https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • John Donne: A szerelem növekedése

    (ford.: Vas István)

    Szerelmem nem oly tisztán egyszerű,
    mint gondoltam, mivel
    szívós, akár a fű,
    és minden zord évszakon áttelel.
    Hazudtam télen át, hogy végtelen,
    hisz tavasszal még nőtt e szerelem.
    S ha ez a szer, mely bajt több bajjal űz el
    – a szerelem – nem puszta kivonat,
    de keverék, s lélekre-testre hat
    naptól-kapott, buzgó erejű tűzzel –
    úgy elvont csak akkor lehet nekünk,
    ha Múzsánk van csak s nincsen kedvesünk.
    S mint minden, melynek része sok elem,
    hol gondolat, hol tett a szerelem.

    S talán tavasszal nem is lett nagyobb,
    csak láthatóbb a szerelem,
    mint naptól csillagok
    nem nőnek, csak ragyognak élesen.
    Mint sok virág fakad egy gyökeren,
    a szerelem új szerelmet terem,
    s mint több kört vet a vízen egy kavics,
    úgy sokasul e szerelem ma is,
    s mint sok szféra egyetlen ég körül,
    minden szerelem benne tömörül.
    Minden tavasz új meleget kínál,
    s mint békében sem törli a király
    a háborús adót – a kikelet
    növését nem csökkentik a telek.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A bolha

    (ford.: Vas István)

    Nézd ezt a bolhát s benne azt,
    mily semmiség, mit tőlem megtagadsz.
    Engem, majd téged csíp megint,
    s közös vérünk e bolhában kering,
    s nem mondhatod, hogy becstelen,
    nem bűn ez még, s lányságod veszte sem.
    Meg sem kért és már kéjeleg,
    dagad, mert kettőnkből egy vért szedett –
    ennyire nem is volnánk képesek.

    Három lét benne lel hazát,
    nem egyesíthet így a házasság.
    E bolha: te meg én, s nekünk
    templomunk lett és nászi fekhelyünk.
    Szüleidnek morogni kár:
    bennünket a vérerek fala zár.
    Megölnéd? ez könnyű neked,
    de magadat is megölnéd – ne tedd,
    hármas bűn ölni hármas életet.

    Kegyetlen, mégis körmödet
    ártatlan vér bíborja festi meg?
    E bolhának, ha vétke volt,
    csak az a csepp, melyet tőled rabolt.
    S azt hiszed, győztél érvemen,
    mert nem vagyok gyöngébb, s nem vagy te sem?
    Erényed annyit változik
    – ha engedsz –, amennyit e bolha itt
    az életedből a halálba vitt.

    Forrás: —

  • Ladányi Mihály: Szép vagy

    Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem,
    káprázatos rakétákat,
    hogy elbűvöljelek,
    hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
    és égő mondatok hálóiba
    fogjam melledet…

    De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
    mikor tükörbe pillantasz.
    Szép vagy, mint egy húsevő növény,
    álmos és izgalmakra éhes;
    csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
    aztán égető nedvek emésztenek el.

    Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
    a kövekről, amiket
    a feneketlen szakadékba cipelek,
    szánnivaló énekeimről,
    amiket az emberek fülébe üvöltenék,
    hogy felébredjenek,

    az őrült órák kalapácskattogásáról,
    amit egész éjszaka hallok,
    míg nézem a hold lassan menetelését
    a fal penészvirágai közt.
    Szemem leragad reggel a villamoson,
    de aztán újra rád nyílik, szerelem,
    mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!

    Most
    e kocsmában várok rád,
    ahol piszkos abroszokon
    kiloccsant borcseppek vöröslenek,
    s a fejeket támasztó karok erdejében
    riadt kutyatekintetek
    csillagai közt

    a világból,
    mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
    tested forró pusztái villognak csak szemembe,
    ahol, kopott csavargó,
    kiszáradt torokkal kószálok és
    háromnapos szakállal,

    s már csak fáradt, véres szemem
    néz szembe a világgal.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Simon István: Várok rád

    Várok rád tereken, utcán,
    a megbeszélt helyeken.
    Kezemben szál cigarettám
    ragyog és ég melegen,
    elhamvad, s újra kinyílik,
    mint éveken át a virágok.
    A megbeszélt helyeken mindig
    állok és várok.

    Tudom, hogy vár minden a földön:
    rétek esőt, fényt a kalászok,
    őzek a nyárt; sárga bőröndöm
    álma a szép utazások;
    a gyerek várja, hogy felnő,
    a felnőtt a holnapokat,
    öreg a sírt, nép a derengő
    új századokat.

