https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.
    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”
    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    hazug bűbájuk kopni kezdett.
    Jaj, hova lett a sok parázna,
    Friss fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvanéves?
    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről

    Ama régi jó Villon mester modorában

    Karácsony este. Fekete karácsony.
    Foltos a lelkünk, ráült a penész.
    Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
    A fagyos hold az ablakon benéz.
    Néptelen utcák, álmos, ócska házak
    Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    A régi jó idők! Telt szénre, fára,
    Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
    Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
    És jött az angyal vacsora előtt.
    Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
    Csak gyűlölet van, átok, babonák…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
    Olcsó ajándék, drága örömök…
    Ma úr a széthúzás, király az éhség,
    Az utcasarkon koldus könyörög,
    A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
    Többé e földön nem leli honát.
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Ajánlás
    Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
    Bölcsek, vezérek és diktátorok,
    Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
    Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
    Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
    Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
    Adjátok vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát!

  • Heltai Jenő: A humorista

    A humorista olyan ember,
    ki humort űz szakértelemmel,
    fején kalappal, vagy anélkül
    humorizál, míg belekékül.

    Fején anélkül, vagy kalappal
    humort bocsát ki éjjel-nappal,
    van ezer élce, adomája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Midőn a humorista reggel
    tizenkét óra tájban felkel,
    azonnal egy kis cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    kissé a kávéházba elmén,
    ujjal mutatnak ott reája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A kávéházban megebédel,
    s ha elkészült a feketével,
    folytatja azt a humoreszket,
    amelybe reggel belekezdett.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    egy másik kávéházba elmén,
    hol asztaltársasága várja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Rosszkedvüen, morogva lép be,
    mert nem jut semmi az eszébe,
    hanem azért új cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Ahogy az élclapokban festik,
    a tollat rágja késő estig,
    és fáj a gyomra, fáj a mája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    most végre vacsorázni elmén,
    utána ismét cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Az agya zúg, a keze reszket,
    míg azt a rongyos humoreszket
    az agya mélyéből kivájja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A vacsorát, hogy befejezte,
    egy újabb kávéházba kezd be,
    még egy utolsó cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Kell a humor reggelre, holnap
    a sok-sok nyájas olvasónak,
    ki a kávéhoz megkivánja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    És átkozódva, nyögve, sírva,
    éjfélig végre meg is írja.
    A cikk, mit reggel óta forral,
    most le van öntve friss humorral.

    Örvendve tolla győzedelmén,
    egy végső kávéházba elmén,
    pilláit ott álomra zárja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

  • Heltai Jenő: A falusi kislány Pesten

    Az este jöttem Soroksárról,
    Természetesen, hogy gyalog,
    Most legelőször vagyok itt benn,
    És piros almát árulok.
    Édesanyámnak megigértem,
    Hogy magamat itt jól viselem,
    És kerülöm a katonákat,
    Ha szóba állanak velem.

    Amint a pesti vámhoz értem,
    Ott a finánc már jött elébem:
    „Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
    Így szólt a pénzügyőri szemlész.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy finánc volt s nem katona.

    Elmúlt a pénzügyőri szemle,
    És hogy tovább lejtettem én,
    Már újra egy katona féle
    Nyájas mosollyal jött felém,
    Fején sisak, az oldalán kard,
    Nyakán ezüstből volt a szám,
    „Ez katona” – mondok magamba,
    Pedig hát rendőr volt csupán.
    Míg a ruháját megcsodáltam,
    Megcsípte nyájasan vállamat:
    „A csókod édes, adj belőle!”
    Így szólt a pesti rendnek őre.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy rendőr volt s nem katona.

    Ahogy mindig beljebb kerültem,
    Jött sorra még nem egy, de húsz
    Ezüst sujtásos pomp funéber,
    Villanyvasúti kalauz,
    Bankszolga, portás és tűzoltó,
    És vígszínházi jegyszedő,
    Liftes legény egy nagy hotelbul,
    És automobil-vezető.
    Ez így ment folyton szakadatlan,
    Ők csókot kértek, én meg adtam.
    Majd az anyámnak elmesélem,
    Hogy semmitől azért ne féljen.
    Hallgattam a szavukra én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztal az a tény,
    Hogy minden volt, de nem volt katona.

