Szerző: Mária Németh

  • Rab Zsuzsa: Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? veled, veled, veled?

    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet –
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azértis, lehet,

    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,

    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –

    sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?

    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.

    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd istenem-istened.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény

  • Rab Zsuzsa: Parafrázis

    Nem szoktam, nem szoktam
    kalickában hálni,
    de szoktam, de szoktam
    szerte széjjel szállni.

    Valahol leszállni,
    magamra találni,
    mindent odaadni,
    tollam ragyogtatni.

    Szárnyammal rácsaim
    szálig lekaszálni,
    szoktam én, szoktam én
    földön is kószálni,
    százfelé osztatni,
    tollam szikráztatni.

    Nem is szikráztatni:
    halált halasztgatni.

    Szerelem, szerelem,
    jaj, velem mit tettél?
    Hogyha már ezt tetted,
    kicsit időzhetnél.

    Maradj deres őszig,
    maradj nap hulltáig,
    fehér hold keltéig,
    koporsóm teléig.

    Nem szoktam, nem szoktam
    társamra találni,
    de szoktam, de szoktam
    társakra találni.

    Szívemet eloldom
    mindig, amikor kell.
    De tetőled, sorsom,
    a halál sem old el.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény

  • Rab Zsuzsa: Három alakban

    VOLTAM
    már csupa titok vesz körül.
    Arcom fölött regényes fűzfa bókol.
    Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból,
    és özvegyem arcára gyász kövül.

    LESZEK
    még csupa titok vesz körül.
    Ész tisztelet pátyolja megszülőmet.
    Leszek – még nem ígértem semmi többet.
    De elég ennyi. Mindenki örül.

    VAGYOK
    csak közöny vesz körül,
    és mindenkinek a könyökén jönnek ki
    szavaim és mozdulataim –
    én vagyok a fölösleges, ha már megtelt
    a villamos,
    én vagyok a sorban előtted álló,
    én vagyok, akitől
    szürkék a hétfő reggelek,
    én vagyok, ki folyton az életével traktálna téged.

    Fölkelek és lefekszem, ásítok és eszem, titkom nincs.
    Kiszámítható vagyok és fölmérhető,
    robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra,
    ugyanilyennek.
    Viselj el mégis, mert ennyi adott –
    vagyok.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár

  • Solymos Ida: Tereptan

    I.

    Ravatalomról mikor leszöktem
    deszkakemény tüdőm kitenni,
    bütyköltem pumpát, fújtatót,
    loholtam lángot, rongyosat enni,
    szappanhad, képszög, mogyoró,
    papsajt, olajbogyó – mikor mi jött –
    esztendeim zúzmarája fölött.

    II.

    Amit szereztem, az enyém.
    Kit nekem szültek, NEM ADOM

    kabátom, fácános mezőm, tutajom –
    NEM ADOM

    Szemébe göngyölt.
    Szanaszét szállat;
    NEM ADOM

    Szereztet (szerzett!) magamhoz szárnyat.
    A levegőben igényelt ágyat.
    Ott lakom.

    (adhatom?) NEM ADOM

    III.

    Törzsemet (roncsot!) hátáról koloncot
    le akarom s letagadom.
    Hogy én: cementzsák, salakdomb?
    egy frászt!
    netán galóca, kukucska sámán?
    egy ólra redukált gügye manóka?
    foszlott kokárda?
    Ne nem.
    Szabályosan szakadjak ronggyá,
    mésszé tiporttá,
    de.

    IV.

    Amit szereztem, elvesztem.
    Kit nékem szültek —? —
    vihetik.

    A levegőben jussolt ágyat,
    göngyöleget, lecsatolt szárnyat
    köszönettel —
    „három darab”
    Két pint vizet, fácánjaim és tutajom
    ezennel visszajuttatom.

    No vigyék.
    „A zászló marad.”

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Gótika

    Szavaid medre, árama!
    rajt ringatózom, csónakázom.
    Nem gondolok reád soha.
    Te lettél a foglalkozásom.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Esküminta

    Két ujjam álmában is lássa,
    ne higgye: nálam jobban bárki
    semminemű ínségében
    holtáiglan-elfogytomiglan
    csak véle-érte-őt.

