Szerző: Mária Németh

  • Baranyi Ferenc: Hegyibeszéd

    Boldogok a nyílt szívűek,
    akik – bár overál alá rejtették sokáig a szmokingjukat –
    ma már taktikából sem hódolnak a simléderes eleganciának,
    szinte hivalkodva mutatják ki a foguk fehérjét
    s a hitük fehérjét is,
    nemhogy vörösre, de még rózsaszínűre sem igyekeznek dukkóztatni immár,
    bátran, képmutatás nélkül keresztülnéznek a vízvezeték-szerelőn
    s kikérik maguknak az „elvtárs” megszólítást,
    mert az úr – ugye – a pokolban is úr.
    És boldogok a felszegett fejűek,
    akik már azt is megtanulták,
    hogy az úr nem a pokolban,
    de a poklokon diadalmaskodók között lehet csak igazán úr,
    annyira úr,
    hogy még a feltétlenül szükséges heti három szót sem
    veti oda a gépkocsivezetőjének,
    pedig ennyit még a tanácsos úr sem sajnált
    annak idején a parádés kocsisától.
    Boldogok a békességesek, az otthonuknak élők,
    akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt
    hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe,
    de – hallván asszonyuk szidalmait –
    legközelebb kint, a lábtörlőn hagyják a talpnyi hazát is.
    És boldogok a széplelkű lelki szegények,
    akik a közösségért kiáltott szót
    pusztába igyekeznek a közöny kábelein elvezetni,
    pisszegésük fújja el a meleget adó költők rőzselángját
    s forró lihegésük szítja azokat,
    akik az individualizmus görögtüzekkel égő csipkebokrában
    mindenhatóan megjelennek önmaguk színe előtt.
    E boldogok miatt
    a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő
    olykor egy kicsit boldogtalan.

    (1973)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Csókjaim

    Az első csók, amelyet adtam, ügyetlen volt és kevés,
    A második csók, amelyet kaptam, hazug volt és nehéz,
    A harmadik csók, amelyre vágytam, eltűnt és még igéz,
    A negyedik csók, édes volt, még bennem él,
    Az ötödik csók, még nem jött el, de félelmet sodor
    felém.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Tavaszi háború

    Schéfer Lászlónak

    Mentünk a csiklandó tavaszban,
    permeteg hullt ránk, ködfinom.
    Kibuggyant könny csillant a fákon.
    Állt még a hó a Dobrinon.
    Gallyak hegyén s rejtett magokban
    aludtak még a szép szinek.
    Csak az avarban leskelődtek
    bolyhos leánykökörcsinek.
    A fák felől hideg fuvalmat
    küldött egy hófoltos halom:
    a menekülő tél utolsó
    hídfőt rakott az oldalon.

    Papok jöttek fiú-csapattal.
    Bomlottak a vidám sorok,
    s a ritka hóra rárohantak
    a kisdiák-imposztorok.
    Lobbant a kedv a papszivekben,
    s pajzán diák s komoly barát
    a szűz, csiklandozó tavaszban
    csatát kezdettek, hócsatát.
    A bibliás, fehér kezekben
    tapadt a hó a pompás-puhán,
    célba freccsent a kiskabáton
    és puffogott a pap-csuhán.

    Hurrázva állt a harc sokáig,
    gyönyörű volt: víg s vértelen,
    s az apró gézengúzoké lett
    – hurrá! – a harsány győzelem.
    S fenn, a visszhangos Hója-szélen
    kacagás csendült, kisfius:
    a harcot győztesen kacagta
    s tapsolt, ujjongott Március.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (részlet)

    „A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.

    – Isten veled – mondta a virágnak.

    A virág azonban nem felelt.

    – Isten veled – ismételte.

    A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.

    – Ostoba voltam – mondta végül a kis hercegnek. – Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.

    A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.

    Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.

    – Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.

    – De a szél…

    – Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.

    – De az állatok…

    – Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.

    És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.

    – Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan – tette hozzá. – Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

    Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Egyedül voltál

    A Kis herceg tiszteletére

    Egyedül voltál a csillagok közt,
    kertész voltál az én kertemben,
    barátot kerestél, s megtaláltál
    engemet.

    Szeretted, hogy a Nap lemegy,
    ahogy lehunyják szemüket a
    csillagok.

    Kertembe rózsát ültettél,
    hiába van most a sok virág,
    ha a Nap lement, s te elmentél,
    mert vártak rád a Tejút
    csillagai.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Vers vagy te is

    Indulsz. A mozdony sürget már dohogva
    és a tavaszba messze-fut veled.
    Ne vidd a vádat és a bút magaddal,
    hogy hűvös szóval megsértettelek.

    Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.
    Rég vívom érted a művész-tusát.
    Ki a hibás, ha túlságos közelből
    nem hallom lelked tiszta ritmusát?

    Ki a hibás, ha néha feltolulva
    egy kusza hang harmóniádba tép,
    és gúnnyal int szivárványos magasban
    a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

    Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,
    hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.
    A fájó gáncs nem céltalan civódás,
    s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts…

    Már távolodsz. A gép repít robogva.
    Nem is tudod, hogy most lettél enyém.
    Varázs-ütésre dallamod kiépül,
    s zengő egész vagy, zengő költemény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Szeptemberi fák

    Bükkök smaragd színét erezve fent
    az első pár vörös folt megjelent.

    Állunk. Kezedben késő kék virág.
    Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

    Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
    Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

    Amerre vitte buggyanó sebét,
    bíboros vére freccsent szerteszét.

    Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
    hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

    S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
    hörögve összeroskad valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lilli: Versek

    Nekem vér és könny, izom és ideg,
    nektek csupán szó: izzó vagy hideg.

    Nekem egy villanás velőmön keresztül,
    nektek röpke ötlet: pillátok se rezdül.

    Nekem elérhetetlen vágy, mely elveszít,
    tinektek könnyű sóhaj és jól esik.

    Nekem vak szenvedélyek, kegyetlen várurak,
    tinektek téli estén elfutó hangulat.

    Ha vér, ha vágy, ha vád, ha könnyes szó, vagy nyersebb:
    nekem az életem. Mindenki másnak: versek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Az élet szép

    Nyílnak és elhervadnak a virágok,
    épülnek és összedőlnek az álmok,
    elnémul a hang, miután kiáltok;
    zöldellnek a fák és lehullanak a levelek,
    felkerül a vakolat és majd lassan lepereg,
    s a múlt csak a jövőben jelenik majd megint meg;
    De az élet szép,
    mert nyílik a virág
    és épülnek az álmok
    és hangosan kiáltok
    és zöldellnek a fák
    és áll a ház
    és van jelen
    És az élet szép,
    míg fent az ég (s míg fent marad)
    és lent a Föld (s míg lent marad),
    s a kettő között élhetünk,
    és egyszer le-, s majd felmegyünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Azért élek, hogy megtudjam, miért élek.”

    Alberto Moravia

    Forrás: Lélektől lélekig