https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye,
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)
    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)
    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek,
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab,
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…

  • Heltai Jenő: Ősz

    Megállítani nem lehet
    Az eliramló életet,
    Felhők vándorlását,
    Tenger hullámzását,
    Frissen nyílt virágnak hamar hervadását.

    Elfelejteni nem lehet
    A szomorú szerelmeket,
    Elhallgatott szókat,
    Elszalasztott jókat,
    Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.

    Fölszárítani nem lehet
    Az igazán sírt könnyeket,
    Anya a fiáért,
    Mátka a mátkáért,
    Sok derék katona vére hullásáért.

    Meggyógyítani nem lehet
    Az összetépett szíveket,
    Kár a kidőlt fákért,
    Átsírt éjszakákért,
    Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

    1916. október 1.

  • Heltai Jenő: Egy asszony keze

    De jó egy kis kezet
    A kezünkbe fogni,
    A karcsú ujjakra
    Szavakat lehelni,
    Csókokat dadogni,
    A finom ereken,
    Mint kék tengereken,
    Kábulásba veszve,
    Elhajózni messze,
    Sehol meg nem állni,
    Folyton jönni, menni,
    Végül partra szállni,
    Végül megpihenni
    Rózsaszín szirteken,
    Koráll-szigeteken,
    Az éles körmökön,
    Örök örömökön.

    Ó, áldott asszonykéz,
    Vágyak forralója,
    Gondok altatója,
    Izzó homlokomon
    Hűvös fehér pólya,
    Drága élő bársony,
    Te maradj a társam,
    Örökre! örökre!

    Mikor sírdogálok,
    Könnyem te töröld le,
    Te szoríts, marcangolj,
    Ha lázad a vágyam,
    Mikor valami fáj,
    Te simogass lágyan,
    S halottas órámon
    Bús szemfedő selyme,
    Te hullj takarónak
    Megtört két szememre,
    Elnémult szívemre.

  • Heltai Jenő: Negyven év

    Negyven évig kínban élni,
    Adósságban evickélni,
    Mindig, mindig másba fogni,
    Végül szépen összerogni,

    Mégis mindig talpra állni,
    Éjjel kávéházba hálni,
    Nappal mindig álmodozni,
    Soha semmit összehozni,

    Ma hevülni, ma kihűlni,
    Közbe szépen megvénülni,
    Ellankadni, elhallgatni,
    Mindig másnak helyet adni,

    Vén bűnöket szánni-bánni,
    És az útból félreállni,
    A jövendőn keseregni,
    És a múltat nem feledni,

    Néha titkon egyet sírni,
    Néha egy kis verset írni,
    És kínlódni, és szeretni…
    És örökké reménykedni.

  • Heltai Jenő: Casanova

    Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
    Szemét lehunyta egy vidám legény,
    Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
    Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
    De bármi volt is, bármily állapotban,
    Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
    A nagy Jacopo Casanova volt ő,
    S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Maga megírta sok nehéz kötetben
    Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
    Ez immorális és ledér iratba
    A jól nevelt lány bele nem tekint.
    Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
    Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
    De a börtönben, mennyben és pokolban
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Olasz, görög, német, hollandus, angol,
    Lány vagy menyecske mindegy volt neki,
    Heléna, Róza, Toinon, Tereza
    Báját e mű lelkesen hirdeti.
    S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
    Szított szívében újabb vágyakat,
    Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Volt felesége, meghalt, elsiratta,
    Vett másikat s melléje szeretőt,
    Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
    Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
    Nem volt tüzes szívének semmi sem szent,
    És ujjongott, ha új kaland akadt,
    Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
    Az erkölcsös csehek közt valahol,
    Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik,
    S a bokorban fülemile dalol.
    Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
    A szív, e nyughatatlan húsdarab:
    Az Isten megbocsátja bűneit, mert
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

  • Heltai Jenő: Gyöngyvirág

    Egy szőke lányt ismertem egyszer,
    Egy szőke kislányt, őz-szeműt.
    Megittasult a gyöngyvirágtól,
    S azt hordta mindig, mindenütt.

    Május havában volt, s ilyenkor
    Szerelmes az egész világ.
    S ilyenkor nyílik kinn az erdőn
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Szerettem én is a virágot,
    Mindet szerettem egyaránt,
    A gyöngyvirágot is szerettem,
    De jobban azt a szőke lányt.

    Ő egy virágba volt szerelmes,
    Mely egy pohárka vízben állt…
    És viszonozta hő szerelmét
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Én nem tudom, miről beszéltek
    Csillagsugáros éjjelen,
    Míg én reménytelen magányban
    Bolyongtam úton-útfelen.

    Csak azt tudom, hogy így születnek
    A legnagyobb tragédiák,
    S hogy elsőrangú intrikus volt
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.

    Ma is, ha még a szőke lányra
    S a gyöngyvirágra gondolok,
    Eszembe jut, hogy ily vetélytárs
    Nagyon veszélyes egy dolog.

    Őrizze féltőn minden ember
    Szerelmesének ablakát,
    Hogy ne kerüljön soha abba
    A gyöngyvirág, a gyöngyvirág!

  • Heltai Jenő: Csavargó

    Hát újra a kezembe veszlek,
    Kalandos élet vándorbotja!
    Mert elfogott a nagy utálat,
    A testem, lelkem belefáradt
    A keserű, nehéz robotba.

    Leszek megint szabad csavargó,
    Bűbájos álmok kergetője!
    Ki mit se bán és mit se fájlal,
    És könnyű szívvel, könnyű lábbal
    Megy hegytetőről hegytetőre.

    Maradjatok meleg kemence
    Vállán ti lusta, gyáva macskák!
    Én nekivágok az erdőnek,
    S részegre szívom a tüdőmet
    A levegőddel, szent szabadság!

    A vak homályból nekivágok
    A fölkelő, vadsárga Napnak,
    Nem kérdezem, mit ád a holnap,
    Szememben új tüzek lobognak,
    Szívemben új dalok fakadnak!

    Nem nézem azt, hová visz útam
    Fönt a hegyek közt vad viharban.
    Az én utam. Magam kerestem.
    S ha végem ez lesz és a vesztem:
    Hát legalább magam akartam!

    De addig élni… élni, élni!
    Különbül, mint a többi bamba!
    Legyen övék a csönd, a béke,
    És mosolyogva, fütyörészve
    Megyek a szép bizonytalanba…

  • Heltai Jenő: Dal

    Az ajkamon még itt az ajkad íze,
    A csókjaidnak édes harmata,
    Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
    Nem ittam lángolóbb italt soha!

    Piros kehelyből, ajkadból ittam,
    Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
    Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
    Ajkadnak annyi, annyi csókja van.

    Mind az enyém, és mind engem bolondít,
    Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
    Hogy félig öntudatlan támolyogjak
    A csókjaid borátul részegen.

    És ki ne józanodjak, amíg élek,
    S ha nyugaton leáldozott napom:
    Dalolva tűnjek el az éjszakában
    A legutolsó csókkal ajkamon.

  • Heltai Jenő: Dal

    Nekem a kézszorítás nem elég,
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem.”

    Párizs, 1900