Szerző: Mária Németh

  • Kormos István – Vallomás régholt költő hangján

    Sirály vízre csapódó
    szerelmem kötő-oldó
    hurcolász színed elébe
    hurcolász három holló

    Elmerül libeg felszáll
    vízgyöngyös liliomszál
    tejfehér ködök takarnak
    hét kócsag körbe kószál

    Álmom öblén kutatlak
    a nap rád nyíló ablak
    a hold az aranyszárcsa
    száll keletről nyugatnak

    Bukdos zöld békalencse
    buzogány-tengerben fel-le
    szélvetés hóaratás
    árnyéka borul fejemre

    Sulyom sás szittyó káka
    mohafalak homálya
    dobok vad buffogása
    szívem harangozása

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József – Ezüsthíd

    Monika Bayernek

    kapcsold
    ki
    melltartód
    szépem

    hadd
    ússzanak
    a
    szerelmes
    medúzák

    heverjenek
    a
    homokra
    kéken

    tudja
    meg
    mindenki
    reggelig

    holdfényes
    bólyák
    a
    melleid

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kormos István – Három napja

    Három napja szívemen
    hintázik a szerelem,
    hintázik a szerelem
    három napja szívemen.

    Hintán piros szoknya ül,
    piros szoknya elrepül,
    fehér pendely penderül,
    fehér pendely elrepül.

    Száll a hinta, föl-le száll,
    meztelen lány rúgkapál,
    keze, lába, haja száll,
    nevem után kiabál.

    Három napja szívemen
    hintázik a szerelem,
    hintázik a szerelem
    három napja szívemen.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szécsi Margit – Körülötted bolyongok

    Belső zsebedbe bújva
    lehetne élni szépen
    dobogós boldogságban
    halálig szívverésben.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: Miként szélcsendben a hajó

    Miként szélcsendben a hajó
    lelkem ma veszteg úgy lebeg
    vitorla nélkül! – Ah be jó,
    hogy most melletted ülhetek!
    Talán megállt a vén Idő
    s mi ketten élünk már csupán –
    ó milyen édes lanyha hő,
    mily édes lanyha délután.

    Most messze földön senki sincs,
    fénylik az ajtón a kilincs:
    ajtó előtt a macska ül,
    hátát gubbasztva gömbölyül.
    Kertben tüzel a tulipán
    fejét megadva csüggeteg:
    most minden édesen beteg.
    A tornácon az oszlopárny
    a napsütött fal oldalán
    ledől, mint tejben a kalán.

    Nincs a világon semmi vér,
    tejjel és mézzel foly az ér,
    a vékony ér a hús alatt:
    azért vagy, édes, oly fehér,
    s nézed a fehér bús falat.
    Elalszik minden – mily varázs!
    Már alig zümmög a darázs.
    Vállad vonala betegen
    omlik el kebled vánkosán
    s úgy csüggök fényes szemeden,
    mint hipnotizált orvosán.

    Altass el, édes, engemet,
    s álom hajóján messze vígy,
    ah ez az álom – eltemet –
    és ah! maradna mindig így!
    maradna mindig így…
    így…
    mindig így…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Tóth Árpád – Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szívedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képű banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    1916

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kalász László – Anyámnak kontya van

    „Anyámnak kontya van kerek,
    sötét és dús, mint egy meleg
    eső utáni éjszakán
    sötét és dús a lomb a fán.

    Anyámnak szíve van, meleg,
    piros és fáj, ha nem merek
    időnként szemébe nézni:
    ő minden gondolatomat érti.

    Csak akkor leszek a kedvesed,
    ha kerek kontyod lesz neked;
    ha mint anyám: első jajomra
    gyógyírt találsz minden bajomra.”

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula – A tihanyi Templom-hegyen

    Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
    Balaton, tavasz, hegyorom!
    Alig tudom magamba szedni.
    S egyszerre – sok nagyon!

    Szeretném – azért, hogy te is nézd
    szemembe tenni szemedet.
    Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
    ha nem együtt látom veled.

    Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
    semmi se jó már nélküled.
    Szeretném a szívembe tenni
    lüktető, élő szivedet.

    Mennyi szín! Nem tudok betelni.
    Mekkora távlat! Mennyi fény!
    Szeretném, szeretném, ha lennél
    tetőtől talpig én!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nadányi Zoltán – Így látlak

    Mint római kút szobra, tenyered
    magasra tartod mozdulatlanul,
    a tenyeredből zuhatag ered,
    ezüst sugárral a válladra hull.
    Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
    Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
    Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
    És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
    Szépség és szerelem zuhataga.
    És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Reményik Sándor: Össze ne tévesszetek véle

    Sík Sándornak

    A verspillangó felrepült.
    Tágul a kék ég körülötte.
    Mint a báb: bámulok utána –
    Báb-életét szétfeszítette.

    A verspillangó felrepült,
    Engem üresen hagyott s holtan.
    Meg kell nyugodnom: nem szülője,
    Csak eszköze és burka voltam.

    Össze ne tévesszetek véle:
    Ő immáron a napsugáré.
    Hernyóformában, báb-alakban
    Én maradok a föld poráé.

    Misztikus vándor: megszáll engem,
    Csal, mintha magzatommá válna,
    Aztán gőggel lendíti szárnyát
    Egy fölényesebb, más világba.

    És mégis jó, hogy háza voltam,
    Egy darabig eszköze, őre –
    S jó a bábnak, ha néha-néha
    Hall egy virágtól hírt felőle.

    1936