    Semminő viszontagságában
    soha-soha és mindörökké
    el nem hagyom,
    s érte szólalok, ha ellene.

    Semmi-vétkű viszontagságától
    szemhéjam alatt óceán,
    lábam szárcsontja megrepedt,
    nem kondulhattam utcájában.
    Havat befénylő ablakát
    hajam be nem sötétítette.

    Viszontagságában soha.
    Isten engem úgy –
    inkább csak őt.
    Nem segél föl, nem segél föl,
    hétrojtú ínség ki-betér.

    Csak egyképpen szólalhatok:
    holtáiglan fölsegéli,
    fogytomiglan eleresztett.
    Isten rajtam úgy segélhet,
    ha őt.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Ki vagy te?

    Nem látszat de elszánt reményem:
    kikerülhetlek észrevétlen
    hogy talpig izgalomba fagyva
    lehess tieid férje, apja

    Én meg majd hosszan eltűnődöm:
    deklarált szerelmed miféle,
    mért kellett fekete meződön
    kapaszkodnom egy rongy kötélre,
    sztratoszféra fölött a felhő-
    csomókba térdig tekeredve,
    mért kellett az eszetveszejtő
    magasban mászkálnom. Ki vagy te?

    Nem szedlek szét, össze se raklak.
    Inkarnált hős, ősi alakzat,
    áhítat felhőkarcolója,
    botolj meg kilenc sorompómba…
    azt el nem győzöd, bízhatom;
    és csapóajtó, pince, padlás
    zokogásod nem sokszorozzák.

    Ha föltápászkodnál? Kilépsz.
    Kezedet – vonókönnyű kéz –
    trisztáni arcod, homlokod
    esküre felmutathatod.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Négysoros

    A szemedet, a szemedet,
    fáival zsongó ligetet

    • vad madarakkal van teli –
    • jobb volna elfeljteni.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Régi költő följegyzéseiből

    Berzsenyi Dániel szellemének

    Az út porral vagy sárral…
    Portánkhoz pallón által
    postás-kisbíró lábal,
    kezében paksaméta,
    pecsét billegne róla,
    zsinegje vastag bogja
    várná, kezem kibontsa.

    Egy paksaméta versed
    kezembe adja lelked;
    e világmélyi csendben
    tanulnám türelemmel
    s mit enged szó, szemérem,
    írnám vélekedésem;
    s mi vezérelt, e szándék,
    talán hasznodra válnék.

    Kiküzdött szó, növekvő élet,
    fölserdült nyáj: aklokba széled –
    karámban is a gondolatnak
    ereje rosszat jóra zargat.

    S az éveket legyűrve-várva,
    meghívnálak egy délutánra
    új sonkára, hegyünk borára,
    őszutói dércsillogásba.

    Befognék. Tempósan kocognánk.
    A vaspályán toporognánk.
    (Általán csöndes állomásunk
    ünnepi indóházzá másult…)

    Megnéznénk egymást. Arc és forma,
    akár ha véső véste volna:
    szemnél, homloknál mélyre árkolt
    pergamenje sűrűn rovátkolt;

    országnak dolga méretezte
    ilyen keményre, sebhelyesre.
    Szemed bogara tán parázsból?
    mindőnk jövője benne lángol.



    🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, Berzsenyi Dániel ihlette versek, klasszikus magyar költészet reflexiói
    🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján

  • Solymos Ida: Álom Van Goghgal

    Az őrült, ki levágta jobbfülét,
    az emlékezet lomtárába zárva
    alszik, megébred, olykoron kilép
    és visszakémlel lezárt századába –

    vagy kék-sárga csíkokat hasogat
    az ázó-fázó négy-öt kerti ágyra.
    Azt hiszem, elbújnak a madarak,
    mióta ott csatangol rémes árnya.

    A rongált század horpadt közepén
    lapul, ki tudja: nincs várnivalója.
    Őrült esőkkel bezuhan a tél –

    nyarát nem hozza semmilábú gólya.
    Halna, ha tudna. Késik a remény.
    Csírázik, krumpli pincék fenekén.


    Forrás: Solymos Ida: Esküminta