„Csillapíthatatlan és legyőzhetetlen szabadságvágyunkhoz mohó, szinte gyermekes odatartozásvágy társul, és csak látszólagos az ellentét. Szabad az, aki szabad szívvel választja meg, kitől függjön, hova tartozzon.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Csillapíthatatlan és legyőzhetetlen szabadságvágyunkhoz mohó, szinte gyermekes odatartozásvágy társul, és csak látszólagos az ellentét. Szabad az, aki szabad szívvel választja meg, kitől függjön, hova tartozzon.”
Forrás: Lélektől lélekig
Virágom szirmán
Vízcsepp: pillanat-gyémánt!
Most gazdag vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
„…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
(saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)
- Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?
Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?
- Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?
- A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?
- Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?... - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.
Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.
Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
a bejáratnál pedig tábla hirdeti…
TELTHÁZ!
MINDEN JEGY ELKELT!
A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.
- kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!! Forrás: Lélektől lélekig
hány álarcod van:
kapott? kreált? – foszlik mind –
de hát ki hordja?!…
Forrás: Lélektől lélekig
Szívem felfogja szózatod
vakít a zsenge nap.
Orcád az orcámra simul
szemed szememben fészket rak.
Lelkem szavaddal felvidul
és lábad előtt térdre hull.
Naschitz Frigyes fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Még néha visszajár az emlék
és velem vagy olykor Kedvesem
csalóka álmaimban, s lennék
veled vágyón és szerelmesen…
Olyankor érzem a fájdalmat,
amit a véglegesség jelent…
elzárkózásodat, és a szánalmat,
amit adni tudnál szerelem helyett.
Vissza se nézz! Enyém az emlék.
Menj és élj! Szeretni úgyse tudsz!
A tiedhez hasonló elmék
pályáján úgyis csak visszajutsz…
Nem hozzám, -ne hidd, hogy ezt remélem-
csak pályád ismétli majd önmagát.
Érzések nélküli életedben
jön majd, ki helyettem visszavág.
Egyszer téged is elér –tudom-
a mindent elsöprő szerelem,
és akkor merenghetsz majd a múlton,
ha más játszik veled, mint te velem…
Forrás: Lélektől lélekig
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
Forrás: Lélektől lélekig
Maszatos az ég ott nyugaton
Pillantásom a vörös foltokon
Megpihen, elterül s beléjük ég,
Valami készül itt, vérzik az ég.
Nagy csenddel surran az est
Árnyakat bújtat, feketét fest,
Reszkető csillagok sápadva,
Fényüket szórják az ágakra.
Halk az erdő bagoly se röppen,
Valami feszült arcomra csöppen,
Tenyerem simítja, ingembe törli,
Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.
Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
Tolong felettem a sok fekete felleg,
A cseppért vagy másért itt a bosszú,
Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.
Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.
A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
Sár borít virágot s mindenféle zöldet.
Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
Lassan mutatják az erősödő fények,
Mit látok, az megrettent s félek….
Forrás: Lélektől lélekig