uraim a vétkes én vagyok
én éltem úgy mint a vádlott
minden gondolatát ismerem
magamnak vallom uraim
ítéljenek párban el
tiszta tudattal vállalom
az őrült vádat
uraim az őrültek önök
tízparancsolat fönn
tízparancsolat lenn
tízes fönn
tízes lenn
kereszt fönn
kereszt lenn
keresztet átfúró szeg fönn
keresztet átfúró szög lenn
nyitott könyv fönn
nyitott könyv lenn
ablakrács fönn
ablakrács lenn
Forrás: Magyarul Bábelben
Anyám, gyilkosok és elmebetegek
közé szültél védtelen csecsemőnek!
Hazám háború volt, apám katonaszökevény.
Megindultam a háború vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
befogadott az éhezők közössége, kenyeret adott.
így szöktem vissza anyámhoz
a történelem határain át.
A gondolat útja így alakult agyamban.
Minden új gondolatom végigjárja
az eszmélés útját az emlékezés vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
s a befogadó közösség kenyerét követeli,
hogy szülőföldre találhasson végre
a történelem határain át.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ne csak papír, de légy, te ház, a Ház,
hol majd a szellem megteáz,
és megkávéz. S a test is.
Ott éri majd nap is, napest is,
hol súlyosul és sűrül alkonyatkor
a Károlyi-kert fáin a konyakpor,
s úgy hull reá estére kelve
a mélabú, mint nők testére kelme.
S ha jő az éj, e jobbadán dekoltált
kommersz sötét, rendel egy könnyű sajttált,
ringatja szőke, keserű sörét,
míg fönt a lámpák barna réz
nyelén szikráz a méz.
Ne kábéház, ne virtuália
s ne csak papír légy, légy, te Ház,
hol élő és holt szimbióz’ időz,
piros, fehér, zöld, híg és mélylila
füstöl, szépelg és kosztol,
aranylik, ottlik, és babitslik,
a versek jól tömött staniclik,
nagy dunnazsák a próz’,
s tán mégse minden anything, ha goes.
Ki ott belép, úgy fogjad, mint a lép,
ha már papír, hát légypapír, te Ház,
mit jószándékok zümmögése ráz,
hogy végre mégis elrepülni kész,
nem egyfelől de kissé egyfelébb,
röpülj te kő, te könnyű és nehéz,
s ne csak papírröpülj, te Ház!
Forrás: Magyarul Bábelben
Négy gyönyörű láb
libbent autóba.
Két lány. Legalább
tudnám, ki volt!
Nem érdekel már
az utca, semmi,
csak menni kéne,
utána menni
négy villanásnak,
gyalázatos szép
csalogatásnak,
valami könnyű,
gazdag örömnek,
annak, ami ott
libbent autóba
és tudja isten,
hol jár azóta!
Négy gyönyörű láb
libbent autóba.
Többet nem láttam.
Két nő. Ki volt?
Rohan az utca
föl és alá;
jöttek és szöktek;
honnan? hová?
Nyugodtak, szépek,
piszok az élet,
hej, hogy örülne
dühöm nekik!
Két nő: melyik szebb?
Kéne: melyik?
Négy lábat láttam,
azt se sokáig,
két gyönyörű lányt
térdtől bokáig.
Nem érdekel már
az utca, semmi,
csak menni kéne,
utánuk menni,
örülni nékik
térdtől bokáig,
s tovább, sokáig,
örülni újra
valami jónak,
ami gyerekké
ringat-altat:
keresni bennük
a nyugalmat,
katona lelkem
tűnt vendégét,
érdes életem
ellentétét.
Mondd, igazán bűn,
hogy e két lányban
valami újat
úgy megkívántam,
valami könnyűt
és idegent?
Ha bűn, legyen bűn:
bűn akkor a jaj
s gazember mind a
szegény s fiatal.
Négy gyönyörű láb
libbent autóba,
és tudja isten
hol jár azóta;
valami itt volt
és elhagyott, –
be fáj, hogy egyszer
meghalok.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
Itt félőn csicsereg a madár,
Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
Melynek foglya vagy régóta már.
Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
S hullhat tőlem orgona virága,
Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
Dallamoktól zengő palotába.
Boszorkák ezer éves birodalma,
Mindentől rejtő ősi vadon,
Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
Mely titkot őriz lépten-nyomon.
Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
Napsugaras, fényes palotába.
Mikor, mely napján, óráján az évnek,
Merészkedsz ki hozzám csendesen,
Hogy karjaimban vigyelek el téged,
Oda, ahol nem lel ránk senki sem?
Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd –
Csak nem volt hiába minden érted?
Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
Édeni lesz kis kunyhóm is véled.
Forrás: Szeretem a verseket
Lépted koppan… egyre közelebb…
érzem, amint karod körém fonod.
Tarkóm csiklandozza leheleted,
míg üdvözlésed fülembe súgod.
Ahogy átölelsz… mindez csak álom.
Az érintésedet sosem érzem.
Körülvesz titkos mesevilágom,
s hogy megtörténik, már nem remélem.
Múlnak a napok, hetek, hónapok,
s nem adatik meg, hogy veled legyek…
Sivár utamon magam ballagok,
hiába vágyva, hogy öleljelek.
Perzselő vágyak, szerelmes csókok…
minden éjjel mesékkel andalít.
Ahogy átölelsz… sosem csalódok…
illó boldogság ölel hajnalig.
Nem adom vissza:
szemhéjam mögött őrzöm
legszebb képedet.
Forrás: Lélektől lélekig
titkok-titka, te,
nem vonásaid szépek:
arcod gyönyörű
Forrás: Lélektől lélekig
… Fent ék alakban vonulnak a darvak…
Nem is tudom miért fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak…
Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok:
daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.
Valaki akkor feltekint az égre,
nem tudja mért, de könny szökik szemébe:
… fent ék alakba vonulnak a darvak.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg…
egyszer elvisz tőlem korán… túl korán.
Forrás: Lélektől lélekig
