https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Parancs János: Elvadult, magányos arcok

    Beszéljünk arról,
    ami van s ami nincs,
    a jelen időről,
    a gerincfájdalomról,
    a nikotinmérgezésről,
    az elkurvult barátokról,
    a kialvó érdeklődésről,
    erről a pocsolya létről,
    melyben nincsen áldozat,
    csak fürge gyilkosok,
    méregetjük egymást
    pojácák és balekok,
    farsangi maskarában,
    szerepet játszva, hazudozva
    egymás iránti megbecsülésről,
    közös célról, egyebekről,
    lányok szoknyája alá bekukkantva,
    szerelemről, örök hűségről,
    pedig minket is anya szült,
    s mielőtt még élve megbüdösödnénk,
    vagyis hát mielőtt a testszag,
    testünk szaga észrevétlenül
    s mégis rohamosan fölerősödne,
    szeretnénk találni vagy hallani
    valami elfogadható magyarázatot,
    valami hihető mesét,
    mint a kisgyerek egyedül,
    amikor fél a sötétben,
    de nincsen semmi megnyugtató,
    csak a mások szenvedése,
    önzése, ügyeskedése látható,
    csak az elvadult, magányos arcok
    úszkálnak ebben a közönyös forgatagban,
    távolodnak és közelednek egyre,
    csoportokba verődve hadonásznak,
    aztán szétválnak ismét reményüket vesztve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Nem képzelgés

    Nem képzelgés! Már túl az éj felén…

    Valóra vált! – te, én, e két magány.
    Így rendeltetett! Itt vagy hát. De én –

    csak kaparászom rablétem falán.

    S az éjszaka! A paplan-sómező,
    a lámpajég, éhes szemünk, alélt
    ajkunk, a homlokfagy, s kín, égető,
    hogy megkezdődött és véget is ért.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Elhalt a másvilági kardal

    Elhalt a másvilági kardal,
    elhallgattak a madarak.
    A varjak és a verebek
    elszálltak és elszenderültek.
    Hatalmas égi csillagok
    fénylettek át a lucfenyőkön.
    Mint furcsa karácsonyfadíszek,
    függeszkedtek az ágakon.
    S az erdő kis csillagai,
    szállongó szentjánosbogárkák,
    úgy pislogtak, mint őrtüzek
    egy kitalált birodalomban,
    ahol
    a sötétségben számlapokként
    foszforeszkáltak a bagoly
    kocsikeréknagy szemei,
    ahol
    a hernyók ágról-ágra, mint
    legenda, terjedtek a fákon,
    ahol
    szilárd talapzaton magaslott
    a fák oszlopsora, ezüstből
    kiöntött szoboralakok,
    ahol
    a lepke két fehérke szárnyát
    pengette hószín hárfaként,
    ahol
    a bogyók csillagrendszerében
    percenként fejlődtek ki az
    élet serény molekulái,
    ahol
    a gombák, e fehérkövű
    templomok
    　　　　　　　　ezüsttel-arannyal
    borított kupolákkal álltak,
    ahol
    a parányi hangya-barátok
    olyan fegyelmezett sorokban
    vonultak esteli imára,
    ahol
    a hangyzsolozsmát kacagta
    egy gyufaszálsovány tücsök,
    csak éppen vékony volt a hangja,
    s bizony
    csöppet sem dallamos.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Tűzsors

    Határtalan a szerelem
    nincs eleje, s nincs vége sem
    derül-borul, s mielőtt elégne
    csillagnak szökik az égbe
    Viseld homlokod fényét!
    Ne vesd le soha
    Hiszen az égnek is
    ragyog a homloka!
    Ettől gyúlnak virágba az ágak,
    így porlad hamuvá
    szívünkben a bánat.
    Ettől szökken szárba
    lángoló reményem!
    Testünk eggyé legyen
    homlokod fényében!
    Arcunk összeérjen
    Homlokod fényében!

