“Ma az emberek tudják mindennek az árát, de semminek az értékét.”
Forrás: Lélektől lélekig
“Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják buták vagyunk; mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni e felől.”
Forrás: Lélektől lélekig
“Klasszikus: olyan könyv, amit az emberek magasztalnak, de sosem olvasnak.”
Forrás: Lélektől lélekig
“Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor, valamit felépítettél már az életedben.”
Forrás: Lélektől lélekig
pusztámba betolakodott
pihenőhelyem füvét letaposta
fáim alá csalétket rakott ki
ágak közül magaslesből lesett rám
első napon kitértem előle
másodnapon és harmadnapon is
nem gyávaságból csak mert undorított
kitértem még három hosszú napig
de a hetedik napon ráuntam
hitványságára a lesből lesőnek
és a felkelő nappal együtt
a fák közül a tisztásra kiléptem
szemvillanásnyi szembenézés
ráökrendtem halálos undorom
arra aki meghúzta a ravaszt
mozdulata s a dörrenés között
az a másodperc volt az életem
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor lehunyod két csillag -szemed
Amikor párnádra hajtod a fejed
Amikor gondod a holnapra hagyod
Amikor álmodsz – én Veled vagyok
Amikor lépted rossz útra téved
Amikor sorsod nehéznek érzed
Amikor egyedül maradtál végleg
Amikor nincs más – vezetlek Téged
Amikor sírnál – de elfogyott könnyed
Amikor érzed – a szavak is ölnek
Amikor a sötét elnyelne Téged
Amikor fény kell – én gyújtok Neked
Amikor könnyed patakként árad
Amikor örök vendég a bánat
Amikor felhők ültek a szemedre
Amikor sírsz – mosolyogj szemembe…
Álmodj patakot, virágzó rétet
Őzet, pacsirtát, fürge menyétet
Álmodj napot, szellőt – fényeket
Csillagok vándora – élj életet…
Forrás: Lélektől lélekig
Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
fellüktetett az élet.
Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
A margaréta nőtt.
És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
kinyitotta első fehér virágát.
Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
A leánynak adta.
Ott álltak egymással szemben.
Forrás: Lélektől lélekig
Kezdek apránként
beléd habarodni.
Ismeretlen okból – írnám le magamnak.
Megbánom hamar. A valós okok tudatom alagsorában rejlenek,
és kipattannak! Szabadjára! s világosak, tiszták –
tekintélyesek, körülhatárolhatóak; kellőek és leverőek.
Sosem tudtam – soha -, hogy mi ez a társas együttlét.
Kezdem megszokni. A melletted-valót.
Nem mintha a homály kitisztulna:
a tél kútjai feneketlenek,
zártak és légmentesek.
Nehezemre esik megérteni mosolyod,
hogy miként lehetsz eleven
és akaratos akkor, amikor.
Könnyeim sokszor türtőztetem. Édesdeden szólítalak. Nincs rá
válaszod.
Hallgatásod csendem cinkosa, akaratlanul szétnyíló rózsaszál – egy tőről fakadunk.
Közös kertben, egymásért virágozunk.
Tested telt érzékisége váza.
Színültig töltöm gyengédséggel.
Csókollak csupán,
s máris kapatossá tesz az emlék –
de a csillagzat, mi nevemet tükrözi régtől, sápad már,
túlsó-fertályát virítja felém.
Íme, itt heverek oldaladon és éberen mélázok:
mennyire keserű
a leselkedő halál, a hátralevő élet…
Úrrá lesz rajtam a nesztelen
zokogás.
Agyamban mintha méhek, a levertség és a sérelem döngedez.
Végtelennek tetsző éjszakák.
Forrás: Lélektől lélekig
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Forrás: Lélektől lélekig
