https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Csoóri Sándor: Vendégem és varázslóm

    Vendégem és varázslóm
    Ebben az átlátszó esőben
    nagyon magányos lett az erdő.
    Madarak torkában a lángot
    elfújta kedvetlen, hanyag szél.

    Állnak a lombok, mint lovak
    a szomorúság jászolánál;
    baljós tükröket rejt a hegyhát
    s bennük ég és föld öklelését.

    Ha nem élnél, most elaludnék
    s nem gondolnék semmi örömre,
    sem a víz citera-szavára,
    sem ágyékod villámaira.

    De fölkönyöklök nyavalyámból,
    az elmúlásból fölkönyöklök
    s téged látlak, egyetlen élőt,
    kiben a nyár még folytatódik.

    A nyár, mit az eső kioltott,
    akárcsak egy boglyatüzet,
    a nyár, mely olyan zaklató, mint
    a szerelem vagy mint a rózsák.

    Az évszakokat folytatod te
    azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
    ha fölnézel; ragyog a Nap
    s ki is nyílik, mint egy kapu.

    Ezen át lépsz be újra hozzám,
    vendégem és varázslóm vagy –
    Eláll az eső szívverése
    s a fű zöld parazsa fölizzik.

    Forrás: DIA — PIM

  • Pilinszky János: Mert áztatok és fáztatok

    Forduljatok hát ellenem
    ti meglapuló szörnyek,
    az omló folyosókon át
    hatolva egyre följebb,
    nyomuljatok be szabadon,
    futótüzet kiáltva
    lassan fölétek rakodó
    hatalmas éjszakámba!

    Csupaszra vetkőztessetek,
    semmit se hagyva rajtam,
    vegyétek el a homlokom,
    a szemem és az ajkam,
    mert áztatok és fáztatok,
    mert éheztetek bennem,
    bár én is áztam–fáztam és
    nekem se volt mit ennem.

    Legyűrhetetlen fölkelés,
    dadogó, győztes lárma!
    mint életfogytig elítélt
    fegyencek lázadása.
    Egyetlen boldog pillanat,
    a végső és az első:
    csak állok majd és reszketek,
    akár egy égő erdő.

    Forrás: DIA — PIM

  • Heltai Jenő: Szívem falán

    Szívem falán a gond sötétlik,
    Egy árny a hófehér falon:
    Óh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstre válik,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész
    S a szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magadba nem fogad
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

    Forrás: DIA — PIM

  • Pilinszky János

    (1921. november 25., Budapest – 1981. május 27., Budapest)
    Foglalkozás: költő, író, esszéista

    Anyja: Fülöp Ilona
    Múzsa: Juhász Anna (élete végének meghatározó szerelme), valamint több versét ihlette a háborúban megélt emberi szenvedés, nem egyetlen személyhez kötve

    Pilinszky a 20. századi magyar líra egyik legcsendesebb, mégis legmegrendítőbb hangja. A háború borzalmai és a koncentrációs táborok élménye egész költészetét meghatározta: verseiben a csend, a gyász, a megváltás és az isteni távollét jelenik meg elemi erővel. Szavai szikárak, képei mégis szinte tapinthatóak.
    Kevés verssel is korszakot teremtett: minden sora seb, ima, tanúságtétel. Életműve máig az egyik legtisztább és legfájdalmasabb tükre az emberi létezésnek.

  • Weöres Sándor

    (1913. június 22., Szombathely – 1989. január 22., Budapest)
    Foglalkozás: költő, író, műfordító

    Anyja: Blaskovich Etel
    Múzsa: Károlyi Amy (költő, felesége)

    A magyar költészet egyik legszabadabb, legkísérletezőbb alkotója, akinek játékossága mögött mély filozófiai távlatok húzódnak. Műveiben a gyermekien tiszta ritmusérzék találkozik a keleti bölcsességek időtlen nyugalmával. A Psyché vagy az A teljesség felé ma is kultikus mű. Formabontó versei és fordításai az egyetemes költészet tágasabb világába nyitnak kaput, megőrizve Weöres saját, utánozhatatlan hangját.

  • Füst Milán

    (1888. július 17., Budapest – 1967. július 26., Budapest)
    Foglalkozás: költő, író, drámaíró, esszéista
    Anyja: Jakab Regina
    Múzsája: több női alak is hatott rá, de életében nem volt egyetlen meghatározó „Török Sophie-típusú” múzsa; műveiben gyakran inkább a hiány, a keresés és a távolság inspirálta

    Füst Milán a magyar modernség egyik legmagányosabb és legmélyebb gondolkodói közé tartozik. Költészetében az emberi szenvedés, a bizonytalanság, a bűntudat és az istenkeresés együtt jelennek meg, erős biblikus hanggal és különös szimbolikával.
    Zárkózott, visszavonult alkotó volt, aki egész életén át az emberi lélek árnyékos oldalát kutatta; világképe komor, mégis mélységesen emberi.
    Írásai egyszerre könyörgések, vádiratok és önvallomások — a magány nagy krónikájának lapjai.

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni” (Arany)

    Vad iramban fut e vad fogat.
    És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
    Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
    S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
    Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
    S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
    Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
    Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
    Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
    De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
    Ki voltam éhes, mint a kigyók,
    Lusta, mint a krokodílus
    S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
    S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
    Hát ennen balsorsodat siratod?
    Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
    Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
    Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
    És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
    S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
    Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Részeg éjszaka

    A szél lengeti széleid,
    Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el,
    Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd…

    Súlyos teher e földi lét nekem.
    Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok…
    De nem lehet, aludni nem tudok.
    S a lelkem gőgjén nem változtatok.

    Oh némely ember alszik zsákokon,
    Befal, ledől s horkolván sose lát
    Bozontos mellű éjszakát.

    Mint tófenéken furcsa limlomok
    S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
    Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög
    Egynémely utcalánynak s hogy röhög, –
    Az udvarlója nem nem tetszik neki. –
    Bandzsít, kancsal, kopasz görög.

    S egy katona megy ott, a lábait veti,
    A bátorságát mind mellén viszi
    S az árokparton ördög ráncigál zsidót
    S egy sékelt ad neki.

    Oh nagypénteki részegek, dicsők,
    Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők
    Nem kellenek már néktek s földi fények,
    Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.

    Oh elhamvadni volna jó
    És feltámadni megint részegen…
    Részeg király volnék egy nagy hegyen.

    E hegynek én vagyok királya, – mondanám…
    S az özvegyasszony dolga jó legyen,
    S anyámra gondolnék a sírba’ lenn.

    Oh elhamvadni volna jó,
    Buzgón álomba kezdeni…
    E részeg éjszakán hadd jósolok:
    Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
    E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
    Az inség itt a törvény, sírjatok,
    Mert sírni kell ám nektek mindezen,
    Hogy nincs termésetek e földeken,
    S ha néha van, – elönti öt folyó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia