https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Csorba Győző: Veszélyes úton jársz…

    Veszélyes úton jársz: lábad körül csapdák,
    szél ködöt terelget mögéd, ahol ellépsz,
    eső csinál rácsot, hadakozik villám,
    laza lombzúgásból rejtegetőd épül.

    Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:
    bátor elleneim teáltalad bátrak:
    rég nem voltál erre, messzekerült dűlőn
    duhaj gyomok szúrnak gonoszul az égbe. –

    Emlékszel-e még rá, kétkedésbe mártott
    Isten-hozottamra, okos félelmemre?
    Tükröző gyerkőcök játékos kezéből
    rámhullt rezge fénynek véltelek szorongva.

    Szándékkal maradtál, szándékkal kuszáltad
    sorsomba a sorsod. Jólesett, s miként a
    lengetett inga a mélyponton, golyó a
    fordított kúp szoros csúcsában, megálltam. –

    Szándékkal maradtál. – Szándék-e keserves
    kalandod ezúttal? Nem tudom. Ki tudja? –
    Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:
    látsz-e még? vigyázz! már tág a köz közöttünk.

    Ne hagyj itt, szegényke, többet ártsz magadnak:
    meleg tenyeremből kipottyanó szíved
    hóember takarja két fagyos markába.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szégyen

    Épp akkor léptem ki a kádból,
    s ahogy ott álltam meztelen,
    véletlenül egy nő nyitott be
    hozzám, egy nő, egy idegen.

    Fiatal voltam, ő is az volt,
    és egész testem elpirult,
    a szégyen szennye nyakon öntött
    és rám tapadt és lángra gyúlt:

    úgy éreztem, hogy tetten értek
    valami nagy gyalázatot,
    pedig mindössze az derült ki,
    hogy az vagyok, ami vagyok.

    Az egész csak egy pillanat volt,
    véletlen, gonosz pillanat,
    s a nő menekült, iszonyodva,
    hogy a ház rögtön rászakad.

    Menekült szegény, iszonyodva,
    hogy ezért még lakolni kell,
    én meg ott maradtam a bűnnel,
    amit nem is követtem el.

    És töprengtem és tiltakoztam
    és lassan elfogott a düh,
    aztán meguntam és nevettem
    s minden jó lett és egyszerű.

    Régen történt, van vagy tíz éve.
    Mennyi rossz és jó odavan!
    Ma már se lélekben, se testben
    nem tudom szégyellni magam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Meditációk – IV. A testről

    (1915)

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.
    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.
    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.
    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Vonaton

    Vonatról láttam rétünket s a fát:
    megint ott voltunk, megint égetett
    égő szád és megint öleltelek
    s kétségbeesve bontottam ruhád
    s kétségbeesve engedtél tovább
    s akkor már jó volt: megnyíló szíved
    selyemcsókokba zárta szívemet
    és fölgyúlt és kialudt a világ.

    Fordult a táj. Örjöngő szememet
    rád csuktam, hogy tovább őrizzelek.
    Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett.
    Ültem, sírtam, könny nélkül, mozdulatlan.
    Száz felől jöttél, száz felé szakadtam.
    Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Testem

    Ki vagyok én?
    Ami vagyok, alaktalan
    folyna szét valami halálban,
    de véletlen formát találtam
    s most élek külön és magam.
    Testem, szegény,
    te vagy a teremtő edény,
    aki egykor kimerítettél
    a semmiből és segítettél,
    hogy legyek a sok én közt én is Én.

    Ami vagyok,
    te vagyok, lábam és kezem,
    te vagy a munkás és a hordár,
    szegény testem, mindig te voltál
    egyetlen szövetségesem,
    és ha a sok
    nyomorban lelkem megfutott
    s nem voltam már csak akarat-roncs,
    szétvert gyötrődés, – drága abroncs,
    te megtartottál s ma is egy vagyok.

    Testem, hazám,
    te vagy egyetlen birtokom,
    te vagy a földem és az ország,
    értem verejtékezik orcád,
    sebeid sírva csókolom,
    mert igazán
    eggyebb vagy velem, mint anyám,
    otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
    testem, nyomorult proletár vagy
    s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

    Testem, szegény,
    a lélek érted mit tehet?
    Nagyon önző és gőgös úr
    a lélek, de úgy rád szorul,
    hogy fájni sem tud nélküled.
    Testem, szelíd
    kihasznált állatom, szegény,
    akit még én is üldözök,
    a sok-sok idegen között
    ki sajnáljon meg néha, ha nem én?

    Megköszönöm,
    hogy tüzes és jeges nagy útban
    szolgáltál és adtál ruhát
    és annyi ezer éjen át
    vigyáztál rám, amíg aludtam;
    megköszönöm jóságodat,
    hogy a robotok s hadak élén
    jártál, míg pára lelkem élt,
    és siratlak, hogy mindezért
    oly rútul fogsz bűnhődni a végén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: A három legfurcsább szó

    Ha kimondom azt a szót, Jövő,
    első szótagja máris a múltba szökik.

    Ha kimondom azt a szót, Csend,
    le is rombolom.

    Ha kimondom azt a szót, Semmi,
    létrehozok valamit, minek egyetlen
    nemlétben sem jut hely.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Hatlábú csikó

    Hatlábú csikót láttam álmomban,
    topogott, patája döngött; forogtam ágyamban.
    Sima, fekete szőre fénylett, kedves szemét látom.
    Lerogyott a sújtó kéz; félem a bátorságom.

    Épp a halál elől menekültem,
    az üldözők hordája jött felém;
    moccanatlan gyökér lett a lábam,
    s megnyugodtam: a pusztulás elér.

    A görcsös céltalanság fagya ellep,
    a szív kihagy, a tüdő ritmusa ernyed,
    s a végső percben megjelent mint lángnyelv:
    a hatlábú mén.

    Egész teste úgy ringott, mintha vergődne lárva:
    ízenként vékonyodva, dagadozva púposodott,
    s röpült mint madár az éjszakában.

    Fölébredtem, kint borongós őszi nap,
    hűvös világ; az értelem néma marad:
    menekülök tüzes csikómon a halál elől,
    a csillagok alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Megértettem

    Megértettem: a
    holnap magától eljön.
    Ha várom, ha nem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Hétköznapok és ünnepek

    „Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is. Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével.

    Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal, tehát az ünneppel.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: Tűzhely

    Míg élt anyám, apám,
    minden reggel begyújtottak a konyhai takaréktűzhelyben,
    és egész nap zúgott, zenélt a lapján valami,

    akkor szűnt meg végleg az otthon,
    mikor ők meghaltak,
    és megszakadt e folytonosság.

    Forrás: Lélektől lélekig