Ölelni indul
két kezünk s minduntalan
ölni érkezik.
Forrás: PIM
Töredékek
Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
az őszben. Fiam, unokám lehetne…
Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.
Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
üzeni…” Kimetszett közepű lobogón
át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
az a fiatalember… Lágy őszi táj.
Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
vas. Akár az unokám lehetne,
aki voltam… Légy zizzen, darazsak
dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
Száz évig tartó negyedik évszak. El-
falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
kimetszett közepű lobogót szaggat.
Ifjak valánk. Fiatal voltam.
1998. október
Forrás: PIM
Hideg van,
csönd van.
Március tizenöt van.
Jácintok, tulipánok
lobognak, akár a
gyertyalángok.
Bizakodván levelet bont
a bodza.
Ma
ne gondolj semmi gonoszra,
szennyre, halálra, vérre.
Tárj ablakot,
húzd a függönyöd félre,
hisz
március tizenöt van.
Ötven és hatvan
között ballagva bár,
vagy te is szabad madár.
Bátran repülj hát –
befelé nincsen határ.
S figyelj,
fülelj: a gleccserek
olvadék vize mint csurog,
jégtömbök repedeznek,
hasad a holt burok,
morajlik, árad
minden folyó.
Ez itt a kezdet.
Jácintok, tulipánok –
lám, füstje sincs e lángnak.
Jeges, nyomasztó ájulat
vaspántja lepattan.
Március tizenöt van,
reménye tündököl
szóban, ütemben, rímben,
dalra gyújt minden szívben.
Ellene fognak össze
császárok, cárok,
tiprató hadaik nyomán
víz helyett sárral,
vérrel telik az árok.
Bokáig benne járok.
Hiába mégsem volt,
mégsincs hiába!
Háromszínű kokárda.
Százezer fekete dárda.
Foszforeszkál a fagyban
Petőfi koponyája.
Forrás: PIM
Kőország
kővilág
kőfákon
kő az ág
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál
Kővirág
kőfelhő
kővölgyben
kőpatak
kőhegyen
kőerdő
kővízben
kőhalak
Vénségеs
kőjuhász
kőnyájra
ő vigyáz
köréten
kőjuhok
fű is csak
kő jutott
Kőégen
kő a nap
kisbojtár
bújj elő
ostorod
kapd elő
s kő kövön
nem marad!
Forrás: PIM
Foganni könnyű. Világra jöttem,
suhogó kések között születtem,
s felnőttem én is, mint más, dologra,
akár az apám s az anyám: a gondra.
Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem –
arasznyi múltam el nem cserélem.
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.
Valami mégis megszakadt félbe.
Egy évig egyszer játszani kéne.
Szánkázni télben, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznye-ágon.
Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem, hallod? te kis esendő,
orcád ha sápadt, síró kiskendő,
játszani kellene! elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor,
teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk, két iker-alma,
játszani gyerünk! játszani! jól van!
„Kiskacsa fürdik fekete tóban” –
Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
Zubogó vérem verése, lassulj.
Pókok türelme segít, ha láz van,
gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.
Forrás: PIM
Késem van, kutyám s kenyerem.
Gázolok veled mély havakban.
Zöld ágaidat tördelem,
virágaidat megríkattam.
Jössz velem, dércsípett virág,
kő-ujjaim kéken szorítnak.
Szemedben ülnek kisbabák,
fejed fölött megáll a csillag.
Forrás: PIM
Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.
Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
közös bűnvallásba beleárvult arcát.
Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
és ágkoronája sértetlen marad.
Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.
Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
dolgozz, virrassz, reménykedj!
Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.
Földet szórtunk koporsódra
Lefeküdtél, Berda Jóska
Véredért száll füst-jutalom
Dús nem lettél dalaidon
Szidjon, aki szégyen-rühös,
Szíve belsejéig büdös
Tisztességre tőr a kenyér
Zöld a halál, zöld a remény
Sírod feketére ázik
Füvet csillagot virágzik
Féreg rághat, nem gyalázat
Örök fényesség a házad
Igyunk az elment gólyákért,
Az itthon maradt szarkákért,
Vígkedvű feltámadásért,
Igyunk, feleim, egymásért!
Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.
Forrás: PIM