Boldogok a nyílt szívűek,
akik – bár overál alá rejtették sokáig a szmokingjukat –
ma már taktikából sem hódolnak a simléderes eleganciának,
szinte hivalkodva mutatják ki a foguk fehérjét
s a hitük fehérjét is,
nemhogy vörösre, de még rózsaszínűre sem igyekeznek dukkóztatni immár,
bátran, képmutatás nélkül keresztülnéznek a vízvezeték-szerelőn
s kikérik maguknak az „elvtárs” megszólítást,
mert az úr – ugye – a pokolban is úr.
És boldogok a felszegett fejűek,
akik már azt is megtanulták,
hogy az úr nem a pokolban,
de a poklokon diadalmaskodók között lehet csak igazán úr,
annyira úr,
hogy még a feltétlenül szükséges heti három szót sem
veti oda a gépkocsivezetőjének,
pedig ennyit még a tanácsos úr sem sajnált
annak idején a parádés kocsisától.
Boldogok a békességesek, az otthonuknak élők,
akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt
hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe,
de – hallván asszonyuk szidalmait –
legközelebb kint, a lábtörlőn hagyják a talpnyi hazát is.
És boldogok a széplelkű lelki szegények,
akik a közösségért kiáltott szót
pusztába igyekeznek a közöny kábelein elvezetni,
pisszegésük fújja el a meleget adó költők rőzselángját
s forró lihegésük szítja azokat,
akik az individualizmus görögtüzekkel égő csipkebokrában
mindenhatóan megjelennek önmaguk színe előtt.
E boldogok miatt
a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő
olykor egy kicsit boldogtalan.
(1973)
Forrás: Lélektől lélekig
