Szerző: Mária Németh

  • Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka

    1

    A vadász ül hosszu méla lesben,
    Vár felajzott nyílra gyors vadat,
    S mind fölebb és mindig fényesebben
    A serény nap dél felé mutat.
    Hasztalan vár; Vértes belsejében
    Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

    A vadász még lesben ül sokáig,
    Alkonyattól vár szerencsejelt:
    Vár feszülten a nap áldoztáig,
    S ím a várt szerencse megjelent:
    Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
    S szép sugár lány, röpteként csapongó.

    „Tarka lepke, szép arany pillangó!
    Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
    Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
    Ahol a nap nyúgodóba jár.”
    Szól s iramlik, s mint az őz futása,
    Könnyü s játszi a lány illanása.

    „Istenemre!” szóla felszökelve
    A vadász: „ez már királyi vad!”
    És legottan, minden mást feledve,
    Hévvel a lány nyomdokán halad.
    Ő a lányért, lány a pillangóért,
    Verseneznek tündér kedvtelésért.

    „Megvagy!” így szól a leány örömmel,
    Elfogván a szállongó lepét;
    „Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel
    A leányra nyújtva jobb kezét;
    S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
    A leány rab szép szem sugaránál.

    2

    Áll-e még az ősz Peterdi háza?
    Él-e még a régi harc fia?
    Áll a ház még, bár fogy gazdasága
    S telt pohárnál űl az ősz maga.
    A sugár lány körben és a vendég;
    Lángszemében csábító varázs ég.

    S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
    A kupák már felvillantanak,
    Ősz vezére s a hon nagy nevéért
    A vén bajnok könyei hulltanak;
    Most könyűi, vére hajdanában
    Bőven omlott Nándor ostromában.

    „Húnyt vezérem ifju szép sugára”
    Szól az ősz most „éljen a király!”
    A vadásznak vér tolúl arcára
    S még kupája illetetlen áll.
    „Illetetlen mért hagyod kupádat?
    Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

    „Mert apád én kétszer is lehetnék
    És ha ittam, az nincs cenkekért;
    Talpig ember, akit én említék,
    Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
    S illetődve s méltóság szemében,
    Kél az ifju, tölt pohár kezében:

    „Éljen hát a hős vezér magzatja,
    Addig éljen, míg a honnak él!
    De szakadjon élte pillanatja,
    Melyben attól elpártolni kél;
    Egy király se inkább, mint hitetlen:
    Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

    S mind zajosban, mindig hevesebben
    Víg beszéd közt a gyors óra ment.
    A leányka híven és hivebben
    Bámulá a lelkes idegent.
    „Vajh ki ő, és merre van hazája?”
    Gondolá, de nem mondotta szája.

    „Téged is, te erdők szép virága,
    Üdvözölve tisztel e pohár!
    Hozzon isten egykor fel Budába;
    Ősz apáddal a vadász elvár;
    Fenn lakozva a magas Budában
    Leltek engem Mátyás udvarában.”

    Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
    Inti őt a kürthang: menni kell.
    Semmi szóra, semmi biztatásra
    Nem maradhat vendéglőivel.
    „Emlekezzél visszatérni hozzánk,
    Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

    Mond szerényen szép Ilonka, állván
    A kis csarnok végső lépcsején,
    S homlokán az ifju megcsókolván,
    Útnak indúl a hold éjjelén.
    S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
    Fölveré azt szerelem hatalma.

    3

    Föl Peterdi s bájos unokája
    Látogatni mentenek Budát;
    Minden lépten nő az agg csodája;
    Mert sok újat meglepetve lát…
    A leányka titkon édes óra
    Jövetén vár szép találkozóra.

    S van tolongás s új öröm Budában:
    Győzelemből várják a királyt,
    Aki Bécset vívó haragában
    Vérboszút a rosz szomszédon állt.
    Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
    Nem vidúl még szép Ilonka képe.

