https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Tóth Árpád: Áprilisi capriccio

    Az útszél: csupa pitypang,
    A bokrok: csupa füttyhang.
    Rigó fuvoláz; rája tíz
    Zugból is felcsivog a csíz.

    Hallgatja még a rest éj
    Félálmában a kastély,
    Emelve tornyát álmatag,
    Mint nyújtózó kart, bár a nap
    Elönti friss arannyal.

    A parkban – rőt aranyhal –
    Kövér úr sétál lebegő
    Hassal az édes levegő
    Árjában, sportruhája
    Most szelídség csuhája,
    Mert még nem kezdi üzletét,
    És tőzsdetippektől setét
    Agyában a mohóság
    Helyett valami jóság
    Zsendül, mint egy kis korai
    Tavaszi virág szirmai,
    Melyek, sajnos, lehullnak,
    Ha majd e drága úrnak
    Súlya alatt új és remek
    Autója bőgve megremeg…

    Ó, áprilisi út-szél,
    Tréfás, arcomba fútt szél,
    Rügyecskék, zöldacél-rugók,
    Ó, fuvolás aranyrigók,
    Ó, csermelyhangu csízek,
    Illatos, édes ízek,
    De jó most elfeledni, hogy
    Az élet rút és vad dolog,
    Hogy itt, amennyi arc van,
    Megannyi csúnya harc van,

    S hogy botrány lenne, ajajaj,
    Micsoda cifra, szörnyü baj,
    Ha most, annak jeléül,
    Hogy tavasszal megbékül
    Szegénység, bánat, szenvedés,
    Belépnék e szép kertbe, és
    – Áprilisi merénylő –
    A hájas úrnak fénylő
    Búbjára rábökném szelíd
    Öklöm vidám barackjait.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elég volt a vágta

    Lassan, lovam, lassan,
    Elég volt a vágta;
    Vén legénynek tempós már a
    Kengyelvasba hágta.

    Minek is nyargalnánk?
    Hová? Ki elébe?
    Itt is, ott is örök cudar:
    Egy a világ képe.

    Lobogni lélekkel
    Haszontalan próba,
    Míg mi élünk, nem lesz más e
    Veszett Európa.

    S hiába legyezget
    Holmi tavaszféle,
    Mindegy az már, öreg csontnak,
    Tavasz van-e, tél-e?

    Dirmegünk, dörmögünk,
    Bajszunk, kedvünk kajla,
    Nem kell már a szerelem se,
    A parázna frajla.

    Édes kábulatra
    Könnyebb szerzet vágyjon,
    Ordas, lompos régi búkkal
    Hálunk mi egy ágyon.

    Fringiánk is vesszen!
    Az ifjabb fegyver
    Hadd csattogja, hogy ő minden
    Ócska vaskót megver!

    Majd eléri őt is
    Idején a balság –
    Hányja farát, míg lehet, a
    Csikó-fiatalság!

    Mindegy már minékünk
    Szerda vagy csütörtök,
    A nagyságos angyal vagy a
    Tekintetes ördög!

    Tempós lassúsággal
    – Elég volt a vágta –
    Szép egykedvűn átkocogunk
    A másik világba.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Jó éjszakát

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.

    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhül a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rimek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?

    Minek a lélek balga fényüzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.

    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
    Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hívogató

    Én szép ifjuságom
    Sárgul hervadozva,
    Ülök már a sutban
    Lomhán darvadozva –
    Ilyen vagyok én már,
    Fanyar, csöndes, fáradt,
    Így szeress, ha kellek,
    Nem járok utánad!

    Jó volt, hiszen jó volt
    Fiatalnak lenni,
    Kényesbús fejemnek
    Nők keblén pihenni,
    Víg, ravasz hunyással
    Lesni alattomba,
    Játszik-e földrengést
    Keblük puha dombja…

    Mint a kerekerdő
    Májusi virággal,
    Tele volt a szívem
    Tréfás ifjúsággal;
    Mint a kerekerdő
    Novemberi gőzzel,
    Tele már a szívem
    Keseredő ősszel.

    Zord egy kerekerdő!
    Csupa sár és felleg!
    Kivirul még? Mindegy!
    Így szeress, ha kellek.
    Ordas bánatommal,
    Dércsípte kedvemmel,
    Nagy hallgatásokkal,
    Őszi szerelemmel!

    Békítő vég-kortynak
    Keresem a kútját,
    E bolond világnak
    Szent kifele-útját:
    Ha van ajkad méltó,
    Ily csókkal itass meg,
    Ha van karod áldott,
    Az útat mutasd meg!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Lélektől lélekig

    Állok az ablak mellett éjszaka,
    S a mérhetetlen messzeségen át
    Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
    Távol csillag remegő sugarát.

    Billió mérföldekről jött e fény,
    Jött a jeges, fekete és kopár
    Terek sötétjén lankadatlanul,
    S ki tudja, mennyi ezredéve már.

    Egy égi üzenet, mely végre most
    Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
    S boldogan hal meg, amíg rácsukom
    Fáradt pillám koporsófödelét.

    Tanultam én, hogy általszűrve a
    Tudósok finom kristályműszerén,
    Bús földünkkel s bús testemmel rokon
    Elemekről ád hírt az égi fény.

    Magamba zárom, véremmé iszom,
    És csöndben és tűnődve figyelem,
    Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
    Földnek az ég, elemnek az elem?

    Tán fáj a csillagoknak a magány,
    A térbe szétszórt milljom árvaság?
    S hogy össze nem találunk már soha
    A jégen, éjen s messziségen át?

    Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szivek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

    Előttünk már hamvassá vált az út,
    És árnyak teste zuhant át a parkon,
    De még finom, halk sugárkoszorút
    Font hajad sötét lombjába az alkony:

    Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
    Mely már alig volt fények földi mása,
    S félig illattá s csenddé szűrte át
    A dolgok esti lélekvándorlása.

    Illattá s csenddé. Titkok illata
    Fénylett hajadban s béke égi csendje,
    És jó volt élni, mint ahogy soha,
    S a fényt szemem beitta a szivembe:

    Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
    Vagy áldott csipkebokor drága tested,
    Melyben egy isten szállt a földre le,
    S lombjából felém az ő lelke reszket?

    Igézve álltam, soká, csöndesen,
    És percek mentek, ezredévek jöttek –
    Egyszerre csak megfogtad a kezem,
    S alélt pilláim lassan felvetődtek,

    És éreztem: szivembe visszatér
    És zuhogó, mély zenével ered meg,
    Mint zsibbadt erek útjain a vér,
    A földi érzés: mennyire szeretlek!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Körúti hajnal

    Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
    Üveges szemmel aludtak a boltok,
    S lomhán söpörtek a vad kővidék
    Felvert porában az álmos vicék,
    Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

    Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
    A keleti ég váratlan zsarátja:
    Minden üvegre száz napocska hullt,
    S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
    A Végtelen Fény milliom karátja.

    Bűvölten állt az utca. Egy sovány
    Akác részegen szítta be a drága
    Napfényt, és zöld kontyában tétován
    Rezdült meg csüggeteg és halovány
    Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

    A Fénynek földi hang még nem felelt,
    Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
    Egy kirakatban lila dalra kelt
    Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
    Hangon a harangok is felmerengtek.

    Bús gyársziréna búgott, majd kopott
    Sínjén villamos jajdult ki a térre:
    Nappal lett, indult a józan robot,
    S már nem látták, a Nap még mint dobott
    Arany csókot egy munkáslány kezére…

    Forrás: MEK