és
    napjának multán mosolyog;
    totyog vidámka sorban ott
    tizenhárom kicsi kacsa,
    s arany farán viszi haza
    billegve a mai napot.
    Sötétül lassan a piros
    s ami soká maradt fehér,
    az is már látod, feketéll,
    mint e verstől a papiros.

    (Altató)

    Göndöríti fodrászó szél
    felhőink így estefele
    s a kacsanyom vízzel tele,
    csipke a tócsa szélinél.
    Minden göndör lesz és arany,
    lomb s a lomb közt a zöld dió,
    szundi madárka tolla; s jó,
    hogy nemsokára este van.
    Az asszonyod már szendereg,
    sötétség üt körül tanyát
    s a kerten telihold jön át,
    mint egy riadt, pufók gyerek.

    (1934. augusztus 18.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír