Szerző: Mária Németh

  • Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

    Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
    akár utcaseprők, akár miniszterek.
    Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
    mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
    De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
    évek veszedelmén törékeny szívverésteket
    ezen az embernek ellenséges földgolyón
    s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
    hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
    gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel
    s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
    míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,
    mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
    egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,
    hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
    méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

    Az ég legyen tivéletek,
    Üllői-úti fák.
    Borítsa lombos fejetek
    szagos, virágos fergeteg,
    ezer fehér virág.
    Ti adtatok kedvet, tusát,
    ti voltatok az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Másoknak is így nyíljatok,
    Üllői-úti fák.
    Szívják az édes illatot,
    a balzsamost, az altatót
    az est óráin át.
    Ne lássák a bú ciprusát,
    higgyék örök az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Haldoklik a sárgult határ,
    Üllői-úti fák.
    Nyugszik a kedvem napja már,
    a szél búsan dúdolva jár,
    s megöl minden csirát.
    Hova repül az ifjúság?
    Feleljetek, bús lombú fák,
    Üllői-úti fák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Az öreg óra énekel

    Csak úgy hívnak: az öreg óra.
    Rokkant vagyok már, vén legény,
    Egyformán tétlen rosszra, jóra,
    Ülök a szekrény tetején.
    Jelzem meggörbült mutatóval
    A jövő-menő perceket,
    Sorsom nagy, álmos, untató dal:
    Csak ketyegek, csak ketyegek.

    Lefüggönyözve áll az ablak.
    Pihen a nap már nyugaton,
    Sugarai meg nem zavarnak…
    Itt minden csupa nyugalom.
    Mire is nap ily vén legénynek?
    Jobb annak már az éji hold, –
    Úgy érzem néha: nem is élek,
    És álmodom csak, ami volt.

    Olyankor vár még némi gond rám,
    Mikor bejön a nagyanyó,
    Leül elémbe alkony-órán,

    • Haja fehérlő, mint a hó, –
      Felnéz reám bágyadt szemével:
      “Mesélj, no, szépen valamit!”
      S én sorba veszem halk mesével
      Az eltűnt évek napjait.

    Hej, más volt hajdan, ötven éve!
    Hej, az volt ám a szép idő!
    Termett a bor, a búzakéve,
    Volt búcsú, névnap, esküvő!
    Más voltál te is nagyanyóka:
    Szemed ragyogott, mint a nap,
    Ajkadon csengett, sírt a nóta,
    Virág fonta be hajadat.

    Egy napsugaras délutánon
    Itt álltál te s a vőlegény…
    Első szerelem – első álom…
    Az első csókot láttam én.
    Az évek lassan szállongáltak,
    Lassan benépesült a ház –
    Sugara múltán ötven nyárnak
    Az ifjú tábor hol tanyáz?

    A gonosz idő hogyan őröl:
    Aki víg volt, most szomorú.
    Temetés lett az esküvőből,
    Virágfüzérből koszorú;
    Meghaltak mind, és eltemettük,
    Ketten maradtunk: te, meg én –
    S el-elgondolkodunk felettük
    A szürke alkony idején.

    Az én sorsom is más volt hajdan,
    Míg ifjú voltam és vidám:
    Sok cifra betű fénylett rajtam,
    Csupa öröm volt nézni rám.
    Ma már a gépem csupa rozsda,
    Súrlódnak benn a kerekek,
    Aranyozásom rég lekopva
    S az elmúlásról ketyegek.

    Nem is marad meg semmi, senki,
    Meghal a szív, a dal s a száj. –
    Hogy nékem kell ezt elzengeni,
    Öreg szívemnek jaj, be fáj!
    Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
    Meghalok szépen teveled…
    Elröppen egy perc… kettő… három…
    Csak ketyegek, csak ketyegek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: FÉLÁLOM

    a gyerekek, a költők, a részegek
    szavakban gondolkoznak,
    névtelen dolgokat éreznek, csakis
    a jelenre emlékeznek és
    a jelenre is csak emlékeznek

    Forrás: Fodor Ákos: FÉLÁLOM

  • Szakáli Anna: Ott leszek…

    Ott leszek, ha az orgona nyílik,
    bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
    tavaszi fényekkel hajnal játszik,
    szerelem villan szemed tűzében.

    Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
    sólyom-röptű selymes suhogásban,
    ott szerettük egymást az elején,
    édes-gyönyör, futó sóhajában…

    Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
    szemedből fakadó ragyogásban,
    élek, hol a fenyves ringat lágyan,
    fák közt futó napfény sugarában.

    Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
    egy bársonyos, holdsugaras éjen,
    ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
    idő kovácsolta, egy testben lélekben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: Esetleges esetlegességeink

    lehet, hogy ismerlek,
    vagy talán…
    biztosan ismerlek…
    vagy talán csak ismerősnek tűnsz,
    bizonyára,
    hasonlítunk:
    én rád vagy
    te rám.

    Most már ne csukd rám az ajtót,
    most már én sem csukom rád
    az ajtót,
    betoppanhatsz,
    betoppanhatok,
    hogy megoszd velem a vacsorád,
    hogy igyunk egy pohár bort is rá,
    hogy ágyba bújjunk,
    hogy szeressünk, szeressünk,
    hogy legyünk mostantól párban,
    egy elképzelt örök nyárban.

    Most már ugye…
    ugye minden rendben?
    Ki tudja?
    most már ne csukd rám az ajtót…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Részeg motyogó

    De kinek mondanám
    ha mondanám
    nem mondom
    kinek is mondanám
    az én bajom
    a te bajod
    a mi bajunk
    bajunk
    …………………………..

    Engem szorít
    téged szorít
    minket szorít
    a cipő
    a cipőnk
    ……………………………

    Ajándék lónak
    nem nézik a fogát
    Nem mondom
    csak dünnyögöm
    csak dúdolom
    Én vagyok a fehér néger
    nem a bőröm a nyelvem néger
    Ravasz dalocska
    igaz dalocska
    dalocska
    ………………………………..

    Én nem ilyen lo-
    vat akartam
    vakartál
    takartunk
    amit mondok az a néger
    ahogy mondom az a néger
    ja-ja-jaj,
    haj-ja-jaj
    se vége
    se hossza
    se hossza
    se vége
    hát akkor
    mi végre?
    ………………………………..
    ………………………………..
    mint az ablak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük.

    A rút varangyot véresen megöltük.

    Ó iszonyú volt.
    Vad háború volt.
    A délután pokoli-sárga.
    Nyakig a vérbe és a sárba
    dolgoztunk, mint a hentesek,
    s a kövér béka elesett.
    Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
    gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
    A lába türkisz, a hasa zafír,
    a bőre selymek fonadéka,
    s regés kincsével elterült
    a gazdag, undok anya-béka.
    Botokkal nyomtuk le a földre,
    az egyik vágta, másik ölte,
    kivontuk a temető-partra,
    ezer porontya megsiratta,
    s az alkonyon, a pállott alkonyon
    véres szemével visszanézett.
    Kegyetlenül, meredten álltunk,
    akár a győztes hadvezérek.

    Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
    Szép harc után. A szájunk mosolyog.
    Maró fogunk az undort elharapja,
    s gőggel emeljük a fejünk magasra,
    mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
        nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
        de jöjjetek, ajkam mosolyg.

    Ti vagytok az úr, én a szolga,
        bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
        eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
        de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
        az égető, nagy bánatot.

    Előre hajtok, körbe-körbe,
        a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
        imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
        ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
        nekem nincs semmim e tekén!

    Engem ragad vadul zilálva
        a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
        kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
        csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
        és célt nekem szótok jelöl.

    A vad röhejben elfelejtem,
        hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
        nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
        megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
        csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A Hóseás átka

    „Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy
    adj? Adj gyermek-vesztő méhet nékik és téj nélkül
    való kebleket…”. „Annak okáért olyanná lésznek,
    mint a reggeli köd, mint a reggel fölkelő harmat,
    és mint a polyva, melyet a szél elhajt a szérüről
    és mint a füst, mely a kürtőről kimegyen és eloszol.”

    Hóseás könyve 9., 13.

    Zsivány-vérük utolsót lobban
    (Ezért olyan dühös vakok, rohanók).
    De megették rablott kenyerük javát
    Galád, bűnös, mult századokban
    S már tartanak hitvány, zsoldos sereget.

    Hóseás átka fogant rajtuk,
    Hős vezérük is veszendő, kerge kos,
    Vén ajtóiknál hiába állanak
    Cifra ruháju szolga-hajduk,
    Háló kamrájukba a Sors beoson.

    Nemzetségük dölyfös fejérül
    Már-már hull is az inogó korona,
    Olyanná lesznek, mint a reggeli köd,
    Magzatjaiknak sora gyérül
    S polyvásan könnyü, melyet elhajt a szél.

    S hiába jönnek vér-ebekkel:
    Gyáva a zsoldos s azé, ki fizeti,
    Veszett zsiványoknak éj a sátoruk,
    De tiszta bátraké a reggel,
    Az ész, a tűrés, a mag és a Jövő.

    Meddő méh, tej-nélküli keblek:
    Szik-sorsuk ez, hiába oly tombolók,
    Rejtett törvények kibontják titkukat,
    Miket érésig rejtegettek.
    Tombolj, zsivány-had, az átok fogott.

    Forrás: Lélektől lélekig