Szerző: Mária Németh

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Füst Milán, a zord

    Hosszú ideig a “Nyugat” körül lebegett, mígnem a szerkesztő feltalálta a Füst-nélküli Nyugatot, azóta csak gyéren jelentkezik. Az 1905-ik olimpiai versenyen egy 35.04 méteres verssorával ő nyerte meg a távköltés világbajnokságát. Első versei spulnira csavarva jelentek meg, kritikusai még nem végeztek a lebonyolítással, s így verssorainak még csak elejét ismerjük, hátulról visszafelé: állítólag így van értelmük. “Aggok a hideg vízben” című drámájának alapgondolatát a leküldött bányászoknak még eddig nem sikerült felhozni. Jelenleg egy hosszabb verssoron dolgozik, visszavonulva birtokaira, a sarokasztalhoz, közvetlen a Fizető Pincér hófedte csúcsai mögött!

    EPIGRAMM

    1. Jaj, Uram, engem bántanak.
    2. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is.
    3. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.
    4. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek.
    5. És nekem kezeim ragadnak.
    6. Jaj, tele van a föld bélülről kukacokkal.
    7. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.
    8. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.
    9. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva.
    10. Jaj, keserű így az élet, azér’ mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad.
    11. S fáklyáját lefelé fordítja.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti – Ady-paródia Törpe-fejűek

    Nem dolgozni jöttem ide
    Nem dolgozni jöttem ide
    Törpe-fejű, mit akarsz tőlem?

    Nehéz munka az enyém
    Nehéz munka az enyém
    Mi vagyunk az Új Undokak.

    De jött hozzám egy törpe
    De jött hozzám egy törpe
    S kérdezte, mit akarok?

    „Ti vagytok az Új Undokak
    Ti vagytok az Új Undokak
    Menjetek dolgozni ti is.”

    Felgerjedt szittya vérem
    Felgerjedt szittya vérem
    S rászóltam Törpe-fejűre:

    Hát maga megbolondult,
    Hát maga megbolondult,
    Hogy mindent kétszer mond,
    kétszer mond?

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti Ady Endre: Leköpöm a múltat

    (– Ady-paródia)

    Leköpöm a múltat
    A lélek-pókot, a cudart,
    Leköpöm a lelkemet is,
    Mert visszanyihog a múltba.

    Én vagyok Málé király
    Én vagyok Málé király
    Holdfényes, szelíd arcom
    Belelobog a nagy éjbe.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti Ady Endre: Moslék-ország

    Jött értem a fekete hajó
    Jött értem fekete vizen.
    Álom-királyfit, vitt tova vitt
    Moslék-országnak mentiben –
    Fekete hajó, fekete vizen.

    Moslék-ország, hajh, cudar ország,
    Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém;
    Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
    Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?
    Fekete vizeken jöttem én.

    Vagyok a nyugati sirály –:
    De magyarnak köpött ki a föld
    Moslék-ország a nyakamon ül
    Engemet Moslék-ország örökölt:
    Nyöszörög a hájszagú föld.

    Már nem megyek el, fekete hajó
    Moslék-ország hagy’ örülj, szegény!
    Laza ferdinen, laza ferdinen
    Fekete vizen, fekete legény,
    Hajh, kutyafáját, szomorú legény.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti

    Petőfi Sándor paródia –
    Barna kis lány szemének a…

    Barna kis lány szemének a lángja
    Idetűzött szívem pitvarába,
    Kis halacska szőke Tisza vizén,
    Örömében akárat ugrok biz én.

    Olyan az ő lelke, mint a rózsa,
    De mint az a fehér, tiszta rózsa,
    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme.

    Barna kis lány, mikor megláttalak
    Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt,
    Megláttalak New York kávéházban,
    Mint harmat kökörcsin-virágban.

    Kacsintottam, barna kis lány, neked,
    De te ültél zordon férjed mellett.
    Barna kis lány, te a fényes hajnal,
    Férjed pedig a fekete éjjal.

    Színművészet a te hivatásod,
    Barna kis lány, magyar vagy te, látom,
    Magyar az a fényes lelked neked,
    Az isten is magyarnak teremtett.

    Zordon férjed tojást evett, hármat,
    És titokban megcsípte a vállad.
    Hej, titokba, te is mosolyogtál,
    De hej, bizony, énreám gondoltál.

    Beültetek aztán kocsikába,
    S elmentetek egy nagy szállodába.
    Igaz, magyar szálloda volt az is,
    Igaz, magyar a lelked neked is.

    Kiskapunál, hej, megálltam ottan,
    Reszketett a szívem, rád gondoltam,
    Rád gondoltam, remegő szívedre,
    Fehér galamb, magyar szép lelkedre.

    Rád gondoltam, gondolsz-e most énrám,
    Kis kezedet összeteszed mélán.
    Megértetted-e az én lelkemet,
    Mint a szellő a fényes felleget.

    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme,
    Barna kis lány, ha te szeretsz végre,
    Felrepülök a csillagos égbe.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: „Struggle for life”

    Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
    A Tétel és Törvény szerint –
    Dögödre már hiéna szaglász
    S a varjú éhesen kering.
    Nem is a falka volt erősebb
    Apró vadak tángáltak el –
    S hogy írhádon ki osztozik most
    Véreb? Veréb? Nem érdekel.
    Öklöd, mikor lecsapni kellett
    Mindig megállt a félúton –
    Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
    Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
    Talán csak undor. Jól van így is.
    Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
    Inkább egyenek meg a férgek
    Minthogy a férget megegyem.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Juhász Ferenc: Részegen

    Augusztusban, mikor születtem,
    a ködös nyári ég
    hullatta ezer csillagát.
    Fénylett a vidék.
    Mint zsákból a búzát, az ég
    öntötte ezer csillagát.
    Ahogy hullt, csengve, zúgva
    mind a földre szállt.
    A küszöb, az ablak, a kerítés
    mind csillaggal lett tele,
    az ágakra szállt a kéklő égi fák
    gyémánt levele.
    Éjfélig mosott anyám, s mikor
    a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
    e ragyogásban szült meg engem,
    nagyobbik fiút.
    Így születtem, tudjátok-e?
    Nem fénytelen!
    S aludtam emlői barna csillagán
    a tejtől részegen.

    Forrás: MEK

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Dsida Jenő: Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit. –
    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér. –
    Szerettem volna menni
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért. –
    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    Forrás: fb – szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Megfagy a szív, ha nem szeret

    Megfagy a szív, ha nem szeret;
    És ha szeret, megég.
    Ez és az baj. E két baj közt
    Melyik jobb?… tudj’ az ég!

    Pest, 1846. június–augusztus

    Forrás: ma – Magyar versek