Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc: Az Anyák

    Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
    Szentek és ápolónők: a csodát,
    a jelenést láttam bennük. A nagy
    odaadást, az aggodalmakat,
    a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
    a nő szenved, ha otthon dolgozik,
    a gondviselést.

    Hogy testileg mi a
    férj, feleség s a család viszonya,
    nem sejtettem-kutattam. Valami,
    éreztem előre elrendeli,
    ki hol álljon, mi legyen, öröme,
    bánata mennyi, milyen gyermeke,
    és ezen változtatni nem lehet.

    A férfi maga küzdi ki szerepét,
    a nők az eleve-elrendelés:
    ők a béke, a jóság, puhaság
    a földön, a föltétlen szeretet…
    Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!


  • Sík Sándor: Októberi rózsák

    Piroslanak az októberi rózsák,
    Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
    A szökőkút csorog, akár a jóság.
    Bennem is, bennem is, félénk dallamok
    Borzolgatják a lomha őszi prózát.

    Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
    Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
    Mi az a dallam, ami benned vájkál?
    Messze van, messze van, minden messze van,
    Az is ami volt, az is amit várnál.

    Nézel az égre? Az a piros felleg
    Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
    Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
    Békesség, békesség, békés öregek
    Bölcsek mosolya, immáron az illet.

    Pereg a levél és pereg az óra.
    Jön a november, a dér meg a bóra.
    Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
    Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
    Neked is fúvatnak takarodóra.

    Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
    Érett sziromnak lelengeni édes.
    De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
    Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
    Idesimítom ajkam melegéhez.


  • Petőfi Sándor: István öcsémhez

    Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
    Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
    Mondjátok-e, ha estebéd után
    Beszélgetéstek meghitt és vidám,
    Mondjátok-e az est óráinál:
    Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

    És máskülönben hogy van dolgotok?
    Tudom, sokat kell fáradoznotok.
    Örök törődés naptok, éjetek,
    Csakhogy szükecskén megélhessetek.
    Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
    Az emberekben: jégre nem viszik.

    Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
    Azt gondolá, hogy minden ember az.
    És e hitének áldozatja lett,
    Elveszte mindent, amit keresett.
    Szorgalmas élte verítékinek
    Gyümölcseit most más emészti meg.

    Mért nem szeret ugy engem istenem?
    Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
    Agg napjait a fáradástul én
    Mily édes-örömest fölmenteném.
    Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
    Most egyedűl ez keseríti meg.

    Tégy érte, amit tenni bír erőd;
    Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
    Vedd vállaidra félig terheit,
    S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
    S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
    O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

    Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
    Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
    De megmutatná a nagy veszteség:
    Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

    E néhány sorral érd be most, öcsém.
    Én a vidámság hangját keresém,
    És akaratlan ilyen fekete
    Lett gondolatjaimnak menete;
    S ha még tovább fonnám e fonalat,
    Szivem repedne a nagy kín alatt.

    Más levelem majd több lesz és vidám.
    Isten megáldjon, édes Pistikám!

    Pest, 1844. június


  • Garai Gábor: Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp, s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; – és bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb.

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tíz éves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét,

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.

    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,
    ki viseli a világ szégyenét
    s nem érti mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.


    #GaraiGábor #éhség #társadalom #világforradalom

  • Faludy György: Október 6.

    A vesztőhelyre sáros út vitt
    és kikericsek kékjei.
    Száz év, s meghaltam volna úgyis –
    vígasztalódott Vécsey.

    Lahner György sírt s a földre nézett,
    Damjanich szekéren feküdt,
    Leiningen felmentő honvédek
    árnyát kereste mindenütt.

    S a táj olyan volt, mint a fácán:
    tarlók, fák vérző foltjai,
    és ők, tarkán, libegve, hátán:
    elhulló, bús-szép tollai.

    Aradon így. A pesti téren
    is ütötték a dobokat,
    de ő; nem félt, csak arca széle
    vetett rózsálló lobokat.

    Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
    Branyiszkónál nevét az égre
    karcolta kardja, a híres.
    Ez volt Dembinski hadsegéde,
    Abancourt Károly ezredes.

    S mi elfeledtük. A miniszter,
    bár hívták, maradtak egyedül.
    – Az Al-Dunán szólt mély a gázló
    s vénember már nem menekül.

    Leszek bitófán harci zászló,
    ha sorsom ezt így rótta ki –
    s habár magyar volt Csány László,
    úgy halt meg, mint egy római.

    A többit, mintha friss, mély sebből
    fröccsen szét érdes csepű vér,
    Kufsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
    Olmützbe vitte a szekér.