    Mégis – legyen példa akármi –
    haragszom, hogyha te késel;
    bosszant, hogy állni kell, várni,
    s fogadkozom persze elégszer.
    Így, harcban a zajjal, a csenddel,
    szívemben mély zene zúg:
    „Mire képes néha az ember,
    hogy várni így tud.”

    Elhúznak a felhők; a percek
    futnak csattos karomon.
    De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
    jössz a kavicsos sárga úton.
    Tündér… már itt vagy, a vállam
    érinti kezed szelíden,
    s megtöltöd, mint fémet az áram,
    egyszerre szívem.

    Pironkodsz, mentegetődzöl:
    fodrász, szabó, közlekedés…
    Most kellene teljes erőmből
    szólni, hogy bánt az egész.
    De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
    a város és benne az út,
    hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
    ki ennyi szépért, jóért türelemmel
    várni se tud.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Száz iramló nyári sor

    Nyáron, amikor
    a vékony
    keréknyom
    beomol,
    száll, ha kocsisor
    közeleg
    a meleg
    úti-por.

    Minden fa külön
    vakotás
    ragyogás
    a dűlőn,
    ég a színe-sincs
    békanyál
    is a nyár
    vizein.

    Akkor se rezdül,
    ha gólya
    lábolja
    keresztül,
    csak a por mesefény
    habozik
    a kocsik
    kerekén,

    s szél-fújta parázs
    lovacskán
    a szerszám-
    vasalás.
    S míg nyújtva nyakát
    mozgatja
    oldalra
    ajakát,

    nyálát habmadár
    tollaként
    szórja két
    zablaszár.
    Jön, jön a menet
    az úton,
    s behunyom
    szememet.

    Máris zöld kölyök
    zavartan
    a kasban
    zötyögök.
    Szemközt velem, de
    rakáson
    a három
    menyecske

    dil-dől ide, meg
    amoda,
    ahogy a
    kocsi megy.
    Mellük blúz alól
    mutatja,
    ha trappba
    fut a ló,

    s milyen kábulat
    lesni lenn
    meztelen
    lábukat.
    Létük kéjesen
    szíven üt
    tizenöt
    évesen.

    Fájok, szédülök,
    ámulón
    bámulom
    a dűlőt,
    s bárhogy nyeldesem
    vert pora
    nem fog a
    betegen,

    nem szűnik a láz,
    mert ma is
    ez a friss
    kocsi ráz,
    s vár a kiskapu,
    ami a
    patika
    illatú,

    sárga kabátú
    bodzafa
    oltalma
    alá bújt.
    S végül ahol is
    kiköt, de
    örökre
    a kocsis,

    ám még trap-trap-trap,
    nyári por
    bármikor
    fölcsaphat,
    s mindég leng, terül,
    ugyanaz
    legbelül
    a kamasz,

    ily lázbetegen
    amíg él, s
    te kísérsz
    szerelem.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Csillagot láttam

    Csillagot láttam a szemedben –
    egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
    még rá is csodálkoztam hosszan,
    és fájdalmasan megszerettem,
    mert én okoztam.

    Mert az életem annyi botlás,
    és mennyi álmom a romhalmaz:
    a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
    egy tiszta csillag, hogy azon láss
    és légy irgalmas.

    Kis csepp, ha harmatényi ennyi,
    ám benne fájdalmad a tenger,
    mégis tűrted, hogy hideg szemmel
    ne ítéld azt, akit szeretni
    akarsz, mert ember.

    S éreztem, megszorítva formás
    kezedet – mellyel letörölted –
    hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
    mint ami kicsi hegyi forrást
    óceánokkal összeköthet.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Mirza

    Ahogy első gazdája hívta,
    mi is csak így becéztük: Mirza.
    Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
    mit magával hozott a kiscsikó,
    mikor egy tavaszi vásár után
    udvarunkba vezette apám.
    Mirza, Mirza… mint rejtelmes talány
    csendült a szó nagyanya ajakán.
    Sehogy se akart békülni vele,
    aztán ráhagyta: „Egye a fene
    ezt a bolondos, furcsa szót.”
    S így hívta ő is a kiscsikót,
    kinek deszkából tákolt kaloda
    volt istállónkban külön otthona.
    Nappal persze ficánkolt nagyon,
    játszott a tyúkokkal az udvaron.
    Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
    űzte a bugó szarvasbogarat.
    Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
    hát elkísérte a konyhába is.
    Meglátta és kiáltott sikítva:
    „Hej, de megijesztettél, te Mirza!”
    S ráveregetve a kampós nyakra,
    kockacukorral kicsalogatta.