    Sarokban a kemence:
    a Kedves teste,
    hogy ráboruljak
    lázával azonosuljak
    s pihegő álmában
    tüzét szítsam
    ajtaját sóhajjal nyissam
    s hátán az édes nedveket
    beigyam mint a könnyeket
    becsússzak a forrongó sutba
    fáklyámat mélyébe vessem
    lobbanjon lángba a lelkem
    szikrázzon fel a csillagokba
    a föld csápja eleresszen
    lebegjen a testem
    e tűzbe vesszen
    méh tüzében porrá omoljon
    nedveiben feloldódjon
    s karod két fényfátyla
    tűzmadár hatalmas szárnya
    égre emeljen, a mennybe
    tűzsorsba mint a kemence

    Vad örvényeken fuldoklunk
    az idő parttalan óceánján.
    Kezünk néha összeakad.
    Fénysuttogásod szivárványpermetet
    terít a morajló árra.
    A hullámok lassan szelídülnek,
    felbukkannak kicsinyke szirtek.
    csak egy pillanatra,
    hogy megpihenjünk!
    összesimuljon testünk.
    Aztán kezdődik újra
    az isteni túra,
    ami rendeltetett
    a parttalan időben,
    hullámok hátán,
    fulldokolva
    és szirtre simulva.
    Hajótöröttei az időnek,
    lakatlan szigetben
    reménykedőknek,
    ahol majd partra vetve
    ágyazhatunk a szerelemre.

    Álmomban Holdnak láttalak:
    csillagpalásttal válladon
    úsztál felém az éjen át
    s bekopogtál az ablakon.
    Paplanom felhője rám borult
    záporoztak a könnyeim
    eljöttél és nem vagy itt!
    a semmit ölelik karjaim.
    Eljöttél és nem vagy itt!
    semmit markol a kezem
    könnyek zivatarában
    villámlik a szerelem
    Álmomban fénynek láttalak
    bekopogtál az ablakon
    megnyitottam a szívemet
    s a Holdat öleltem ágyamon.

    Azt hiszed vége?
    El lehet zárni
    mint a vízcsapot
    az örök, lüktető Napot?
    Most jön csak a kín!
    Az érintés hiánya!
    Isten ellen küzdeni dőreség!
    Hiába menekülsz!
    Vele együtt repülsz!
    Ha akarod, ha nem,
    szerelem vállára
    ráül a gyötrelem!

    Csütörtökön még fényben égtem,
    hétfőre rám dőlt az éjszaka.
    Futok loholok tébolyultan
    fogalmam sincsen hova?

    Nem tudom, látod-e
    szíved szemével, hogy
    markolok a nyirkos éjbe?
    Hogy döf belém halálosan
    homlokod itt maradt fénye?

    Aki szívet nyit, védtelen lesz,
    incselkedik az Istennel
    s fölfekszik a ravatalra
    az utolsó szerelemmel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Négysoros

    Alvó szegek a jéghideg homokban.
    Plakátmagányban ázó éjjelek.
    Égve hagytad a folyosón a villanyt.
    Ma ontják véremet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Búcsú

    Az idő bordái beszakadtak,
    és ömlik, és ömlik kint a zápor.
    Látod, a gyermeket is elfeledted,
    ki ájult mezőkről a nyárba vágyott.
    Tengerre szállt és ringott a habokon,
    majd elmerült. A vér párolog.
    Most iszap tapad a csontokon.

    Kényes voltál, önző, menthetetlen;
    ugráló bohóc érted nem lehettem.
    Sikoly tőre lendül, a homlokomra támad;
    van, kit a férgek megzabálnak,
    s az anyja közben öklendezni kezd.
    A lobogó kór észrevétlenül árad.

    Arcod roncsai,
    ostoba képek a falon.

    Kavarog, lassan mégis összeáll a test;
    a törmelékből fölbukik, villan mint a kés,
    majd rezegve megáll és figyel.

    Ringyó lettél, szentem? így a bánat.
    Combjaid közt tartod az eget,
    bókol a sunyi alázat.

    Árnyék zuhog, sűrű légy-felhő szakad,
    lépteid nyomán elhal a virág, az ének.
    Mint nyers húst a legyek…!
    Az átok torkomra fagy;
    s nézem, nézem fuldokolva
    amint árnyad magamra hagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Edgar Poe olvasása közben

    Oly jó volt: asztalom üres.
    Nem írok. Senki sem keres.
    Szobám a csönd megülte.
    Azt hittem: nem kell az ima.
    Ám ekkor ablakomon a
    Fehér Galamb repült be.

    Légy-nem-kavarta félhomály.
    Csillag szilánkol, szerteszáll.
    Csak szentjánosbogárka-
    villanytücsök! De nyitva volt
    az ablak – behatolhatott!…
    S Ő besuhant szobámba.

    Nem Ararátról olajág-
    hozó, olimposzi sasát
    hozzám Zeusz se küldte,
    nem angyal, poklokból jövő,
    nem postás… Nem előkelő
    éttermek drága sültje.

    Ismertem Őt. Vörös szemét
    Álmomban rám mereszti rég,
    karmai – farkaskörmök.
    A tintatartómba hajolt,
    kacsingatott és grimaszolt…
    Én tudtam – Ő a Küldött.

    Tudtam, ki Ő. No, rajta hát!
    Minek időzni, ha lejárt
    időm? Eb, aki bánja!
    Nem esdeklek – “Jaj, Istenem!”,
    sebészkedjék csak lelkemen
    kirurgusok királya.

    Sűrű sötétség. Rezeda-
    illat! S Ő csőr-szikével a
    bordáim szétnyitotta.
    Én csak feküdtem. Elhagyott
    erőm. Többé már nem tudok
    felugrani sikoltva.

    S ő szétbogozta szívemet,
    kivette élő lelkemet,
    s én szóltam hozzá: “Jól van,
    ha kell a lelkem, fogja már,
    Ön hószín mennyei madár,
    én emberfia voltam.

    Lélek? Minek is az nekem?
    Elsüllyedt már a reggelem
    a kerti rőt avarban…”
    S Ő (Gamajun!) a lelkemet
    elvitte, bár még remegett.
    S én egyedül maradtam.

    Így lelt a mindennapi nap.
    Nem olvasták soraimat.
    Mint akire dolog vár:
    loholtam, préselt a tömeg,
    s éreztem, testek közt csak egy
    testforma test vagyok már.

    Keringek, föld a nap körül,
    magam s magamnak tükörül.
    Kospata és toportyán-
    fogak. Magamnak bégetek,
    s vonítok sziklás táj felett:
    magamban – minden órán.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    INDIÁN MORÁL

    A békepipával is jól fejbe lehet verni felebarátodat.

    Balla D. Károly

  • József Attila: Várlak

    Egyre várlak. Harmatos a gyep,
    Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
    Rideg vagyok és reszketeg is néha,
    Egyedül olyan borzongós az éjjel.
    Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
    És csend volna. Nagy csend.
    De hallanánk titkos éjjeli zenét,
    A szívünk muzsikálna ajkainkon
    És beolvadnánk lassan, pirosan,
    Illatos oltáron égve
    A végtelenségbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágyakozás, szerelem, magány

  • Áprily Lajos: Napló

    Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

    Homályban ültem, hangulattalan,
    nagy seb-bilinccsel — bénán, mint a rab,
    vártam, mikor lop sugarat reám
    egy könyörülő, keskeny ég-darab.
    De a tavaszból nem jutott öröm.
    A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
    Király, ki koldus-kézzel érkezett…

    Egy nap — megint egy nap, mely elveszett.

    S mikor — fiam — kész volt a számadás,
    eszembe villant a kirándulás.
    Az ég feletted genciána-kék,
    ragyog reád a végtelen vidék.
    A hátizsákodat büszkén viszed,
    kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
    Bokor tövében elrejtőzve vár
    tündér-virág: tarka rigó-pohár.
    Az erdő száz kincset kínál neked:
    arany bábrablót, hőscincéreket.
    Prairie-k fiának álmodod magad,
    kalandjaidban könnyű szárny emel,
    nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

    Ezt a napot mégsem vesztettem el.

    Forrás: Lélektől lélekig