Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc: Holdfogyatkozás

    Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
    Sugarsokszögön körben ráng a pók.
    Öreg ezüstben öreg topolyák.
    Ünnepély ma a megbűvölt világ
    s nagy némajáték: éjfél s egy között
    Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
    az égi Gömbön s úgy üzent felém,
    hogy van a Földön túl is esemény.

    De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
    hinti az űrbe halk álomporát.
    Bár meg sem moccan, rohan minden út.
    Kúszik rólunk is a fekete kúp.
    Búcsuzót dünnyög a fülemüle.
    Álommá zsongul a tücsökzene.
    Majd a legpuhább lepke is elül,
    a Hold a szomszéd kertbe menekül
    s ott játszik tovább, ezüstcsöndű fény,
    a pók sokszögű tündérlemezén.

    Forrás: …Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Tavaszváró

    Ma hópelyhek sűrű záporában
    jeges szél tépázta rövid hajam…
    sormintát rajzolt hóba a lábam,
    s hóangyalt formáztam játékosan.

    Egyszer csak megszakadt a zápor.
    Hajamba csintalan szél kapott,
    ízelítőt hozva a tavasz illatából,
    s rügyekről, virágokról suttogott.

    A huncut szellő nyakamba bújt,
    csiklandósan arcomba nevetett,
    vígan dudorászva a fülembe fújt,
    majd gyorsan futásnak eredt.

    Helyét a zord tél át még nem adja,
    de a tavasz elküldte hírnökét,
    hirdesse: jön még derű a fagyra,
    s hozza rügybontó tavasz üdvözletét.

    Kopár, fagyott ujjú fáink alá
    belopódzott az édes szerelem…
    hiába minden – ajkam mondaná –,
    de pajkosan itt incselkedik velem.

    Hiába dermeszt jeges fuvallat…
    hiába táncol újból hó körül:
    enyém marad e röpke pillanat,
    s szívem tavaszt vár, és újra örül.

    Forrás: …Lélektől lélekig

  • Sinka István: Anyám balladát táncol

    Egyszer volt szép az anyám tánca,
    mikor kendőjét gyepre hányta,
    a Korhány vizénél, Pusztapándon,
    s bokázó lába pásztortűznél,
    öles apám örömére
    szállt, mint illat a virágon.

    De gyönyörű lábán víg figurát
    eredő táncába ő se vitt,
    csak mutatta ringó mozdúlattal
    halálba járó őseit.
    Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
    hogy meghaltak azok ima nélkül,
    nagy szakállal, akasztófán.

    S hajnaltájon, lengő szélben,
    hogy fény nyíllott két nyárszemében,
    elébe raktak tíz szál gyertyát,
    hat másikat meg karikába. –
    Közöttük anyám ott sugárzott,
    s kis csizmája lángot vert át.

    Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
    Kettő-kettő felállott szélrűl,
    jelezve, hogy a csúfolt ős
    szép feje most halálba révül.
    S a holtak szemét, ahogy lezárták:
    ezt a sirató, örök búcsút
    a nyárfák alatt már öten járták.

    Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
    közéjük lendült hatodiknak
    apám is, kinek lépteit
    úgy mérte az öt táncoló,
    mint ki utolsó fordulattal
    az egész műbe értelmet vitt…

    Mikor a gyertyák porig égtek,
    még anyám eljárta a végét:
    egy szál virág körül koszorút táncolt…
    A juhászok meg már csak nézték,
    hogy az égen hold ballag át
    s csudálja nagy, fehér szemmel
    anyám lábán a balladát.

    Forrás: Lélektől lélekig…

  • Idézetek

    „Nem kell mindig mindent érteni. Néha elég csak hinni abban, hogy egyszer minden a helyére kerül.”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Emlékezés

    1

    Mikor ébredtél: én hajnalod voltam.
    Mikor aludtál: lettem éjszakád.
    Dongód lennék enyves szegfű-csokorban,
    szakadt szárnyam fájdalmát hallanád.

    2

    Csillámló ezüst éjek habja ringat
    hozzád, halotthoz mindig közelebb;
    de végső fagy kioltja lázainkat,
    a jégmezőn elcsúszom, mint az eb.

    3

    Vigasztal végtelen találkozásunk,
    mégsem vakít a villogó remény:
    más égre más szivárványt sző az álmunk,
    te már nem léssz és én már nem én.

    Forrás: …Szeretem a verseket

  • Boccaccio: Ámor

    Erő s erény a szerelem varázsa,
    uralkodik s lobogva ég az égben,
    csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
    énbennem is már ő az úr egészen,
    azt írom, amit istensége hirdet,
    mit ő kimond, azt én törvénynek érzem.

    A hűtlenségért könnyen megfenyíthet,
    remény, féltés, félelem jár nyomában,
    de mindig őriz embersége minket.
    Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
    hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
    hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.

    Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
    táplálni szívünket percig se fárad,
    de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
    szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
    őrizni így segít a szeretett lényt,
    tisztes hevével ősi lobogásnak.

    Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
    s nem kezdi ki természetét e rabság,
    amelyben értékét kettőzve ad fényt.
    Nem az, minek mások festik, mutatják,
    nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
    puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,

    hanem örök pajzs ő viszályok ellen,
    kinek erény és kedvesség a leple
    a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
    magasztosság nincs a földön – de fent se
    a mennyekben – szépséges fénye nélkül,
    a gyönge nőnek tőle nő a mersze.

    A szerelmet ha férfi kapja, ékül:
    előkelőbb lesz és javára lészen
    a játszi kedv is, melytől szinte szépül.
    Nem vár jutalmat és elismerést sem,
    csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat
    igényel s kelt a szeretők szívében.

    Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
    kedves beszéd s a szív őszintesége
    egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
    amely kezessé tesz e tűzben égve,
    Ámor édesre vált keserűséget,
    s nemesebb lesz nyilának röppenése.

    Zavart és gyarló rímeim nem érnek
    fel hozzá, ő uralkodik felettem,
    gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
    hogy a szerelmet holtig énekeljem.

    Forrás: Internetes irodalmi gyűjtemények és versadatbázisok.

  • Andrássy Réka: Elfogyunk….

    Minden elmúlik egyszer.
    Elfogy a könny, kiszárad a tenger.
    Elfogy a szó és elfogynak a hangok,
    némán konganak súlyos harangok.

    Elfogyunk lassan, mint füst a szélben.
    Elfogy aki bántott és elfogy aki vétlen.
    Elmossa talpunk nyomát az eső,
    nem találja helyét a sírva kereső.

    Elfogynak vicceink és mind a nevetések,
    elfogynak egyszerű, tiszta szeretések.
    Elfogynak vitáink, elfogynak a csendek,
    akik elfáradtak, mind hazamennek.

    Elfogy a rossz és elfogy a jóság.
    Elfogynak védett kertünkből a rózsák.
    Elfogynak reggelek, elfogynak az esték,
    elfogy palettánkról mind a színes festék.

    Elfogynak a csillagok és elfogy miben hittünk,
    kiürül a szép kosár, mit közösen vittünk.
    Elfogy összes vágyunk és végül csak az marad,
    hogy elengedjük lelkünkből a reszkető madarat.

    Forrás: A vers internetes irodalmi gyűjteményekben és közösségi megosztásokban több helyen is megtalálható.

  • Shrahina: Lelkedből nyíló virág vagyok

    izzó bolygók között bolyongva
    találtam rád
    vénusz puha szirmaira
    szólított szíved
    száguldva széthulló
    univerzumokon át
    csillagok lótuszkelyheiben
    megmártóztam veled
    s most érzem benned a pillanatot
    semmiből éledő minden vagyok
    a lélegzeted, a szárnyaid
    szemedben őrjöngő vágyaid
    gerincedbe olvadó fény-folyó
    én vagyok benned a rossz és a jó
    tükrödre borult angyalporod
    testedet éltető otthonod
    Napod vagyok, s minden perced
    halkan bizsergő szerelmed
    párnádra lágyan csorduló álmod
    a szolgád vagyok, s a királyod
    atomjaid forró rezdülése
    emésztő kínjaid enyhülése
    szobád falára ömlött öröklét
    a balsorsod vagyok, s a szerencséd
    fény, mi nélküled nem ragyog…
    lelkedből nyíló virág vagyok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • To Fu: Egyedül

    Magányos sólyom villog a mennyben,
    lenn a folyón két sirály fehérlik.
    Lecsap a sólyom, vad szárnya lebben,
    karmai közt a gyors halál érik.

    Nehéz a fűnek a nyirkos harmat,
    szőné a hálót a pók az égig.
    Természet – ember: soha nem alhat.
    Egyedül állok, sorsom sötétlik.

    (Kormos István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gottfried Keller: Látszat és valóság

    Nem értem néha, s kérdezem magamban:
    Megállt az óra? Áll az év, a kor?
    Forrong a mély – de a színe mozdulatlan,
    és hang se, nesz se kél a jég alól.
    Magasztaltad már újév jöttekor
    a szép jövőt beszédes hangulatban?
    S görögve jő, s egyszerre rád omol,
    és visszadob. – S elnyel megint a katlan.

    De akkor is remélek egyre, hogyha
    még újra éj jön s újra éj az éjre,
    átfázom, átvirrasztom álmodozva.
    Haragvó víznek habzik, reng a mélye,
    s a fény az éjt egyszer csak átragyogja,
    s nézd: lángol már a fellegek szegélye.

    (Lator László fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig – Gottfried Keller versei