Szerző: Mária Németh

  • Juhász Gyula: Hajnalban a naphoz

    Én most szeretlek, mikor még az éjjel
    Vert seregének árnya fut tova
    S csak a magányos és bús jegenyének
    Szűz homlokán ég fényed mosolya.

    Én most szeretlek, mikor szent keletnek
    Mély tengerén ring arcod, az örök
    És sugaraid álmodón remegnek
    A paloták és kalyibák fölött.

    Még vár a hajnal, de az éj halott már,
    Trillák csattognak, lombon, bokron át,
    Oly dús az ég keletre, mint az oltár,
    Mely várja a nagy, ősi áldozást.

    Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,
    Fölkél vackáról ember és barom.
    Én most szeretlek és neved e dalban
    Ezer madárral hadd magasztalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vladimir Liszicin: Jósoljál szerelmet

    Tábortűzből az ég felé szikra röppen,
    lángol a fa – izzon nekünk – hajnalig.
    Olvass tenyerem vonalaiból nekem,
    ha harmada lesz való – még akkor is.

    Nem gyötör távoli utazások vágya,
    magányos vég és nyirkos börtön sem,
    és mindent, mi lesz, hisz úgyis mind véletlen,
    főleg szerelmet jósoljál nekem.

    Jósoljál hűséges szerelmet,
    mit (bár) kísér éden vagy pokol.
    Jósold meg az első szerelmet,
    az utolsó maradjon titok.

    Tábortűzből az ég felé szikra röppen,
    csak a láng nyelve remeg tétován.
    Olvass tenyerem vonalaiból nekem,
    mindent, cigánylány – ahogy látod – mondd…

    Jósoljál hűséges szerelmet
    a föld peremén, vagy túl azon,
    de ne jósolj első szerelmet,
    és ne titkold el – az utolsót.

    Mindent, ami volt, és mindent, ami lesz,
    én bölcsen, már rég, előre tudom…
    Jósold meg nekem: a gyarló szerelmet,
    hol találom, s majd törten hol hagyom.

    Jósoljál hűséges szerelmet,
    mit (bár) kísér éden vagy pokol.
    Jósold meg az első szerelmet,
    s feltétlen jósold – az utolsót.

    (Balogh Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anthony de Mello: Lao-ce mondása

    „A tanítványok elmerülve vitatkoztak Lao-ce mondásán, amely így hangzott:

    Akik tudják, nem mondják;
    Akik mondják, nem tudják.

    Amikor a Mester belépett, megkérdezték, pontosan mit jelentenek ezek a szavak. Ő azt kérdezte tőlük:

    – Melyiktek ismeri a rózsa illatát?

    Mindegyikük ismerte. Erre azt mondta a Mester:

    – Most foglaljátok szavakba!

    Mindegyikük hallgatott.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sidney Keyes: A kertész

    Ha jössz, válassz ilyen napot,
    sárga, piros papagáj-tulipánsor
    ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek.
    Csizmám villan, buta homokba gázol.
    Jőjj hát, jőjj, ez a te napod.

    Lenyugodnék kezed, eres levél,
    négyszög-kezemre, és simítanám
    alakját, s ennyi, ennyi már elég.
    És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
    Hull az idő kezemből, mint levél.

    A gyermek-őrző, sápadt angyalokról
    vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
    Koldusok, párok elhagyják a parkot –
    és mégse jössz. Minden kapu bezárul.

    Ó, iszonyú álmodni angyalokról.

    (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Margarete Neumann: H.-nak

    Ó, hogy mégis, mégis,
    mindeneknek a végén,
    találkoztam veled!
    A hajnali köd és a déli csend
    veszendő reménye után,
    az éji madár rikoltozása,
    szárnya csapása után,
    mikor már-már minden elfagyott:
    találkoztam veled.

    Immár
    akár mész, akár maradsz,
    (mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
    mily vizek áradnak)
    immár,
    hogy kinyújtott kezünk összeért,
    többé nem hajolok a vízre
    s idegen szemek fölé,
    hogy rajtuk arcom kutassam;
    énekelve járok, ahogy énekel
    a hazafelé tartó,
    és ujjongva kiáltok.
    Immár, hogy kinyújtott
    kezünk összeért.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ha játszanak a gyermekek…

    Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
    rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
    végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
    csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
    az ember élete is, mely elkezdődik,
    aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam

    Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam,
    s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.
    Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csönd
    és a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon.

    A másik ház emeletjén szemben vélem egy ebédlő,
    az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.
    Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,
    mint üres és furcsa színpad, a szereplők nyugszanak.

    A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra,
    a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.
    A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,
    sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.

    Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát
    egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.
    S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,
    hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.

    Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk
    mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek.
    Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,
    itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom,

    és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben
    óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,
    én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra,
    s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.

    Forrás:

  • Somlyó Zoltán: Árnyak násza

    Tüzes színekből összeszőtt ruhád
    bűnös meleggel lepi be az arcom.
    Izzó homokban, forró vérben alszom.

    Hajamba hajad vad tüze fut át.
    Egy forró szál tapad a szempillámra –
    Most száll az alkony hónaposszobámra.

    Most száll. A sápadt falakra suhan;
    orozva testünk lázán átszűrődik,
    mint hárfahúron rezdülő futam.

    S az alkonyból az éjbe fúló sávok
    vak démona úgy les, úgy őgyeleg…
    Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak!
    Csak nőjjetek! Csak jőjjetek!

    Forrás: …Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Levélvárás

    Lim-lomos, rozzant hotelszobámba
    dől a hegyekről szüreti nóta.
    Lányos, kegyetlen, hajszálírásos
    levelet várok három nap óta.
    Roppan a szekrény százéves válla,
    búgó románcot locsog a kályha.
    Lázbeteg varjak serege károg…
    Három nap óta levelet várok.

    Fogd meg a tollat, empire-kisasszony!
    Lót-fut a szél, már rossz az idő.
    Potom öt percet lányos idődből
    vágj a szívembe! Üsse a kő!
    Zokog az utca, az eresz könnyez.
    A falak sírnak, ajtóm beteg.
    Lázas az ódon-divatú pamlag
    s vendéget várnak a képkeretek.

    Lim-lomos, rozzant hotelszobámba,
    Mea, írásod én idevárom!
    Fesse az arcom halottfehérre
    s nyúljak el némán a rozzant vaságyon…
    Lássa a szekrény százéves válla,
    nézze a búgó, rőtszemű kályha;
    ezek az összeboronált párok
    vajj mire várnak?… Vajj mire várok?…

    Forrás: …Lélektől lélekig

  • Tornai József: A sziget, melynek nincs vége

    A sziget, melynek nincs vége:
    kagylószemétre tüzel a nap.

    Gyökerek közt szerelmesek feküsznek,
    befesti combjukat a tajték,
    bőrükbe rakja homokját a nappali szél,
    az éjszakai szél.

    Minden kő a te csontod.

    Madarak árnyék-ősze,
    csillagok robogása, fehér szétszakadása
    a part fölött.

    Álmodból kitör egy fa:
    a fában gyereksírás.

    Vörös sziklák körül
    hullámok mészárszéke.

    Vadmálna denevér-leveleivel küszködik
    az erdő;
    hosszú tisztáson menekül az út

    tél óta, nyár óta, tavasz óta.

    Forrás: …Lélektől lélekig