  • Heltai Jenő: Az esernyő

    Nemrég egy súlyos pillanatban
    magamhoz egy tanárt hívattam:
    hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
    no, nézze meg professzor úr!
    Ő idenéz, ő odanéz
    s azt mondja: „Semmi az egész!
    De óvatosságból, barátom,
    a hasát mégis föl kell vágnom!”
    Az ingujját föltűrte menten
    és vágni kezdett a kegyetlen.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    És vágni kezdett jobbra, balra,
    aztán… no, aztán összevarrta,
    és a tanár úr, a derék,
    föltette a cilinderét,
    fölhúzta mindkét kesztyűjét
    és tanakodva nézett szét.
    Az esernyőjét, ó, a bamba,
    bent felejtette a hasamba.
    Én láttam, mikor beletette,
    de azért sem figyelmeztettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
    Az ernyő rajta volt a számlán.
    Az ára ötven korona,
    és nem nyithatom ki soha.
    Ezerszázötven koronát
    nyújtottam a tanárnak át.
    Azaz hogy pardon… jó előre
    levontam húsz fillért belőle:
    ez jár nekem mint ruhatárnak –
    ezt a tanárral megértettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1

  • Heltai Jenő: Nagymamácska

    Nagypapácska, nagymamácska,
    Két fehérhajú öreg,
    Akik együtt megvénültek,
    Lent a kertben együtt ültek,
    Harmatos volt még a regg,
    Trallala, trallala,
    Harmatos volt még a regg.

    És megszólalt nagymamácska,
    Mint egy régi zongora:
    „Rajta, valld be most barátom,
    Nem haragszom, megbocsátom,
    Nem csaltál-e meg soha?
    Trallala, trallala,
    Nem csaltál-e meg soha?”

    Nagypapácska fejvakarva
    Szól: „Bevallom hát… no jó…
    Fordítsd félre most az orcád,
    Egyszer voltam hűtlen hozzád,
    Egyszer voltam áruló,
    Trallala, trallala,
    Egyszer… érted, kis bohó?”

    „Látod, látod, milyen kár volt”
    Mondja most a nagymama –
    „Hisz az ember gyönge, gyarló,
    S az az egy is, te pazarló,
    Nékünk mily jól esne ma,
    Trallala, trallala,
    Nékünk mily jól esne ma!”

  • Heltai Jenő: Háromtól hatig

    Elmentem egyszer Önhöz édes,
    sok-sok igérgetés után,
    e diszkrét célra Ön kibérelt
    egy kétszobás lakást Budán.
    Oh, nem valék szerelmes Önbe,
    ettől nyugodtan alhatik.
    De hát nem tudtam mit csinálni
    háromtól hatig.

    Férjem ilyenkor nincsen otthon,
    a magány rossz tanácsadó,
    átmentem többször is Budára,
    ez ugye megbocsátható?
    Ön oly szelíden tud susogni,
    ez engem úgy elandalít…
    A végén a babája lettem
    háromtól hatig.

    A nagy szerelmi virradatra
    hamar borult az alkonyat,
    eloszlott lassankint a mámor,
    tüzünk lassankint lelohadt.
    Ritkábban mentem át Budára,
    Ön is csak néha-néha hítt,
    ilyenkor szörnyen untuk egymást
    háromtól hatig.

    Ma szakítottunk, hála Isten,
    szívem dobog, szemem ragyog.
    Nem kell többé Budára mennem,
    szabad vagyok, szabad vagyok!
    Derülten nézek a jövőbe,
    csak egy dolog nyugtalanít,
    hogy mit fogok eztán csinálni
    háromtól hatig.

  • Heltai Jenő: Karácsony

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor minden csupa fény,
    Amikor minden csupa pompa
    És csillogó a karácsonyfa,
    Mikor az angyal szárnya lebben
    És békesség van szívekben,
    Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
    Amikor gazdag és szegény örül,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Mikor kiújul a remény,
    Amikor testvér minden ember
    És egy a másnak könnyes szemmel
    Bocsátja meg sok vétkeit,
    A dús a kolduson segít,
    Mikor fehéren száll a béke árnya
    Minden kunyhóra, minden palotára,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor annyi költemény
    Hirdeti ékes mondatokban,
    Hogy végre ismét karácsony van,
    Mikor övéihez rohan
    Mindenki meghatottan, boldogan,
    Mikor mindenki egyetért,
    Mindenki egyért, egy mindenkiért.