    Húszan egy odvas pincelyukban,
    nehéz bilincsben, pipájukkal
    egyensúlyozták magukat:
    így éltek, sakkoztak, dohogtak
    és elmélkedtek, jó urak.

    Kegyelmet vártak s forradalmat,
    áldottak-átkozták a hont
    és írtak vert hadakra verset,
    tábornok Bemre disztichont.

    Volt, aki bírta; más kivénhedt;
    olyik megőrült, de az élet
    sodrából mind-mind kiesett.
    Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
    gömbölyödtek a hitvesek.

    S az ország rothadt. A rabságot
    mindjárt megszokta s elfeküdt
    a földön, mint télvízkor vágott,
    rózsás rügyekkel tele bükk.

    E rügyből egy se bontott zászlót:
    a nagy tavaszi láz heve
    kilobbant, múló szalmaláng volt
    vagy átköltözött másfele,

    Londonba, New Yorkba, Turinba
    és hűs lidércként messze táncolt.
    Száz év s a magyar börtönéjjel
    nem változott száz év alatt.

    Száz év s az első fordulóra
    ébredtetek és lassan róva
    a lépést, méláztatok róla,
    mit hozott Világos, Arad:

    száz év hűséges ingaóra,
    én folytatom járástokat,
    mások járják lépésetek,
    s míg árnyékunk a kőpadlóra
    hull hány nap, hét és hónap óta!

    s kihúnyunk, pisla mécsesek:
    sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
    Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
    árnyatok felénk integet.

    (1950, az ÁVH börtönében)

  • Illyés Gyula: Október 6.

    Kezét – mert ő ölt, maga a király –
    egy nép arcába törölte bele.
    Nem volt e földnek Petőfije már!
    Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

  • Pósa Lajos: Október hatodikán

    – Mit olvasol édes fiam?
    – Egy gyönyörű tündérmesét.
    – Tedd le, tedd le! Olvasgasd ma
    Magyarország történetét.
    Olvasgass ma Damjanicsról,
    Kiss Ernőről, Nagy Sándorról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Magyarország története
    Hulló könnyel van beírva:
    A szabadság Istennője
    Minden lapját tele sírta.
    De egy sincsen olyan gyászos
    Mint az, amely ő rólok szól…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Négyet köztük agyonlőttek.
    Kilencet felakasztottak…
    Bátran mentek a halálba,
    Egyszóval sem rimánkodtak.
    Zokogó szél sír a rónán,
    Bús panasz kél a halmokról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Tudod-e, hogy miért haltak meg
    Azok a nagy, hős leventék?
    Jól jegyezd meg, jól tanúld meg:
    Mert a hazát hőn szerették.
    Szeresd te is!… S a hősökért
    Ima szálljon ajakadról…
    Tedd le azt a tündérmesét!
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

  • Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

    Szabadságharcunk letűnt napvilága,
    Te vakító nap a század delén,
    Nem pazaroltad sugarad hiába,
    Bár vak sötétbe halt az égi fény,
    Eszméiden nem győzött az enyészet,
    Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
    Fényeddel fényt hint késő századokra
    A tizenhárom vértanú alakja.

    S ők élni fognak, élni mindörökkön,
    Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
    A míg az eszmény ki nem hal e földön,
    Míg magyar szellem még magasba tör,
    Az igét, melyért éltet áldozának,
    Szívébe írták az egész hazának,
    Utódtól fogja hű utód tanulni:
    Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

    Forrás: eternus.hu – Palágyi Lajos versei

  • Tóth Enikő Enci: Könnyek a vértanúkért…

    Októberi harmat,
    lehullott a földre,
    Aradon csak hallgat,
    most már mindörökre,
    talán szemből könny folyt,
    vértanúk szavára,
    vesztőhelyen vérfolt,
    magyar bánatára!

    Csendességgel vártak,
    szabadság volt Isten,
    hazáért halálnak,
    tiszta lélek kincsben,
    övék lett az érdem,
    akár Jézus testét,
    tizenhárom ízben,
    volt, hogy megsebezték…

    Búcsúzó szavaik,
    felszálltak az égig,
    lelkek indultak itt,
    Isten útján végig,
    és az őszi Napban,
    Arad térkövére,
    hullott ki patakban,
    áldozatok vére…

    E vér a tiéd is,
    ne feledd, magyar vagy,
    üzenve ma mégis,
    emlékezz, szabad vagy!
    Nemzeti gyásznapunk,
    értük él imával,
    csak rájuk gondolunk,
    könnyező hibákkal!