Áldom én is azt a bölcsőt,
»Mely magyarrá ringatott«.
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szivembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, a mi bennem eszme,
Dallom a mit érezek.
Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.
Kék egével ősz Homérosz
Valamennyi nemzeté.
Buskomolyság, mélaság is
Egy van csak: a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt,
A hol ember szenvedett.
Nagy művész, ki emberek közt
Feledi a nemzetet.
Gunykaczaj minden hazában
Don Quijotenak végzete.
Ember, hát nem kell kutatni
Küzködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli
Moliére, a franczia
Harpagon, Alcest s a többi
Csupa kozmopolita.
Általános eszme s érzés,
Nagy, ha nem is nemzeti,
»Dalok korcsa«, melyben ez nincs;
Az igazság megveti.
Nép után nép küzd a létért,
Eltűnnek a nemzetek,
Róma megszünt, csak Horáczban
Élnek még az emberek.
Népével van összeforrva
A nagy eszmék dalnoka.
»Mind tükör volt egymagából
Tűnt nekem föl nép s haza!«
Egy egész nép ilyen ének
S akkor leghatalmasabb,
Hogyha, bár forrása egy csak,
Mindenütt süt, mint a nap.
A tiéd is mindenütt süt.
Nagy vagy a nagyok között!
Nemzet ily naggyá sosem tesz,
Csak az eszme, mely örök.
»Két világ csodája,« fénye
Halhatatlan éneked,
Most magyar, létezni fogsz, ha
Nemzeted csak létezett!
Forrás: internetes gyűjtés