    A szeretet nagy ünnepén…
    Tovább miért is fűzzem én?
    Mikor az angyal szárnya lebben,
    Sok-sok minden van a szivekben,
    Irigység, méreg, epe mennyi!
    Csak szeretet nincsen egy szemernyi.
    De mindegy! Minden csupa pompa,
    Csillog, ragyog a karácsonyfa,
    Telizsúfolva minden ág,
    Lóg rajta sok cifraság,
    Hány ember sóhajt most nagyot:
    „Bár X. Y. lógna ott
    A karácsonyi dísz helyén…”
    A szeretet nagy ünnepén.

  • Heltai Jenő: A meztelen táncosnő

    Van táncosnő nagyon sokféle,
    Van spanyol, angol és orosz,
    Van olyan is, ki pénztárcát oroz,
    S van, kinek mindegy, nyár-e, tél-e,
    Bátran,
    Fesztelenül,
    Meztelenül
    A színpadon átcikázik,
    És sohase fázik.

    Amikor kering,
    Nem kell neki ing,
    Se harisnya, se fűző,
    Egy ógörög szűz ő,
    Kívül csupa márvány,
    A meztelen táncosnő
    Ma járvány.

    Színpadrul színpadra járván
    Ilyen módon
    Sem a modern, sem az ódon
    Tánc-művészet nem marad árván,
    Ápolják és el nem takarják,
    Mindegyik megmutatja karját,
    Vállát, térdét,
    S mindazt, ami érték
    Még bőven
    Akad a nőben.

    Mi évek óta nézzük türelemmel,
    De lassan-lassan elfásul az ember,
    Az eszes éppúgy, mint az esztelen,
    És unni kezdi azt a sok-sok
    Táncosnőt, aki meztelen.

    Akárhogyan fokozzák
    Ezen a téren,
    Kérem,
    Kevés a változatosság.
    Szép az egyik láb, szebb a másik,
    Hanem a láb csak láb marad.
    A századiknál egyetértőn ásít
    Budapest, Páris, London és Arad.

    Hol van a száműzött lepel?
    A színpadon a meztelenség
    Ma már az ördögnek se kell,
    Legyen már egyszer máshoz is szerencsénk!

    Például milyen szenzációs volna,
    Ha egy táncosnő állig beburkolva,
    Elfátyolozva, kalappal fején
    A színpadra libbenne könnyedén,
    S ellejtene egy finom pas-de-deuxt,
    Halk muzsikára, némán, nesztelen,
    Olyan közönség előtt,
    Amely tetőtől talpig meztelen!

  • Heltai Jenő: Dal a macskajajról

    Egy régi, régi, régi nóta,
    Mely mindörökké új marad:
    A mámor elszáll lepkeszárnyon,
    A macskajaj, jaj megmarad.

    Álomnak ébredés az ősze,
    A hűvös őszre jő a tél,
    Télre tavasz, virág, madárdal –
    A macskajaj örökkön él.

    Új szerelemre új csalódás,
    Édes gyönyörre bús sohaj,
    A bús sohajra új gyönyör jön,
    Csak egy örök, a macskajaj.

    A macskajaj gonosz betegség,
    És akit egyszer elfogott,
    Nem szabadul meg soha tőle,
    Amíg a szíve csak dobog.

    Annak nem ízlik ital, étel,
    Az egyre nyögdécsel, sohajt,
    Az nem hevíti csókra többé
    A legtüzesebb asszonyajk.

    És egyre hervad, egyre sápad,
    És egyre véknyabb lesz, szegény,
    Hogy mi emészti, hogy mi bántja,
    Nem tudja más, csak ő meg én.

    Mert aki ezt a verset írta,
    Az tudja jól, mily szörnyű baj,
    Mily rengeteg csapás a szívnek
    A macskajaj, a macskajaj!