Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: Respublika

    Respublika, szabadság gyermeke
    S szabadság anyja, világ jótevője,
    Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
    Köszöntelek a távolból előre!

    Most hódolok, midőn még messze vagy,
    Midőn még rémes átkozott neved van,
    Midőn még, aki megfeszíteni
    Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

    Most hódolok, most üdvözöllek én,
    Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
    Ha a magasból ellenidre majd
    A véres porba diadallal nézesz.

    Mert győzni fogsz, dicső respublika,
    Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
    Miként egy új, de szent Napóleon
    Elfoglalod majd a kerek világot.

    Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
    Hol a szeretet oltárlángja csillog,
    Majd megtéríti azt szilaj kezed,
    Melyben halálos vésznek kardja villog.

    Te lész a győző, a diadal-ív
    Ha elkészűl, a te számodra lészen,
    Akár virágos tarka pázsiton,
    Akár a vérnek vörös tengerében!

    Szeretném tudni, ott leszek-e én
    A győzedelmi fényes ünnepélyen?
    Vagy akkorára már tán elvisz az
    Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?

    Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
    Barátim, emlékezzetek meg rólam…
    Republikánus vagyok s az leszek
    A föld alatt is ott a koporsóban!

    Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
    Siromnál éljent a respublikára,
    Meghallom én azt, s akkor béke száll
    Ez üldözött, e fájó szív porára.

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: Lenkei százada

    Koszorút kötöttem
    Cserfa-levelekbül,
    Harmat csillog rajta
    Örömkönnyeimbül…
    Kinek adnám én ezt,
    Kinek adnám másnak,
    Mint vitéz Lenkei
    Huszárszázadának?

    Ez ám csak a század,
    Ezek a legények!
    Ősapáink mellé
    Odaillenének.
    Romlatlan bennök a
    Régi jó magyar vér…
    Bár adhatnék nekik
    E dalnál nagyobb bért!

    Dicső fiak ők! s ha
    Énnekem nem hisztek,
    Ám nézzetek oda,
    Hogy mit cselekesznek.
    Én elhallgatok, az
    Ő tettök beszéljen…
    Százszor kiáltjátok
    Majd rájok az éljent.

    A Dniester vizén
    Túl, Mariampolban,
    Lengyelország földén
    Egy huszárezred van.
    Szép magyar huszárok,
    Fiatal legények,
    Kutya-bajuk… vígan
    Miért ne lennének?

    Vigan vannak, össze-
    Verik bokáikat;
    De van ott egy század,
    Amelyik nem vigad.
    Míg világát éli
    A vidám ezered,
    Közűlök egy század
    Búbánatnak ered.

    Miért búslakodtok
    Jó magyar huszárok?
    Némelyik szeméből
    Könny miért szivárog?
    “Hogyne búslakodnánk,
    Hogyne búslakodnánk,
    Mikor veszélyben van
    Édes magyar hazánk?

    Rútul feni fogát
    Rája tót, rác, német,
    Hogy az istennyila
    Őket ott ütné meg!
    S minket, kik a hazát
    Védeni szeretnénk,
    Itt idegen földön
    Tart a kötelesség.”

    Igy emészti őket
    A bú és a méreg…
    Összesúgnak-búgnak…
    Vajon mit beszélnek?
    Hangjaik suttogók,
    Arcuk titokteljes…
    Egy nagy szándékjok van,
    Nagy és veszedelmes.

    Milyen gonoszságot
    Forralnak magokban,
    Hogy nem beszélnek fönn-
    Szóval, csak titokban?
    Mily istentelenség
    Forog elméjökben,
    Hogy alattomban kell
    Eljárniok ebben?

    Nem istentelenség,
    Amit ők akarnak:
    Segítséget vinni
    A bántott magyarnak,
    Segítségül menni
    Hazájok földére,
    Melyre immár foly a
    Gazda-nemzet vére.

    Ez a jó huszárok
    Szívbeli szándoka,
    És hogy ezt titkolják,
    Van annak nagy oka…
    Odajutottunk már,
    Hogy csak titkon lehet
    Tégedet érezni,
    Szent hazaszeretet!

    Éjnek éjszakáján
    Kiállott a század
    Od’ a partra, melyet
    A Dniester áztat…
    A folyónál pihent
    Egykor vitéz Árpád,
    Mielőtt bevette
    Attila országát.

    E szent helyen álltak
    A derék huszárok,
    Itten nyílt ama szent
    Esküvésre szájok,
    Hogy meg fogja őket
    Látni Magyarország,
    Hogy Magyarországot
    Védelmezni fogják!

    És midőn az esküt
    Elmondották vóna,
    Beléugrattak a
    Dniester folyóba,
    S jó paripáik az
    Éji sötétségben
    Általusztak velök
    Szépen szerencsésen.

    S jöttek hazafelé,
    Jöttek, jövögettek,
    Hát egyszer mögöttök
    Kit pillantanak meg?
    Lenkei kapitány,
    Az ő kapitányok,
    Ez iparkodott nagy
    Sebesen utánok:

    “Álljatok, legények,
    Forduljatok vissza,
    A generális küld,
    Hogy híjalak vissza!”
    Hanem a huszárok
    Nem fordultak vissza,
    Sőt a kapitánynak
    Igy feleltek vissza:

    “Kapitány uram, mi
    Engedelmeskedünk
    Ugy, ha előre megy,
    És nem hátra velünk.
    Vitéz kapitány úr,
    Legyen a vezérünk,
    Ilyen ember kell, mint
    Kapitány ur, nékünk!

    Annyi szent, hogy minket
    Vissza nem visz innen
    Sem a generális
    Sem pedig az isten.
    Kötelességünkről
    Ne beszéljen nékünk,
    Szentebb a haza, mint
    A kötelességünk!”

    Tőről vágott magyar
    Ember a kapitány,
    Nem igen téríté
    Seregét ezután.
    Ment velök, nem hátra,
    De szépen előre,
    És elértek édes
    Hazájok földére.

    Itt a haza földén,
    Hová vont szívetek,
    Forró öleléssel
    Üdvözlünk titeket,
    Vitéz jó testvérek,
    Üdvözlünk ezerszer…
    Beszéljen akármit
    A hadügyminiszter!

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: Szülőföldemen

    Itt születtem én ezen a tájon,
    Az alföldi szép nagy rónaságon,
    Ez a város születésem helye,
    Mintha dajkám dalával vón tele,
    Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
    És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
    Hej azóta húsz esztendő telt el
    Megrakodva búval és örömmel…
    Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Hol vagytok, ti régi játszótársak?
    Közületek csak egyet is lássak!
    Foglaljatok helyet itt mellettem,
    Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
    Hogy vállamon huszonöt év van már…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Mint nyugtalan madár az ágakon,
    Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
    Szedegeti a sok szép emléket,
    Mint a méh a virágról a mézet;
    Minden régi kedves helyet bejár…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
    Lovagolok fűzfasípot fújva,
    Lovagolok szilaj nádparipán,
    Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
    Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Megkondúl az esteli harangszó,
    Kifáradt már a lovas és a ló,
    Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
    Az altató nóta hangzik ajkán,
    Hallgatom s félálomban vagyok már…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”… – –

    Félegyháza, 1848. június 6–8.

  • Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német…

    Mit nem beszél az a német,
    Az istennyila ütné meg!
    Azt követeli a svábság:
    Fizessük az adósságát.

    Ha csináltad, fizesd is ki,
    Ha a nyelved öltöd is ki,
    Ha meggebedsz is beléje,
    Ebugatta himpellére!…

    Ha pediglen nem fizetünk,
    Aszondja, hogy jaj minekünk,
    Háborút küld a magyarra,
    Országunkat elfoglalja.

    Foglalod a kurvanyádat,
    De nem ám a mi hazánkat!…
    Hadat nekünk ők izennek,
    Kik egy nyúlra heten mennek.

    Lassan, német, húzd meg magad,
    Könnyen emberedre akadsz;
    Ha el nem férsz a bőrödbe’,
    Majd kihúzunk mi belőle!

    Itt voltatok csókolózni,
    Mostan jöttök hadakozni?
    Jól van hát, jól van, jőjetek,
    Majd elválik, ki bánja meg.

    Azt a jó tanácsot adom,
    Jőjetek nagy falábakon,
    Hogy hosszúkat léphessetek,
    Mert megkergetünk bennetek.

    Fegyverre nem is méltatunk,
    Mint a kutyát, kibotozunk,
    Ugy kiverünk, jobban se’ kell,
    Még a pipánk sem alszik el!

