Szerző: Mária Németh

  • Aranyosi Ervin: Emlékezés az aradi vértanúkra

    Hiába hullt a hősök vére,
    s hiába lett sírjuk Arad!
    A hazafiak szép szívében
    az emlékük örök marad!

    De értelmetlen volt haláluk,
    velük halt érték, becsület,
    mert itt a mában nem találunk,
    ki méltón ejtse nevüket.

    A szabadság csak hiú álom,
    s mindaz ki jót, szebbet akar,
    nem győzhet itt, semmilyen áron,
    elátkozott nép a magyar!

    Meghaltak értünk, szebb jövőnkért,
    ami talán sosem jön el,
    meghaltak ők a szabadságért,
    amit egy nemzet érdemel.

    De hol vagyon a nép hatalma,
    hol a szabadság? Nem tudom!
    Idegenek uralma van ma,
    s mi megrekedtünk félúton.

    De a nemzet ma már nem lázad,
    saját hazában küszködik,
    s teszi a dolgát, hajtott fővel,
    és tengődik, míg engedik.

    Elvesztek már a régi álmok,
    s nem látjuk, ki van ellenünk.
    Megrendülten, s rémülten állok,
    hisz nincsenek már itt velünk.

    Kevés a méltó, igaz ember,
    ki megóvhatná a hazát,
    a legtöbb, ma már szólni sem mer,
    nemhogy megvédje igazát.

    Október hat, az égre rólak,
    örök mementó vagy nekünk,
    a hatalmasok összefogtak,
    akkor és most is ellenünk.

    Némán, merengve fejet hajtok,
    bennük még égett büszkeség,
    de bezárultak sorsnyi ajtók,
    s hazánk a múltnak tükre rég.

    Aradon ők, ott, tizenhárman,
    értünk haltak hősi halált.
    Hittek egy élhetőbb világban,
    és mind a jó oldalra állt!

    Az életüket adták érte,
    hogy ez a világ szebb legyen,
    nem szolgáltak rá a kötélre,
    de vállalták a szent helyen.

    Emlékezz rájuk magyar nemzet!
    Nem is voltak mind magyarok!
    Ne feledjük a hősi tettet,
    mert ettől lettek szabadok!

    A jövőnkért mutattak példát,
    hogy ne bénítson félelem!
    Hogy szabadságod élőn éld át,
    és szép hazánk magyar legyen!

    Aranyosi Ervin © 2021.10.06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.

  • Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére

    Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
    Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
    Temetni jöttünk és siratni,
    de e nép többet érdemel!

    A gőg, s a túlerő legyőzött,
    de büszke népünk fennmarad!
    Ők tizenhárman ott nyugosznak,
    nem népünk sírja lett Arad.

    Ha hűvös, őszi éjszakákon,
    a csillagokat kémleled,
    tizenhárom ragyogó csillag
    felülről őrzi népedet.

    Hibáinkból tanulni kéne,
    mert „megbűnhődte már e nép”!
    S a hűvös, őszi éjszakákon
    érezd a HŐSÖK tekintetét…

    Aranyosi Ervin © 2011-10-06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.

  • Gyulai Pál: Világosnál

    Világosnál, Világosnál
    Huszárok könnyeznek,
    Sirva sirnak veszedelmén
    A magyar nemzetnek.

    A sohajtás zajszelében
    Hajlik meg a zászló,
    Szegény gyalog gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Csak egy régi, vén huszár űl
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Napsütötte arcán.

    Csak egy régi, vén huszárnak
    Zászlója lobog még,
    Mintha várna csatajelre
    És vért szomjuhoznék.

    Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
    Szállj le, szállj le immár!
    Nem rohamra harsog a kürt,
    Nem a győzelem vár.

    Tépd el, tépd el lobogódat,
    Nincs már Magyarország!
    Őseinknek szent sírhalmát
    Kozákok tiporják.

    Hall és lát és föltekint majd
    Kétségbeesetten,
    Mintha nézné, tudakozná
    Van-e Isten mennyben?

    Hall és lát és búsultában
    Pisztolyát ragadja,
    Mintha sors és világ ellen
    Csatázni akarna.

    “Magyar vagyok, rabbilincset
    Nem visel magyar kéz,
    Huszár vagyok, zászlajával
    A huszár együtt vész.

    Foszlányai ezt a sebet
    Legjobban takarják…
    Isten hozzád, édes hazám,
    Szegény Magyarország!”

    Dörren a cső, piros vér foly,
    Meghajlik a zászló;
    És haldokló gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Honja sirján ott feküszik
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Kebelén és arcán.

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.

