Szerző: Mária Németh

  • József Attila: LÉLEKSZIRTEKEN

    A lelkem életért zugó tavában
    Rimek lapulnak, mint a zátonyok.
    Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam
    És szívemen el is barangolok.

    De csolnakom a habja elragadta,
    Sodorja éles zátonyok között.
    (A tájat erre bánat-népség lakja
    S én bánatom is ide költözött.)

    Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni
    S zokogva várok, hátha partot ér;
    Még könnyem is van nékem; ó van annyi,

    Hogy vezekeljek minden álmamér’ –
    És öntöm is sürűn, bőséggel, híven,
    Míg tördelődik szirteken a szívem.

    1922 első fele

  • József Attila: ÁLOMBAN ENYÉM VAGY

    A boldogságunk némán meghúzódott
    És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
    Kályhánk lángja is örömmel lobogott
    S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
    A komoly falióra se mormogott
    S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…

    Álomban mindig egészen enyém vagy.
    S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

    1922 első fele

  • József Attila: NEM! NEM! SOHA!

    Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
    Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
    Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
    Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

    Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
    Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
    Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
    Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

    Majd nemes haraggal rohanunk előre,
    Vérkeresztet festünk majd a határkőre
    És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
    Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

    Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
    Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
    Teljes egészében, mint nem is oly régen
    És csillagunk ismét tündöklik az égen.

    A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
    Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
    Felhatol az égig haragos szózatunk:
    Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

    Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
    Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
    Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
    Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

    1922 első fele

  • József Attila: JELEN, MULT, JÖVŐ

    Az elmultba szemem tétován tekint
    Egy percre csak! Üldözi a jelen,
    Nem pihenhet régi emlékeken,
    Unos untalan visszatér megint.

    A jelen, oh! a jelen mindig bántott,
    Amerre én, mindig arra haladt,
    Tövisekkel hinté bé az utamat
    S elvett tőlem reményt, boldogságot.

    Nem veheté el, bár kínzott nagyon
    – Történik minden, ahogy írva vagyon –
    Nem veheté el, nem, a jövőt tőlem.

    Tövises úton segít a jövendő;
    Jövőben dicsőül meg a szenvedő;
    Jövő mutatja az utat előttem!

    1. ápr. 15.

  • József Attila: SZERETNÉM, HA VADALMAFA LENNÉK!

    Szeretném, ha vadalmafa lennék!
    Terebélyes vadalmafa;
    S hogy testemből jóllakhatna
    Minden éhező kis gyermek
    Árnyaimmal betakarva.

    Szeretném, ha vadalmafa lennék
    S minden egyes árva gyermek,
    Ha keserű könnye pereg,
    Felkeresné s könnyeivel
    Öntözné meg a tövemet.

    Szeretném, ha vadalmafa lennék,
    Mi ha majd egykor kiszárad
    És a tél apó kivágat,
    Lángjaival felszárítná
    Könnyeit a bús árváknak.

    S ha csakugyan vadalmafa lennék,
    Volna öröm a földön és
    Sehol semmi bú, szenvedés
    S a mosolygó fejeket nem
    Bántaná az elköltözés.

    1. ápr. 12.

    Címkék: József Attila, vágy

  • József Attila: KEDVES JOCÓ!

    1. strófa

    De szeretnék gazdag lenni,
    Egyszer libasültet enni,
    Jó ruhába járni kelni,
    S öt forintér kuglert venni.

    1. strófa

    Mig a cukrot szopogatnám,
    Uj ruhámat mutogatnám,
    Dicsekednél fűnek fának,
    Mi jó dolga van Attilának.

    1916–1917 [?]

  • József Attila: ESTE VOLT S A BŐRÜNK ÖSSZEÉRT

    Este volt s a nyári égről
    Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
    Mikor a bőrünk össze-összeért,
    Egész életemmel ott éltem én,
    Azon a kicsi, darabka helyen,
    Ahol a bőrünk,
    A bőrünk összeért.

    Most már tudom, őt, őt kerestem,
    Mikor jelenést kért az eszem.
    S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
    Értitek-e az ő szavát, ölét?
    Mert már nem bírom el s az egész asszonyt
    Méhike-zümmel és hatalmas
    Üstökös-dobó kiáltásokkal
    Kihirdetem.

    Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
    A hajnalszőrű friss, égi állat,
    Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
    A hajadon földek zsenge tomporán?
    Minden asszony csókja összebugyog benned
    S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
    Mert mi nagyon összebogozódtunk
    S még minden szabad szálat elkeversz.
    Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
    Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
    És te könnyű felhőkön heversz!

    1924 első fele

  • József Attila: MAGYAROK

    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Űlünk, űlünk a mindenség szélén,
    Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
    És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
    Átalfolyik rajtunk a világosság,
    De elhagytuk valahol kőedényeinket,
    Elhagytunk valahol minden akarást
    S most minden volt és jövendő szomjúság
    Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
    Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
    A négylábúak, melyeket megettünk,
    Most előjönnek és kinevetnek minket,
    Ezer és harmincegynehány esztendő
    Zuhog végtelen szomorú szemünkből
    S nem birja elmosni buta bűneinket.

    Most nagyon messze van tőlem a föld,
    Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
    Keserű számnak ki mutatna cukrot?
    Ki hinné még el, hogy élni akartok?
    Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
    Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
    Két bárány volt én adó két kezem
    S a farkasok elbántak mindkettővel.
    Most minden kedvem holtan terül el,
    Mert levegőtlen vihar a jajom:

    Leszámitva az ostobaságot,
    Multunkat, életünket és a gyomraink,
    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

  • József Attila: ÉRZITEK-E?

    Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
    Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
    És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
    Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
    Érzitek-e a XXV. századot?
    Ha csak rágondolunk,
    Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
    A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
    És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
    Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
    Túlkiabálom a fergeteget
    És halkabban hallgatok a csöndnél,
    Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
    És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
    Ahová minden vonat egyszerre befut!

    Villogó vágyú lányok, asszonyok,
    Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
    Akik negyvenemeletesre építjük a századokat,
    Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
    Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
    Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
    Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!

    Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?

    Frissest pörgök,
    Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
    Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
    szentjeinek rubintos rézangyalát.

  • József Attila: MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

    Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
    Milyen jó lenne nem ütni vissza
    Se kézzel, se szóval,
    Világitni a napvilággal,
    Elaltatni az éjszakával,
    Szólni a gyávaság szavával,
    De sose ütni vissza.

    Lelkeimmel pörölnöm kéne
    S élvén is vagyok most a béke.
    Kristály patakvíz folydogál
    Gyémántos medrü ereimben.
    Szelid fényesség az ingem
    És béke, béke mindenütt,
    Pedig csak én élek vele!…
    Fölemelnek a napsugarak,
    Isten megcsókolja minden arcom
    És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
    A pusztaság fele.