Szerző: Mária Németh

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

    Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?
    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a nevében
    egy szót is szóljál? – Senki sem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?
    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?
    Látod, már azok, éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hivatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;
    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött,
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz – jelszava:
    „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.
    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng”. –

    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.
    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igazi jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.
    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály összes versei

  • Kálnoky László: Fojtogató emlék

    A megvetemedett ajtót kinyitják
    az ismeretlentől megborzongó kezek.
    A homokóra alján mozdulatlan
    parányi sivatag: a halott évek üledéke.
    De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
    egy tenger, mely fölfalta partjait.

    Azután egy fonográf hengere kezd forogni
    a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
    hang szól, de alig van szavához már közünk.
    Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
    nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
    nem mi vagyunk a fénykép a falon.
    Vagy ha igen, el kell felejteni!

    Ha menekülünk is, tovább viseljük
    a régi, csúfos hegeket,
    az eltörölhetetlen nyomokat.
    Ami történt, durván birtokba vesz
    bármelyik órában, tetszés szerint,
    s testestül-lelkestül övé vagyunk.
    Sejtetőn simogatva érint,
    mint a szultán mohó keze
    a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

    Forrás: Kálnoky László versei

  • Török Sophie: Napfürdő

    Török Sophie: Napfürdő

    Addig bámultam hunyt szemmel
    az égető napba, míg pupillám
    két sötétkék gyöngyként keringett
    fejemben, s felvert gondolataim
    aranykásába bódultan feledték
    nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
    s vakon zsongtak szemeim bíbor
    födelük alatt – mégis láttam
    és jártam, sugárlábakon jártam
    s aranytenger hárfacsobogása
    öntözte légies káprázatomat.
    Jártam, röpültem! Ez a világ
    nem volt sehol, csak bennem volt!
    csak nekem ragyogtak tündöklő
    dombjai. Hangok szikráztak bennem
    mint gyémánt, s vak szemem mögül
    a világ zengő fényekkel adott hírt
    végtelenről és örökkévalóságról…
    És ember, ember aranyos partjaimon
    ember nem volt egyetlenegy se.

    Forrás: Nyugat, 1937/12. szám

  • 2. Török Sophie: Versek – V.

    Török Sophie: Versek – V.

    Kinyíltam csókjaid alatt
    mint harmattól verdesett virág.
    És összetörtem csókjaid alatt
    mint harmattól verdesett virág.
    Repesve hajladozom
    eleven ajkad felé.
    Mint szomjas virág
    harmatos ég felé.
    Gyenge száron földig hajlok előtted
    s feliszlak reszkető gyönyörrel.
    S tán meghalok – mint viharos cseppektől
    ostorozott virág gyönyörrel.

    Forrás: Nyugat, 1928/24. szám

  • 1. Török Sophie: Versek – III.

    Török Sophie: Versek – III.

    Asszony vagyok, gyökértelen, magányos
    és szabad! Két névvel jelölt az élet
    óh nyomorult asszony! – két jel közt
    egy énem idegenül áll. S nevek, rangok
    és jelek káoszában önmagába zárulva csak
    egyet tud már: én! Én, ki egyetlen, apák
    és utódok zsarnoki láncából kiszakadva, én!
    páratlan, meddő és magányos…
    Kihez tartozom én? senki asszony, kölcsön
    nevekben félénk idegen? Kihez tartozom?
    Istenhez… földhöz… illathoz… önmagamhoz!

    Forrás: Nyugat, 1928/24. szám

  • Fekete István: Tél

    Cinkék járnak a szívem ablakára,
    a madárkákat már régen etetem,
    de most már néha gondolkodni kezdek,
    meddig tart vajon az életem?

    Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
    Szívem mikor fog elsötétülni?
    És vágyaim utolsó szép madara
    mikor fog búsan elröpülni?

    Forrás: Fekete István versei

  • Ady Endre: Karácsony

    Ma tán a béke ünnepelne,
    a Messiásnak volna napja,
    ma mennyé kén’ a földnek válni,
    hogy Megváltóját befogadja.
    Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
    szívükre mind az emberek –
    de nincs itt hála, nincs itt béke:
    beteg a világ, nagy beteg…

    Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
    a vágy, a láng csupán a testé;
    Heródes minden földi nagyság,
    s minden igazság a kereszté…
    Elvesztette magát az ember,
    mert lencsén nézi az eget,
    megátkozza világra jöttét –
    beteg a világ, nagy beteg…

    Ember ember ellen csatázik,
    mi egyesítsen, nincsen eszme,
    rommá dőlt a Messiás háza,
    tanítása, erkölcse veszve…
    Óh, de hogy állattá süllyedjen,
    kinek lelke volt, nem lehet!…
    Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
    beteg a világ, nagy beteg!

    Forrás: Ady Endre összes versei

  • Szabó Lőrinc: Piszkosságok

    Sokszor elszörnyedek magamtól,
    hogy egy-egy rossz óra alatt
    mi minden megfordul fejemben,
    mennyi förtelmes gondolat;
    s ha visszanézek tíz-húsz évre,
    bűnökre – mennyi tévedés! –
    majdnem revolvert ad kezembe
    a kései szégyenkezés.

    És lassan mégis belenyugszom:
    ilyen voltam, hát mit tegyek?
    Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
    megváltoztatni nem lehet.
    És ez a megváltoztathatatlan,
    amit most már vállalni kell,
    azzal vezekeltet a rosszért,
    hogy sohase felejtem el;

    de vigasztal is, jóra oktat:
    szeretni, ami emberi –
    piszkosságaimból tanultam
    másoknak megbocsátani.


  • Tandori Dezső: Doboz és tulipán

    Kis medve jött a házba
    Csokisdoboz-fedélen.
    Egy tulipán lett a barátja –
    Nem ritka barátság télen.

    Egy fényes, hűs ablakkal
    Hamar összeismerkedtek.
    Ott álltak éjjel-nappal,
    De főleg: egymás mellett.

    A tulipán tudta: a medvét
    Mért hívják Kis Doboznak…
    De még így sem hihették
    A kinyitást ekkora rossznak.

    Kinyitottuk… Ő is várta!
    De attól fogva folyton
    Feküdnie kellett: állva
    Potyogott belőle a bonbon.

    A tulipán nyugtalan lett
    A fekvő beteg láttán.
    Nem érzett többé kedvet
    Semmihez az ég-világán.

    Mi nyomban megigértük:
    „Álltok még egymás mellett!”
    S ők azt felelték: „Kérjük,
    Siessetek valamelyest.”

    A csokit sietve megettük,
    De a tulipán lehullott…
    Most már fekhetnek együtt
    – Vagy: most megint csak fekhetnek! –
    Kis Doboz s benne a Szirmok.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket