https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Luminita Mihai Cioaba: Fájdalom

    Megérted-e valaha is
    mint havazik a szóban?
    Megérted-e valaha is
    mint zuhog lélekben a vágy?
    Megérted-e valaha is
    a falevelek könnyét?
    Meglehet sohasem
    fogod tudni
    hogy minden áldott éjszakán
    átgyalogolom a holdat
    s a hasadó hajnalon
    hamut hozok talpamon.
    Szerelmed Fájdalom
    Fájdalom Szerelmed.
    Meglehet sohasem
    fogod tudni hogy
    Életet adtál a Halálban
    a falevél zöldjét
    még
    mielőtt
    az éjszakában a fákból
    szerte a világon pont
    robbannak a rügyek.

    Újjászületek az idő sodrában
    nyersében a tavaszi zöldnek
    és legyilkoltan roskadok össze őszi zokogásban
    tudván hogy
    ismét újjászületek

    Balogh József fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Szeretem a magányt…

    Szeretem a magányt, a csendet,
    Ha odahúz édes titok.
    Ott szövök álmot, ott merengek,
    Megenyhülőn csak ott sirok.

    Szeretem a világi lármát,
    Hol elkábúl az öntudat,
    Ha vérező szivembe vágják
    Unalom, kétség karmukat.

    S ha örömem van, úgy szeretném
    Kitárni más előtt magam
    És ráfonódni, mint a repkény
    A szívre, mely virágtalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lilli: Várni…

    Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
    szemedből boldog álmok édes derüje árad,
    lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
    fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

    Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
    a szíved néha-néha hangosabban dobban,
    hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
    ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
    Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
    s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

    Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
    de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
    szemedből könny után könny törületlen szivárog,
    s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
    szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
    már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
    és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vajda János: A szerencséhez

    Szép szerencse, vak szerencse,
    Mit gondoljak felőled?
    Te vagy-e bolond, vagy a föld
    Tesz bolonddá tégedet?
    Világtalan vagy s az egész
    Világ szeret tégedet,
    S te szegény világtalan, a
    Vak világot vezeted?

    Én ugyan nem láttalak még,
    Isten tudja, merre jársz;
    Te is, amint veszem észre,
    Magas palotákra vágysz.
    Pedig hidd el, téged ottan
    Nem szeretnek úgy soha,
    Mint ahol megúnt testvéred
    Él, a gyászos mostoha!

    Azt veted okul talán, hogy
    Háládatlan a világ,
    S akit egyszer fölemeltél,
    Utóbb a nyakadra hág,
    Elfelejtvén, hogy mit adtál,
    Újra elveheted azt,
    S hűtlenül elpazarolják
    Minden hozományidat?

    Ah de épen ez ok ellen
    Százezer példa beszél,
    Hogy ki tízszer is elűzött,
    Újra abba szeretél.
    S ki érted hőn sohajtoz
    Lenn a börtön fenekén,
    Rá se nézesz, mert talán hogy
    Örök szerelmet igér?…

    Úgy van, úgy!… hogy a hasonló
    Csak hasonlónak örül,
    Te pedig a legkacérabb
    Minden szépségek közül,
    Hitvány és üres fejűket
    Látogatsz meg, mint magad,
    A nagy és bölcs nem kell… ők meg
    Megvetik hatalmadat.

    Szép szerencse, vak szerencse,
    Mit gondoljak felőled?
    Hogyha szép vagy, kár bizony, ha
    Eltakarod képedet.
    Szégyenled tán kicsapongó –
    Sohse szégyeld – vétkedet:
    Hisz ha vak vagy, a világ még
    Nálad is szemtelenebb!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, melyet lehelyez, a világot építi tovább.”

    Antoine de Saint-Exupéry

  • Nemes Nagy Ágnes

    Diófa

    .

    Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem

    veled a hasító, kérgesítő időben.

    Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,

    s ágas-eres kezem visszafelel neki.

    Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt

    te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,

    gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta

    te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

  • Idézet

    „Túl sokat beszélünk azért, hogy csak vitatkozzunk, és túl keveset azért, hogy egyezségre is jussunk.”

    Cullen Hightower

  • Sinka István: Magyar remények himnusza

    Csillogó, nehéz, aranyos övet
    övezek én magamra
    és leborulok az oltárköved elé
    ó, küzdők
    mezője ezer-hangú Magyarország.
    Hogy amíg
    nagy árnyékú pilláimat leásom:
    az én két szemem
    csak azt lássa itt,
    hogy a Tető, az Isten és a Nyár
    a te roppant öleidbe
    már nagy szárnyakon sietnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az idő vonulása

    Mint a bársonyos, érdes keserűség,
    mint az ecet, a tej és a méz
    különös keveréke, mint a forró,
    fogvacogtató, delejes alkohol,
    mint a föllobbanó és vakító,
    sziporkázó magnézium,
    mint a füstölgő kénszalag,
    a bódító tömjén, aceton,
    gyöngyvirág, ózon, rózsa,
    mint a szaggató fájdalom,
    a ki-nem-érdemelt öröm
    fékezhetetlen, kék áradása,
    mint a harag fojtogató füstje,
    amit gyors megbánás követ,
    de csak alaktalanul kavarog
    a torz hétköznapok zűrzavarában,
    mint a csodálatos, tavaszi bizalom,
    az a gyámoltalan és gyanútlan,
    zöld kitárulkozás,
    az az önfeledt,
    ujjongó, gyermeki hit,
    ami azonnal megrendít,
    még most is, annyi év után,
    a hiábavaló vergődések ellenére,
    szinte egyik pillanatról a másikra,
    s újra megkísért az esztelen remény,
    mint a sorvasztó láz,
    a csontig hasító hideglelés,
    a test bizsergése, remegése,
    mint a csillapíthatatlan szomjúság,
    amit nem enyhít semmi ital, csak a vér,
    csak a vér játékos, barbár zuhogása,
    csak a vadlovak dübörgő vágtatása,
    csatakos nyerítése, nyihogása az éjben,
    mint a suhogó zápor,
    a távolodó vihar,
    mint a szántóföldek fölött
    az ezüstösen csillogó pára,
    mint a kenyér és a bor,
    mint a só,
    a legegyszerűbb dolgok,
    egy fonnyadó test mulandó szépsége,
    egy mozdulat suta bája,
    ahogy elfogy lassan a levegő,
    egyre gyönyörűbb az idő vonulása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Fehér Julianna

    Az egykori arcképfestő alázatával,
    gyökérből, répából, vöröshagymából,
    illatos gyümölcsfüzérből, sarkantyú-
    virágból, büdöskéből és olajbogyóból
    próbálom összerakni arcodat,
    a romlandó anyagból a fonnyadó,
    pusztuló vonásokat, a pótolhatatlan
    és egyszeri remekét a világnak,
    de semmi eredménye nincs a kínlódásnak,
    hiába faggatom a föld gyümölcseit,
    szétmaszatolódik kezem alatt a kép,
    pedig tizenkilenc év távolából is hallom
    az egyetlen s utolsó telefonbeszélgetést:
    a suta kérdéseket, a tanácsokat, a sírást,
    amiből megérthettem volna hogy, de nem,
    én nem gyanakodtam akkor semmiféle búcsúzásra,
    nem ügyeltem az elfogódott hangra, az aggódásra,
    de ha rájöttem volna, mondd, te kedves árnyék,
    akkor elviselhetőbb lenne most hiányod?

    Forrás: Lélektől lélekig