https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 1. (Rekviem)

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált

    hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
    napfény
    hullám-csobogás
    mind megszöktetek
    lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
    a szem is alig tudott utolérni benneteket
    kövek akik nem ütöttek senkit
    madarak akik nem szállottak hullák szemére
    almák csorduló pirosa
    éretlen egres fanyar zöldje
    sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
    nyári utcák szállongó pora
    – nagy szürke szomorú madár –
    lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
    barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
    szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
    s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét

    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
    százötven tikkadt torok
    százötven kiszáradt gyomor
    százötven őrültté borzolt idegrendszer
    százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
    százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
    százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
    százötven agyú borzadály

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
    százötven fogoly féreg
    és százezer
    és millió
    millió – – – – – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

    Milyen széles az Óceán
    annak, ki hazagondol –
    s rossz hír számára mily rövid az út.
    S százszor jajabb annak, ki már-már
    gondolkodni se tud a gondtól.
    Jaj neked, hús-vér idegen! –:
    szerves gép itt az ember – –
    próbáld szeretni – hisz mégis az a dolgod –
    nem kilóra mért szerelemmel.

    Hova vetemedtél
    hova vetemedtél
    szivárvány havasról
    szivárvány havasról
    tűzre te vettettél
    hamuvá vedlettél
    mint jó Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka
    ifjú Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka

    Jaj istenem a világ
    kinek szoros kinek tág
    jaj de szoros a világ
    csontig hatol velőt vág
    hogy kitágul a világ
    ha egyszer jobb időt lát.

    Dolgos állat az ember,
    így bírja ki magát,
    lesz még célszerű is
    az agyontervezett világ,
    mindennek oka s célja
    s valami haszna van,
    a jövő alaprajza
    az arc ráncaiban,
    emez már föld alá nő,
    amaz csillagokig – –
    – Komponálni? lehet még?
    de hát az ember dolgozik.

    Kőrösfői lányok,
    máramarosi románok,
    sátron sívó arabok,
    kunyhón tengő törökök:
    hogy a nóta régi
    s hogy mindig új: így örök –
    egy nyelven szól az mind,
    magyarul, románul,
    s ki más értené, ha
    nem Bartók tanár úr?!

    Estélyiben-frakkban
    Urak-Hölgyek, hölgyek-urak,
    zongoraszónál szebb
    zongorafödélen a lakk,

    gyémántbolygók keringenek,
    csiribirivalcer –
    – pucér füleknek szól,
    veszett ez a hangszer!

    Kicsi ember, tudsz-e
    szépeket hazudni,
    szép álságot hinni?
    Van-e erőd: utolsóig
    minden poharat kiinni?

    Kin veszed meg végül,
    hogy nem alhatol?
    Ten bűnöd az is, ha
    megszaggattatol.
    Sikonghatsz nyersen, mint a dzsessz,
    vijjogtathatsz vonósokat,
    doboghatod a végtelen
    szinkópás ritmusait,
    csobogó fényakkordok
    gyöngyözhetnek ujjaid alól –
    mit számít a kőfülűeknek!
    Köpj rájuk – másként nem megy.
    De senki se tiltja meg,
    hogy néha ne fájjon kegyetlenül.
    Fáj az otthon, ki megtagadott.
    Fáj az otthon, a megtagadott.

    Halál elől meghalásba menekül, aki él –
    út-e az út, mely nincsen?
    Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
    kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.

    Akit sorsa meg akar tartani:
    síriglan-reményben ég el.
    Akit sorsa el akar veszteni:
    megveri tehetetlenséggel.

    Gond a pénz is, míg szabadságot ad,
    gond a csönd is, ha nincs.
    Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad,
    a lélek végül rádpirít.

    …

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Az oszlop

    Valahol a végtelen ég
    s a végtelen föld között valahol,
    a véges ember végtelen
    gondolatai közt valahol,
    a szem kihunyó tüze és
    az elme végtelen szikrái közt valahol,
    valahol véges életünk
    két szélső pontja közt,
    az Elérhetőnek határán valahol,
    valami szédült nyugalom
    kiirthatatlan reményeinek
    határán valahol,
    valami kába rettenet
    kiirthatatlan borzalmainak
    határán valahol,
    ahol a szertefoszlott örökkévalóság
    átengedi az Ember sorsát
    az örökkévaló Jelennek,
    hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
    de annál szigorúbb a Törvény — —

    a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
    — ott kezdi remélni a Végtelent.

    Valahol a végtelen ég
    s a végtelen föld között valahol,
    hol a perc súlya szertefoszlott,
    hol a gondolat, a kifosztott,
    tetszhalálból föltámadón
    új életét kezdi, hol áll az Oszlop.