    Pest, 1848. május

  • Petőfi Sándor: A királyokhoz

    Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
    Ti királyok, nyílt őszinte szót,
    Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
    Büntessétek a felszólalót;
    Áll még Munkács, áll az akasztófa,
    De szivemben félelem nem áll…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Szeretet… hah, ezt a szép virágot
    Tövestül kitéptétek ti rég,
    S kidobtátok azt az országutra,
    S ott átment rajt a szekérkerék,
    Amely megtört esküvésitekkel
    Megterhelten világszerte jár…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Csak tűrnek már titeket a népek,
    Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
    S nem szeretnek… odafönn az égben
    Megszámlálták napjaitokat.
    Majd halljátok a nagy ítéletszót
    Attól, aki mindenkit birál…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Föllázítsam a kerek világot,
    Föllázítsam-e ellenetek,
    Hogy a dühnek Sámson-erejével
    Milliónként nektek essenek?
    Megkondítsam a halálharangot,
    Hogy borzadjatok hangjainál?…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
    Mért ráznám meg erőszakosan
    Azt a fát, amelynek a gyümölcse
    Már túlérve, rothadásba’ van?
    Ha megérik a gyümölcs, fájárul
    Magátul a földre hull alá…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Pest, 1848. március 27–30.

  • Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…

    Föltámadott a tenger,
    A népek tengere;
    Ijesztve eget-földet,
    Szilaj hullámokat vet
    Rémítő ereje.

    Látjátok ezt a táncot?
    Halljátok e zenét?
    Akik még nem tudtátok,
    Most megtanulhatjátok,
    Hogyan mulat a nép.

    Reng és üvölt a tenger,
    Hánykódnak a hajók,
    Sűlyednek a pokolra,
    Az árboc és vitorla
    Megtörve, tépve lóg.

    Tombold ki, te özönvíz,
    Tombold ki magadat,
    Mutasd mélységes medred,
    S dobáld a fellegekre
    Bőszült tajtékodat;

    Jegyezd vele az égre
    Örök tanúságúl:
    Habár fölűl a gálya,
    S alúl a víznek árja,
    Azért a víz az úr!

    Pest, 1848. március 27–30.

  • Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848

    Magyar történet múzsája,
    Vésőd soká nyúgodott.
    Vedd föl azt s örök tábládra
    Vésd föl ezt a nagy napot!

    Nagyapáink és apáink,
    Míg egy század elhaladt,
    Nem tevének annyit, mint mink
    Huszonnégy óra alatt.

    Csattogjatok, csattogjatok,
    Gondolatink szárnyai,
    Nem vagytok már többé rabok,
    Szét szabad már szállani.

    Szálljatok szét a hazában,
    Melyet eddig láncotok
    Égető karikájában
    Kínosan sirattatok.

    Szabad sajtó!… már ezentul
    Nem féltelek, nemzetem,
    Szívedben a vér megindul,
    S éled a félholt tetem.

    Ott áll majd a krónikákban
    Neved, pesti ifjuság,
    A hon a halálórában
    Benned lelte orvosát.

    Míg az országgyülés ott fenn,
    Mint szokása régóta,
    Csak beszélt nagy sikeretlen:
    Itt megkondult az óra!

    Tettre, ifjak, tettre végre,
    Verjük le a lakatot,
    Mit sajtónkra, e szentségre,
    Istentelen kéz rakott.

    És ha jő a zsoldos ellen,
    Majd bevárjuk, mit teszen;
    Inkább szurony a szivekben,
    Mint bilincs a kezeken!

    Föl a szabadság nevében,
    Pestnek elszánt ifjai!… –
    S lelkesülés szent dühében
    Rohantunk hódítani.

    És ki állott volna ellen?
    Ezren és ezren valánk,
    S minden arcon, minden szemben
    Rettenetes volt a láng.

    Egy kiáltás, egy mennydörgés
    Volt az ezerek hangja,
    Odatört a sajtóhoz és
    Zárját lepattantotta.

    Nem elég… most föl Budára,
    Ott egy író fogva van,
    Mert nemzetének javára
    Célozott munkáiban.

    S fölmenénk az ős Budába,
    Fölrepültünk, mint sasok,
    Terhünktől a vén hegy lába
    Majdnem összeroskadott.

    A rab írót oly örömmel
    S diadallal hoztuk el,
    Aminőt ez az öreg hely
    Mátyás alatt ünnepelt! –

    Magyar történet múzsája,
    Vésd ezeket kövedre,
    Az utóvilág tudtára
    Ottan álljon örökre.

    S te, szivem, ha hozzád férne,
    Hogy kevély légy, lehetnél!
    E hős ifjuság vezére
    Voltam e nagy tetteknél.

    Egy ilyen nap vezérsége,
    S díjazva van az élet…
    Napoleon dicsősége,
    Teveled sem cserélek!