    Ezt a csikót is Mirzának hívják. Nem eladó!

    Vasárnap, ha ballagott misére,
    lányok között a csikó kísérte.
    Kert alól, ha paprikát hozott,
    mögötte Mirza ugrándozott
    s selymes füvön, petrencék között,
    így szerzett nagyanyának örömöt.
    Örömöt, kedvet… Aztán egy napon
    ebédnél így szólt apám: eladom,
    sok az adó, lassan a sírba visz,
    és télire majd kell a csizma is.
    Ült némán a megrémült család,
    mindenki letette a kanalát
    s kinek neve talány maradt, titok,
    elvezették a kedves kiscsikót.
    Áthajolva a pudvás kapufán,
    nézte a távozót még nagyanyám,
    és halkan suttogta, szepegte sírva,
    mint legszebb szót a földön:
    Mirza, Mirza

    Forrás: Verspatila

  • Kiss Judit Ágnes: Szó

    Hazádból, hogyha még bírod,
    Ne menj el, ó, magyar.
    Hogy menekülj, lesz mindig ok,
    És mindig, hogy maradj.
    Itt áldozat, s vajon mi ott?
    Bevándorló lehetsz,
    Nem tudhatod, végül melyik
    A súlyosabb kereszt.

    Ez a föld régóta ugar,
    Terméketlen, sivár,
    De van még, ki zenét szerez,
    És színházat csinál,
    Szeret és harcol semmiért,
    Mert másként nem tehet.
    Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
    S ők itt vannak veled.

    Lehet, hogy nem jön jobb soha,
    Ki itt él, mélyrepül.
    Megúszhatják a vétkesek,
    S te bűnhődsz vétlenül,
    Míg annyi jóval van tele
    A másik serpenyő,
    Ha baj van, ki ne mentené,
    Ami még menthető?

    De itt van szükség rád nagyon,
    Sötétben lenni fény,
    Hogy fölemeld, ki megrogyott,
    És bátorítsd, ki fél.
    Maradj, mert meg kell védeni,
    Kinek nincs is hova,
    Legyen szegény, hajléktalan,
    Zsidó, meleg, roma,

    Vagy bárki más, aki alól
    Kihúzták a talajt.
    Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
    Ki hallja még a jajt.
    Ez frontvonal, ez harcmező,
    S még így is otthonod,
    Rád simul minden rég bejárt
    Tered, kamaszkorod.

    Taposhatnak röhögve mind
    Az összes elveden,
    De szétolvadnak a szavak
    Az anyanyelveden.
    Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
    Fegyver vagy te magad,
    Mind különleges ügynök az,
    Ki mégis itt marad.

    Maradj tövisnek, bőr alatt,
    Ha bírod még, magyar,
    Légy viszkető seb, mit a kéz
    Álmában is vakar.
    Itt áldás is, másutt csak egy
    Bevándorló lehetsz.
    Ki mondja meg, végül melyik
    A súlyosabb kereszt?

    Forrás: —

    s

  • Reményik Sándor: A lélek él

    Imre József kedves bátyámnak,
    igaz tisztelettel

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    A lélek él: betűben, színben, fában,
    Hullámos hangban és merev márványban,
    Száz változáson át –
    Amíg meg nem tagadja önmagát.

    A lélek él, és munkál csendesen,
    Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
    De amit alkot: nem szól a világnak;
    Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    Forrás: —

  • Áprily Lajos: A rím

    Hazája álom és titok,
    szem-nem-legelte pázsitok.
    Egyszer csak itt van s mint kis ér,
    csilingel és kisér, kisér.
    S fürtös csengő lesz: hangpatak,
    amelybe új csengés szakad.
    Mentát locsol, szirmot sodor
    és illatos lesz, mint a bor.
    És mámoros lesz, partot ont,
    kurjongató, vidám bolond.
    A mély felé örvénnyel ás,
    hogy belenézni: kábulás.
    A fényen tündökölve fut
    és fényes tündérvölgybe jut.
    S tó lesz, virágot úsztató,
    habnyugtató és tiszta tó.
    Nem ás, nem ont és nem kering –
    csak ring s a lelkem benne ring.

    Forrás: DIA