    „Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
    Mily szerencse fordúlt életén?
    Honn-e, vagy tán messze költözötten
    Jár az őzek hűvös rejtekén?”
    Kérdi titkon aggó gondolattal,
    S arca majd ég, majd szinében elhal.

    S felrobognak hadvész-ülte képpel
    Újlaki s a megbékült Garák.
    S a király jő, fölség érzetével
    Környékezvén őt a hős apák.
    Ősz Peterdi ösmer vendégére,
    A király az: „Áldás életére!”

    „Fény nevére, áldás életére!”
    Fenn kiáltja minden hű ajak;
    Százszorozva visszazeng nevére
    A hegy és völgy és a zárt falak.
    Haloványan hófehér szobornál
    Szép Ilonka némán és merőn áll.

    „A vadászhoz Mátyás udvarában
    Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
    Jobb nekünk a Vértes vadonában
    Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
    Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
    S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

    És ha láttál szépen nőtt virágot
    Elhajolni belső baj miatt,
    Úgy hajolt el, félvén a világot,
    Szép Ilonka titkos bú alatt.
    Társasága lángzó érzemények,
    Kínos emlék, és kihalt remények.

    A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
    Szép Ilonka hervadt sír felé;
    Hervadása líliomhullás volt:
    Ártatlanság képe s bánaté.
    A király jön s áll a puszta házban:
    Ők nyugosznak örökös hazában.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Czóbel Minka: Nyár vége

    Piczi fehér felhő
    Arany búza felett,
    Széles szekereken
    Hordják az életet.
    Sötét ákáczsor közt
    A szekér nyomába,
    Kavargó porfelleg
    Sürün száll utána.
    Repülni tanuló
    Fiókgólyák járnak,
    Keresztben az élet, –
    Vége már a nyárnak.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Móricz Zsigmond: Csak megmaradni

    A semmibe lezuhanónak
    mit ér a csillagok zenéje,
    mit ér a rét híme,
    az erdők állata,
    mit ér a gondolatok ereje,
    az évmilliók szózata,
    mit ér a hímes perzsaszőnyeg
    s a pontos óra a falon,
    mit ér a szerelem…
    Csak egy kell:
    csak egy perc még!
    S még egy
    és még csak egy…
    csak a percek rebegve könyörgött sora…
    Összehúzódni a semmiségig:
    De megmaradni,
    csak megmaradni,
    az Élet ruháján sejtporul…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gyurkovics Tibor: Vágy

    Ami után kapkodsz, elvész,
    amit elengedsz, megfogod.
    Karodba röpülnek a fecskék,
    s magadra hagynak a csillagok.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Babits Mihály: Sírvers

    Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
    a hosszú szenvedés után.
    Keserű lelkemet kiadtam
    s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
    Keserű lelkemet kiadtam
    mint fájó gennyet a beteg:
    magamtól is védve maradtam:
    akarva sem szenvedhetek.

    Nincs jobb világ a másvilágnál
    a másvilágon nincs világ
    s nincs jobb világ a nincs-világnál,
    mert féreg nélkül nincs virág.
    Nincs jobb világ a nincs-világnál,
    hol féreg van csak, nincs virág,
    hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,
    hol féreg nem fáj, hogyha rág.

    Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
    Elszállt az álom és a láz.
    Ma föld fölöttem, föld alattam
    és nem emel, és nem aláz.
    Ma föld fölöttem, föld alattam,
    koporsó kerít, néma ház.
    Keserű lelkemet kiadtam
    és nem bosszant a léha gyász.

    Nincs jobb világ a másvilágnál,
    mely halkan létlen létre ont,
    mert jobb, ha nem látsz, mintha látnál,
    s hol semmi érzés, semmi gond.
    Mert jobb, ha nem látsz, mintha látnál,
    és jobb a száraz, puszta csont
    ez ideges, húsos világnál,
    mely oly keserves és bolond.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A tintásüveg

    Vándorszinész korában Megyeri
    (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)
    Körmölgeté, mint más, a színlapot.
    Kapott
    Ezért
    Egyszer vagy öt forintnyi bért,
    Amint mondom, vagy öt forintnyi bért.