    Pest, 1848. március 16.

  • Petőfi Sándor: Nemzeti dal

    Talpra magyar, hí a haza!
    Itt az idő, most vagy soha!
    Rabok legyünk, vagy szabadok?
    Ez a kérdés, válasszatok! –
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Rabok voltunk mostanáig,
    Kárhozottak ősapáink,
    Kik szabadon éltek-haltak,
    Szolgaföldben nem nyughatnak.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Sehonnai bitang ember,
    Ki most, ha kell, halni nem mer,
    Kinek drágább rongy élete,
    Mint a haza becsülete.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Fényesebb a láncnál a kard,
    Jobban ékesíti a kart,
    És mi mégis láncot hordtunk!
    Ide veled, régi kardunk!
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    A magyar név megint szép lesz,
    Méltó régi nagy hiréhez;
    Mit rákentek a századok,
    Lemossuk a gyalázatot!
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Hol sírjaink domborulnak,
    Unokáink leborulnak,
    És áldó imádság mellett
    Mondják el szent neveinket.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Pest, 1848. március 13.

  • Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak…

    Dicsőséges nagyurak, hát
    Hogy vagytok?
    Viszket-e ugy egy kicsit a
    Nyakatok?
    Uj divatu nyakravaló
    Készül most
    Számotokra… nem cifra, de
    Jó szoros.

    Tudjátok-e, mennyit kértünk
    Titeket,
    Hogy irántunk emberiek
    Legyetek,
    Vegyetek be az emberek
    Sorába…
    Rimánkodott a szegény nép,
    S hiába.

    Állatoknak tartottátok
    A népet;
    Hát ha most mint állat fizet
    Tinéktek?
    Ha megrohan, mint vadállat
    Bennetek,
    S körmét, fogát véretekkel
    Festi meg?

    Ki a síkra a kunyhókból
    Miljomok!
    Kaszát, ásót, vasvillákat
    Fogjatok!
    Az alkalom maga magát
    Kinálja,
    Ütött a nagy bosszuállás
    Órája!

    Ezer évig híztak rajtunk
    Az urak,
    Most rajtok a mi kutyáink
    Hízzanak!
    Vasvillára velök, aztán
    Szemétre,
    Ott egyék a kutyák őket
    Ebédre!…

    Hanem még se!… atyafiak,
    Megálljunk!
    Legyünk jobbak, nemesebbek
    Őnáluk;
    Isten után legszentebb a
    Nép neve:
    Feleljünk meg becsülettel
    Nékie.

    Legyünk nagyok, amint illik
    Mihozzánk,
    Hogy az isten gyönyörködve
    Nézzen ránk,
    S örömében mindenható
    Kezével
    Fejeinkre örök áldást
    Tetézzen.

    Felejtsük az ezer éves
    Kínokat,
    Ha az úr most testvérének
    Befogad;
    Ha elveti kevélységét,
    Címerit,
    S teljes egyenlőségünk el-
    Ismeri.

    Nemes urak, ha akartok
    Jőjetek,
    Itt a kezünk, nyujtsátok ki
    Kezetek.
    Legyünk szemei mindnyájan
    Egy láncnak,
    Szüksége van mindnyájunkr’ a
    Hazának.

    Nem érünk rá várakozni,
    Szaporán,
    Ma jókor van, holnap késő
    Lesz talán.
    Ha bennünket még mostan is
    Megvettek,
    Az uristen kegyelmezzen
    Tinektek!

    Pest, 1848. március 11. előtt

  • Petőfi Sándor: Anyám tyúkja

    Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
    A szobában lakik itt bent?
    Lám, csak jó az isten, jót ád,
    Hogy fölvitte a kend dolgát!

    Itt szaladgál föl és alá,
    Még a ládára is fölszáll,
    Eszébe jut, kotkodácsol,
    S nem verik ki a szobából.

    Dehogy verik, dehogy verik!
    Mint a galambot etetik,
    Válogat a kendermagban,
    A kiskirály sem él jobban.

    Ezért aztán, tyúkanyó, hát
    Jól megbecsűlje kend magát,
    Iparkodjék, ne legyen ám
    Tojás szűkében az anyám. –

    Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
    Hadd beszélek mostan veled,
    Régi cseléd vagy a háznál,
    Mindig emberűl szolgáltál,

    Ezután is jó légy, Morzsa,
    Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
    Élj a tyúkkal barátságba’…
    Anyám egyetlen jószága.

    Vác, 1848. február

    👉 Kattints a címre a teljes vershez