https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Jan Twardowski: Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    cipő marad utánuk meg süket telefon
    csak ami nem fontos cammog mint a tehén
    az igazán fontos hirtelen történik
    utána a csend normális szóval elviselhetetlen
    mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
    mikor gondolunk valakire nélküle maradván

    Ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
    érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
    együtt járnak mint a pátosz és a humor
    mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
    oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
    mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
    becsukják szemüket hogy lássanak igazán
    nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
    mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

    Ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
    szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
    és a szerelemről sem tudni soha
    hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

    (Sajgó Szabolcs fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Fölér a lélekig

    Ha kimerülnek tartalékai,
    vergődik a test a lélek szerint,
    szeretne megint hasonlítani,
    régi tükörbe vigyázva tekint.

    Titkos utakon furcsán megszalad,
    árnyékát méri, fölágaskodik,
    elképzel égig érő falakat,
    és szomorú, amikor hazudik.

    Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
    lopva nézi a villanykapcsolót,
    parányi csillagokban megakad,
    s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

    Példákat keres, s nem leli magát,
    hát az se, ez se, egy minta se jó,
    ha verset ír, a ríme nagykabát,
    de megijed, mert nem esik a hó.

    A lendület a kályháig viszi,
    ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
    s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
    hogy térdelve fölér a lélekig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Fleming: Ne csüggedj

    Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
    köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
    légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
    ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

    Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
    Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
    Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
    Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

    Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
    kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
    mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

    Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
    Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
    Annak mindenki már alattvalója lesz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MÁS

    Amitől nem félsz:
    megölhet; ám amitől
    félsz: el is pusztít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Miért vihog a hiéna?

    Vicceket mondott vihogva néha
    potyaleshelyén hülyén a hiéna.
    Aztán epedve hűlt dögért,
    csak üldögélt,
    remélve, a jópofaság
    segít megtölteni hasát.
    Majd rákezdte újra, hogy a nagyvadak
    jutalmul valamit mégiscsak hagyjanak.
    Az epét, a belet oda is dobálták,
    Hogy fogja be végre a mocskos pofáját.
    Ez idő óta
    az idióta
    undok kis állat
    kiadja magát humoristának…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Gárdonyi Géza: Pro rege…

    A múltban

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    S két ország meggyulladt, s vágtak, lövöldöztek,
    vérben fürdöttek, és gyászszal törülköztek.

    A jövőben

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    A nép vállat von rá: „Békében maradunk,
    mert ha te szamár vagy, mink bizony nem vagyunk!”

    Forrás: Gárdonyi Géza

  • Szabó T. Anna: Lányok

    „Supra aggnő
    söck fel kabla”

    1.

    Ez leszek én is: csupasz öregasszony.
    Már ha megérem.
    Büdös kórházi mosdószivaccsal
    mosom a fülem, az ölem, a térdem.
    Perdül a nővér, tréfálni próbál –
    „Lányok, mi ez a pisiszag?”
    Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű
    lányok nyílt szájjal alszanak.

    2.

    El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
    szükségünket is más viszi ki.
    De ez mind nem baj: hiszen ha meghal,
    testünk is elviszi majd valaki.
    Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
    nagyvizit előtti lepedőosztás,
    nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
    hogy fogy a létünk! puszta matematika,
    elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
    elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,
    kivonás, osztás: marad a nulla:
    kimosdott, tiszta,
    O-szájú hulla.

    Forrás: Szabó T. Anna

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij

  • Tóth Árpád: Vasárnap

    Ó, lesz-e nékem valaha
    Egy csendes, barátságos kertem,
    Hol fényes lombú fák között
    Hosszan, békén lehet pihennem?
    Hol bölcsen elemezhetem
    Megélt, elmúlt tragédiáim,
    S csendesen mosolyogni látnak
    Az orgonáim?

    És lesz-e tisztes, ősz hajam
    S agyamban csöndes, öreg eszmék?
    Miket szép, széles gesztusokkal
    Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
    Kinyitnók a klub ablakát,
    Ragyogna ránk a holdkorong,
    S múltról zenélő szívvel ülnénk:
    Öreg szobrok, vén Memnonok…

    De biztos-é, hogy mindenik
    Öreg szívre leszáll a béke?
    S hogy ami most fáj, akkor édes?
    Vagy jobb, ha most szakadna vége?
    — Ki a körútra szaporán,
    Ki! a vasárnapi zsivajba!
    Itt benn valami fojtogat,
    Félek magamba…

    Forrás: Tóth Árpád