    Először is hát tintáért megyen,
    Ha ismét írni kell, hogy majd legyen.
    A tintás üveget pedig hová
    Dugá?
    Bele
    Kabátja hátsó zsebibe,
    Amint mondom, kabátja zsebibe.

    S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig,
    S hazafelé menvén, ugrándozik.
    Hiába inti őt Szentpéteri:
    „Kari,
    Vigyázz!
    Kedved majd követendi gyász,
    Amint mondom, majd követendi gyász.”

    Úgy lett. A sok ugrándozás alatt
    Kifolyt a tinta; foltja megmaradt.
    Megyeri elbusúl – kedvét szegi
    Neki
    A folt,
    Mivel csak egy kabátja volt,
    Amint mondom, csak egy kabátja volt.

    Mi több: kabátja éppen sárga volt,
    És így annál jobban látszott a folt.
    „Eldobnám – szólt – de mással nem birok;”
    Ez ok
    Miatt
    Hordá, míg széjjel nem szakadt,
    Amint mondom, míg széjjel nem szakadt.

    Pest, 1844. szeptember

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Bodrogi Gyula előadása

  • Ady Endre: Jobb nem vagyok…

    Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
    Egy beteg kornak dalosa.
    Vergődöm az ellentétek közt,
    De irányt nem lelek soha.
    Magas, dicső eszmék hevítnek,
    De elkap a tömegnek árja:
    Bennem van a kornak erénye
    S bennem van minden léhasága…

    De néha, lázas éjszakákon
    Lehull előttem a lepel,
    Eszembe jut, hány édes álmot,
    Hány ideált temettem el;
    Reám szakad lelket zaklatva
    Egy eltévesztett élet vádja
    S egy-egy megtisztult dalba ömlik
    Lelkem felújult ifjusága…

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Törtei Tünde előadása

  • Berda József: Jó étvágyat

    Csattogj fogam most. Hadd töltöm kedvemet,
    s te jó gyomor, válaszd a nedveket,
    kicsattan bőröm, angyal lakik ma nálam,
    lám a levesbe belecsurog a nyálam.

    Remeg a töltelék, villám alátolom,
    szemem is kidülled, úgy lapátolom.
    A földre esett? Oda se neki!
    Onnan is megeszem. Most gyere ki!

    Most még egy kicsi bort, legyen amit szíjjak,
    hasam kerületén megoldom a szíjat,
    alul-felül hangzik vidám böfögésem,
    s órákig elülök árnyékban a széken.

    Forrás: 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap – Berdalok

  • Berda József: Ne szólj szám–

    Csücsülj csak ülepem, légy vidám,
    légy te a százsípú orgonám!
    Nincs más vigaszom, ami hangot ad, –
    áraszd kegyelmed: tiszta hangodat.

    A száj szava hazug; nincs már hitele.
    Az ördög tudja csak, mit mível vele.
    Véled incselkedni méltó mulatozás,
    csücsülj csak, danolj hát, korhely csodadudás!

    Forrás: 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap – Berdalok

  • Berda József: Epitáfium

    Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
    gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
    eszedbe jut: ama években megőszült, derűs
    kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
    az örökkévaló fiatalság énekese volt
    egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
    nagyokat ölelni, míg kedvire éhetett-ihatott
    e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
    vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.

    Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
    megöregedni soha; legény volt ám a talpán,
    ki, ha meghalt is, él még irgalmatlanul,
    s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
    alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
    odafönn, míg meghatottan egyre várja a vígasztaló napot,

    mikor fiatal lábak meleg tapadása alatt
    dicsőségesen feltámad majd halottaiból.

    Forrás: 2000 Irodalmi és Társadalmi Havi Lap – Berdalok