    Mert hát ilyen a véges ember —
    kacérkodik a végtelennel.

    A végtelennel, melyre nincsen mérce
    (hisz ezért végtelen) –, tehát
    nincs mód rá, hogy megértse.

    Mert mi mindent mértékkel mérünk.

    Azt, hogy mennyit is “nyom” a vérünk.
    Hogy — így vagy úgy, de — mennyit érünk.
    Mennyire félünk, mennyire élünk.
    Vagy hogy a sors mennyire büntet.
    És – egyetlenegy életünket.

    De a ránk kiosztott
    időben most már áll az Oszlop.
    Nagy ellenünk, az elmúlás
    tehetetlenül rázza öklét:
    van már percmutatód, öröklét!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: A költő mit tehet?

    A költő mit is tehet?
    Teleírhatja csillagokkal
    a mennyboltot,
    míg alusznak a csillagászok.

    Teleírhatja rózsákkal a kertet,
    míg alszik a május.

    Teleírhatja napfénnyel a strandot,
    míg alszik a napfény.

    Ó, százegyszer is kifoghat
    a késedelmeskedőn!

    Teleírhatja reménységgel
    a szállongó időt,
    míg alusznak az emberek.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: mert fuldoklásunk szenzáció

    mert fuldoklásunk szenzáció
    s verseinket mint napi pletykát
    viszik világvárosokon át
    hát belefúrjuk magunk a földbe
    röggé virágzunk csonttá fehérlünk
    műanyagkoszorús gyászvitézek
    szájába nem adunk dumát
    harangok lelke nem malaszt
    nem harisnyakötő tucatáru
    fejünk a földgolyó maga
    nem nyálazzák be tengerünket
    kétéltű luxusutazók
    rácsok mögött méltósággal
    járunk ha kell káromkodunk
    de nem árverezzük el a világot
    bőrkabátosokkal nem alkuszunk
    virágok kelyhébe nem köpünk
    nem súgjuk be halottainkat

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Ének három hangra

    I

    Az ember kiáltana kétségbeesetten,
    s énekké válik a szava,
    csak az állat nyüszít,
    ha nem szabad vonítania.

    Csak az ember hallgat,
    ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
    csak az ember énekel,
    míg a jajgatásból kimenekül.

    Csak az ember hallgat,
    az állat nyüszít a fájdalomtól,
    csak az ember énekel:
    örömöt teremt a fájdalomból.

    II

    A kő a napról álmodik,
    A nap a kőről álmodik,

    A víz a földről álmodik,
    A föld a vízről álmodik,

    Az ember a mindenségről álmodik,
    A mindenség az emberről álmodik.

    A virág a vízbe vándorol,
    A hold a halálba vándorol,
    A lélek a lélekhez vándorol.

    Kővé válna a nap,
    Nappá válna a kő,
    Emberré válna az ember.

    III

    Az ember csak akkor döbben a világra,
    ha rákényszerül.

    Magára kell maradnia, hogy megértse:
    nincs egyedül.

    Csak akkor döbben önmagára,
    ha szükség van minden erejére,
    meg kell nyernie a harcot,
    nem állhat félre.

    Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
    de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
    kénytelen emberré válni
    az embertelen küzdelemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Végrendelet (II)

    Az ének ugyanaz.
    Arcom, a földrepedéses
    a tiéd.
    Viseld tovább!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Védtelenül

    Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
    mégis borzongva elhagysz.
    Nézem a táguló homályt a szemeden.
    Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
    Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
    hogy osztozz szétzilált életemen!
    Embertelen sorsába zártan
    megmaradhat-e embernek az ember?
    Feláldozzam a mosolyodat?
    Üsselek pofon szerelemmel?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
    hogy bemocskolja magát.
    S a jóság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszivárgó halál.
    Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
    Fáj-e a fának a simogatás?
    Fáj-e neked a simogatás?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    S a tisztaság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszívódó halál.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (II)

    elárvult utolsó poharad üveged
    leltárba veszik csigolyádat
    késpengeélű mosolyodon
    bakanccsal járnak körömcipőben
    magukra húzzák ingedet
    meglékelik a koponyádat
    kifosztják koporsó-szavaid
    ítéletedben dáridóznak
    halálod kilóra mérik
    lázadásod lábnyomában
    magántócsával beérik

    szabadság elárult szegénylegénye
    halálodban is hontalan
    el ne költözz a temetőből
    kilakoltatnak koponyádból
    selyemnyakkendős döglegyek

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk hogy a kékiringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Magyarul Bábelben