  • Ábrányi Emil: Október hatodikán

    Amennyi könny van a szemekben,
    Hulljon ki lassan, permetegben,
    S elsírva mind, kezdd ujra még;
    Siratni őket nincs elég!
    Nő, könnyeid peregjenek,
    Mint szerte hulló gyöngyszemek.
    S te férfi-szív, zord mint a kő,
    Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
    Légy forrás, szirtből szökkenő.
    Hulljon ki mind, gyász árjakint,
    Amennyi könny van a szemekben!

    Ahány fohászt szűl ember ajka,
    A legnemesbbet fölsohajtva,
    Mit a tusázó szív terem,
    Mikor szent búja végtelen…
    Fohász, a mélyek mélyiből:
    Értük szakadjon égre föl!
    Istent, ha alszik, verje fel
    A gyász s iszony regéivel!…
    Vihar gyanánt zokogja el
    E nap setét történetét
    Ahány fohászt szűl ember ajka!

    Ahány virágot kéz letéphet,
    Még hervadatlant, ifjat, épet,
    Díszitni a halált vele:
    Jövel! tegyük kövükre le.
    Mosolygó, szép menyasszony, add
    Mirtusból font koszorúdat.
    Oltárra fűzött friss virág
    Jer méltóbb helyre: fonjad át
    Kilenc bitó talapzatát!
    Itt haltak, itt! E helyre vidd
    Ahány virágot kéz letéphet!

    Amennyi villám van az égben,
    Szülemlő rémes, vad sötétben,
    Mikor a nemző fergeteg
    A bősz felhőt csókolja meg
    S nász-táncot jár a föld pora:
    Sújtson le, mint nyíl zápora!
    Ahány bakó, ahány cseléd
    Az árulást szolgálja még:
    Szakgassa, törje, zúzza szét!
    Álljon e rút fajon boszút
    Amennyi villám van az égben!

  • Juhász Gyula: Vértanúink

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke földalol:
    E nagy napon, hol emlék s béke leng,
    A bús bitókra hittel nézzetek!

    Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
    Minden napoknál szebb és szabadabb!
    A nap, melyért mi vérben esve el,
    Nyugodtan haltunk ama reggelen.

    Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
    Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
    Hisz onnan árad, új világ felett,
    Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

    Szabadság minden népnek, aki él
    S halni tudott egy megváltó hitér,
    Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
    Mások szabad prédája, becstelen.

    Testvériség, mely át világokon
    Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
    Ó magyarok, ti élő magyarok,
    A halhatatlan élet úgy ragyog

    Rátok, ha az egekbe lobogón
    Igazság leng a lobogótokon,
    Az Igazság, mely tegnap még halott,
    Világ bírájaként föltámadott.

    A népek szent szövetségébe ti
    Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke így dalol.

    (1918. október 6.)

  • Ady Endre: Október 6. (Az aradi tizenhárom)

    Őszi napnak mosolygása,
    Őszi rózsa hervadása,
    Őszi szélnek bús keserve
    Egy-egy könny a szentelt helyre,
    Hol megváltott – hősi áron –
    Becsületet, dicsőséget
    Az aradi tizenhárom.

    Az aradi Golgotára
    Ráragyog a nap sugára,
    Oda hull az őszi rózsa,
    Hulló levél búcsucsókja;
    Bánat sír a száraz ágon,
    Ott alussza csendes álmát
    Az aradi tizenhárom.

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

  • Benedek Elek: Honvágy

    Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
    Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
    Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
    Élnek a lakói csendesen, békében.

    Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
    Világ végéről is szinte látva látom,
    Amint elindítja lágy ezüstös hangját
    S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

    Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
    Óh de rég láttalak, kis falum határa!
    Messze, messze tőled minden perc egy század,
    Könnybe borul szemem neved hallatára.

    A ház, hol születtem összeomlott régen,
    Édes jó szüleim sírban porladoznak,
    Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
    Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

    Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
    Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
    Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
    E szív te belőled el nem kívánkoznék.

    Nem vágyakodom én világ pompájára,
    Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
    S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
    Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

    Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
    Hallanám közelről harangod csengését!
    Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
    Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

    Nincs itt maradásom nagy város zajában,
    Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
    Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
    Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

  • Illyés Gyula: Szeretlek

    „Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet” –

    Szeretlek azóta,
    hogy megismertelek,
    azóta, mióta
    hétre hét, napra nap
    év negyvennegyedik,
    jött úgy, hogy észre
    a ráncaim veszik… csak
    hogy vagyok általad
    estétől reggelig
    titkosan gazdagabb –
    Életeddel telik
    annyira életem,
    hogy – enyém vagy tied? –
    el-elcserélhetem.

    Hogy így elevenen
    én neked lehetek
    lelket föltámasztó
    lét-újító verem –
    Ifjan és öregen
    sose volt kezdetek
    óta szerettelek –
    e földi rögökön

    Szeretlek, kedvesem,
    keres képzeletem
    szomjasan odafönn,
    odatúl is neked
    s nekem közös helyet…