Szerző: Mária Németh

  • Lator László – Add nékem gyöngeségedet

    A kimondatlan szó kínoz.
    Ki tudná elviselni?
    Hová is fordulhat, ki most
    nem tud vigaszra lelni?

    Félem s kívánom készülő
    gyanútlan-őz-szerelmed.
    A hallgatáshoz nincs erőm,
    ragyogó homlokú gyermek.

    Óvlak magamtól: védekezz!
    S szeretném: bár ne tennéd!
    Hisz édesebb vagy, mint a méz,
    kívánság, ölelés, emlék.

    Talán csak én teremtelek
    magam képére, társnak,
    más csillagon laksz, úgy lehet,
    csalás vagy öncsalás vagy.

    Vagy segíthetsz? A semmivel
    naponta szembenézek.
    Didergő meztelen szívem
    nem védi rég igézet.

    Ember vagyok. Szem és tudat,
    ki lát, hall, érez, eszmél.
    Tudom, hogy sokkal boldogabb,
    ha együgyűbb lehetnék.

    Légy ölelő part, menedék
    veszendő életemben,
    kevés, ha nem lehetsz elég,
    de mégse hagyj el engem.

    Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
    Sugarak kévéi vernek.
    Add nékem gyöngeségedet,
    ragyogó homlokú gyermek!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Én fekszem itt

    Én fekszem itt a kihűlt földön:
    eleven kincse még a nyárnak,
    vétkek s rossz jelek rohamozva
    édes húsomra idejárnak.

    Igazán s végleg téged várlak,
    érdes tüllben gyere lassúdan,
    horzsolj végig s hagyj itt örökre
    izzó kikerics-koszorúban.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sárközi György – Virágének

    Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
    világokat tudnánk emelni s rontani.
    Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
    pergő csillagoknak avarán léphetnél.

    Ha vaskarom átfonna, ha tejkarod átfonna,
    napoknak, holdaknak járása más volna.
    Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
    nem volna virradat, nem volna alkonyat.

    Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
    az Úristen szíve is gyorsabbat dobbanna.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Te sem vagy fehérebb

    Érzem halántékom
    kék ütőerének
    ugrálását, belső
    dörgését a vérnek.

    Kint levél se csattan,
    a világ elhallgat,
    vadmadár a szívem,
    valakiért jajgat.

    Bolygó szemeimmel
    keseredek érted,
    ideszívlak hozzám,
    gyújtva megidézlek.

    Én lélekzek benned,
    élsz bennem, te bátor,
    vagyunk mi egymásnak
    fölvirágzott sátor.

    Te sem vagy fehérebb,
    te sem vagy ártatlan,
    édes elszánásban
    nem vagyok páratlan.

    Szerelem, arannyal
    befújt hársfa-teknő,
    rengess minket, födj be
    tüzes bárányfelhő!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Áprily Lajos – Virág-ének

    Virág voltam. A rét zenéjét
    sugaras szélben hallgattam én.
    Rámnézett egy ifjú leány, és
    elvörösödtem hevesen én.

    Aztán jött egy fiú – sietve –,
    s letépett, mint egy gondolatot.
    Tűz szaladt szét az ereimbe,
    mikor ajkához odatartott.

    Aztán a leány hajába
    tűzött s elfutott nevetve.
    Éreztem, hogy hervad a szirmom,
    s boldog voltam – így veszni meg!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kisfaludy Károly – Alkonyi dal

    Im kedvesem édes! kék hegyen túl
    a nap remegő sugára leszáll,
    és tiszta gyepágyon lágy pihenésre
    oly biztosan int a berki homály.

    Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
    s hű párja körül a fülmile zeng,
    és illatözönben zöld koszorúkkal
    a boldog aranykor képe dereng.

    Ott messze irígylő vizsga szemektől
    a földi szokás rabféke szakad:
    csak a szerelmemnek égi hatalma
    vesz kényeket és új kénybe ragad.

    S mint parti virággal víg ölelésben
    a feldagadó habba vegyül,
    úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
    míg a gyönyörűség mélyibe dűl.

    S mint a füzes ingó lombjain által
    a holdnak ezüst világa ragyog:
    a teljesülés szép álma felettünk
    még bájos alakban lengeni fog.

    Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
    s a fülmile nyájas zengzete múl,
    majd éji leheltén a komor ősznek
    a csermelye fagy, a rózsa lehull.

    Míg bátor erőben kérkedik a lét,
    és a liget ernyős rejteket ad,
    most éljük az éltet, hervad is az bár,
    a múltnak azért emléke marad.

    Nézd a magas égnek csillagirását,
    mely érzeni és szeretni tanít!
    O hadd szemeidben visszaragyogni,
    mit lelkem epedve s égve gyanít.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csokonai Vitéz Mihály – Tartózkodó kérelem

    A hatalmas szerelemnek
    megemésztő tüze bánt.
    Te lehetsz írja sebemnek,
    gyönyörű kis tulipánt!

    Szemeid szép ragyogása
    eleven hajnali tűz,
    ajkaid harmatozása
    sok ezer gondot elűz.

    Teljesítsd angyali szókkal,
    szeretőd amire kért:
    ezer ambrózia csókkal
    fizetek válaszodért.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula – Jó érezni

    Jó érezni azt, hogy szeretlek
    nagyon és egyre-egyre jobban.
    Ott bujkálni a két szemedben,
    rejtőzködni mosolyodban.

    Érezni, hogy a szemeid már
    szemeimben élnek és néznek,
    s érezni azt, hogy szép, veled szép,
    és csak veled teljes az élet.

    Mit el nem értünk,
    külön tévelyegve;
    talán egy kis fészek adja meg
    nekünk,
    hol ajk az ajkon egymást
    átölelve,
    nevetve-sírva boldogok leszünk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Arany János – Az örökség

    Azok a magyarok, kik e hazát
    Véren vették, vérrel ótalmazák,
    Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
    A halál képétől nem messzire búttak.

    Lakásuk volt paripájok háta,
    Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
    Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
    Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

    Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
    Olvasatlan próbáltak szerencsét;
    Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
    Kinek szíve még a halálban is bátor.

    Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
    Szép országok hevert elhagyottan,
    Fölveré az isten mindenféle gyoma,
    Éktelenné tette török, tatár nyoma.

    Rongált zászló lőn az ő formája,
    Nem volt annak színe, sem fonákja,
    Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
    Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

    E becses zászlónak, a hazának,
    Védelmében hányan elhullának!
    Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
    Régi ősapáink! de el nem ereszték.

    Így a zászló ránk örökbe maradt,
    Ránk hagyák azt erős átok alatt:
    Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
    Ne legyen az isten istenünk azontul.

    Most telik be, vagy soha, ez átok.
    A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
    Ha minket elfú az idők zivatarja:
    Nem lesz az istennek soha több magyarja.

    (1848)