Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.
Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.
Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.
Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.
Forrás: Lélektől lélekig
„Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban! Jóságversenyt még nem rendeztek soha.”
Juhász Gyula
Forrás: Lélektől lélekig
Mert mindíg ami csodaszép volt
mindíg az múlik el —
Szentisten! Hát már nem is emlékeztek,
ahogy kiszántották egy barbár napon
azt a játszóteret
a nyargalászó gyermekkor alól?
S ahogy abba az egyetlen
és örökkévaló ölelésbe
szinte beleölelhetett máris a következő?
— És nem is egyetlen!
S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes
és végérvényes szomorúság után
még képesek voltunk arcpirulás nélkül
tovább élni és még örülni is?
— Ám ezt sem végérvényesen.
Hát nem szorul ökölbe a markotok:
hogy mindíg az múlik el
ami csodaszép volt?
És sose gondoltatok még arra
hogy talán
nem is mi örülünk barátaim
s nem is mi vagyunk tán szomorúak
hanem csupán megtörténik velünk
az öröm is meg a szomorúság is
meg az ami olyan csodaszép?
Meg az hogy elmúlik –
Forrás: Lélektől lélekig
Tíz nap után most egyedül,
egyedül mint a csont,
egyedül mint az almacsutka,
mintegy szemétre hányva,
az ürességben kalimpálva,
fejjel lefelé, zuhanva
ama nevezetes csőben,
a közöny bűzös, langy tavában,
mint a lomha víziló, ásítozva,
esztelenül, testi megváltásra várva,
mint a gyermekek, a szelíd bolondok,
mozdulatlanul, egyetlen pontra koncentrálva,
mindent föladva, mindent felejtve,
az érzékelés kapuit bezárva,
s még mindig törekedve, akaratlanul
a valaha áhított cél felé,
mint az elhajított kő, tehetetlenül,
semmi jót nem remélve, mint a sárkolonc
Forrás: Lélektől lélekig
Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok holt falevél –
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már…
E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szivem,
nincs két szív még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szivem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.
Fordította: Baranyi Ferenc
Forrás: Lélektől lélekig
Les feuilles mortes – Yves Montand
Hulló levelek Vámosi JÁnos előadása, eltérő szöveggel
„Az idő túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik örvendnek. Azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít.”
Henry van Dyke
Forrás: Lélektől lélekig
Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem.
Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni.
Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy kiraboltak.
Forrás: Lélektől lélekig
a friss ablaküvegek is
saját szobádat tükrözik:
befelé nyílnak, mint az álmok
– mutatva, mekkora a világod
Forrás: Lélektől lélekig
Lovaim mindig visszatérnek,
Nem tűrnek kötőféket, ostort.
Keserű füveket legelnek,
Tenyérből cukrot egy se kóstolt.
Visszatérnek, mert ők neveltek.
Nem rabnak… gyengének. Szabadnak!
S ha arcom kezembe temetem,
Tudom sokáig úgyse hagynak!
Eljönnek értem… testvérükért,
Hogy összerezzen az éjszaka,
Ha meghallja a nagy dobogást,
Amikor indulunk haza!
Felhők foszlott hátán taposva
(Parazsat viszünk eleségül)
Belerúgunk a csillagokba,
Úgy… hogy a Föld is beleszédül.
Forrás: Lélektől lélekig
