https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: Anyám tyúkja

    Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
    A szobában lakik itt bent?
    Lám, csak jó az isten, jót ád,
    Hogy fölvitte a kend dolgát!

    Itt szaladgál föl és alá,
    Még a ládára is fölszáll,
    Eszébe jut, kotkodácsol,
    S nem verik ki a szobából.

    Dehogy verik, dehogy verik!
    Mint a galambot etetik,
    Válogat a kendermagban,
    A kiskirály sem él jobban.

    Ezért aztán, tyúkanyó, hát
    Jól megbecsűlje kend magát,
    Iparkodjék, ne legyen ám
    Tojás szűkében az anyám. –

    Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
    Hadd beszélek mostan veled,
    Régi cseléd vagy a háznál,
    Mindig emberűl szolgáltál,

    Ezután is jó légy, Morzsa,
    Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
    Élj a tyúkkal barátságba’…
    Anyám egyetlen jószága.

    Vác, 1848. február

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Petőfi Sándor: Az országgyűléshez

    Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
    Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
    Mert nincs rendében eljárásotok,
    Ti a dolog végébe kaptatok,
    És így tevétek már régóta mindig;
    Látják, kik a multat végigtekintik.
    Ki képzel olyan templomépitőt,
    Ki a tornyot csinálja meg előbb?
    És azt a levegőbe tolja, hogy
    Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
    Alája rakja szépen a falat,
    S legeslegvégül jőne az alap.

    Ti vagytok ilyen mesteremberek,
    Ezért ad a hon nektek kenyeret,
    Ezért fizet szivének vérivel!
    Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
    Időt, erőt eltékozoltok, és ha
    Sükert mutattok is föl néha-néha,
    Csak olyan az, mint hogyha engemet
    A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
    Ételt, s talán még épen olyan ételt,
    Mitől szomjúságom csak jobban éget.
    Ha ez siker, ha ez jótétemény:
    Elmémet a bölcsőben hagytam én.

    Hiába minden szép és jó beszéd,
    Ha meg nem fogjátok az elejét,
    Ha a kezdetnél el nem kezditek…
    Sajtószabadságot szerezzetek.
    Sajtószabadságot, csak ezt ide!
    Ez oly nagy, oly mindenható ige
    A nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
    Amellyel egy mindenséget teremte.

    Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
    Eláradó bőségben termenek,
    S bár az utósó szolga és a pór
    Zsebébül aranyat marokkal szór:
    Azon nemzetnek még sincs semmije,
    Azon nemzetnek koldus a neve.

    S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
    Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
    Azon nemzet gazdag végtelenűl,
    Mert a jövendőt bírja örökűl.

    Haladni vágyunk; de haladhatunk?
    Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
    Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
    Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
    Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
    Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
    A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
    Mely dögvészes már önnön átkitúl.

    A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
    A ház végére láncba szoriták,
    S láncát harapva tördeli fogát,
    Amellyel védni tudná a hazát…
    A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
    S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
    Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
    Megvetésére a kerek világnak!

    Pest, 1848. február

  • Petőfi Sándor: Rózsavölgyi halálára

    Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
    Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
    Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
    Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
    Ez nekem még keserűbb!

    Régi sorsa magyaroknak a bánat,
    E nélkül már tán élni sem tudnának,
    Ha már így van, ébredj föl vén barátom,
    Hadd busúljunk legalább a nótádon,
    Hadd busúljunk nótádon!

    Cudar nemzet biz a magyar, hiába,
    Nem igen néz se’ előre, se’ hátra,
    Elfeledte, ami történt ezelőtt,
    A jövő meg? bánja is ez a jövőt.
    Bánja is ez a jövőt!

    Egyszer ember csak a magyar, mikor a
    Fülét, szivét megtölti a muzsika,
    Könnybe lábbad a két szeme olyankor,
    Eszébe jut a siralmas hajdankor,
    A siralmas hajdankor.

    Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
    Kiket ott a török fegyver levágott;
    Ha őket eltemették vón rendesen,
    Húszezer sír állna ottan egy helyen,
    Húszezer sír egy helyen!

    És mikor már kibusúltuk magunkat,
    Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
    És ha akkor ott volna az ellenség,
    Ha mégannyi volna is mind elesnék,
    Mind egy szálig elesnék!

    Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
    Hogy telik még mitőlünk is nagy munka,
    Hogy kivirít még a magyar nép fája,
    S lombjait majd isten, ember csodálja,
    Isten, ember csodálja! –

    Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
    Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
    Olyan istenigazában tudtad te,
    Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
    A magyarnak a szive.

    Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
    Pedig veled ötven évet mulattunk,
    Gyere vissza, áldom azt az istened,
    Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet,
    Kezdd el azt az ötvenet! – –

    Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
    Megjelent, de csak addig volt idefent,
    Mig kezével hajlékára mutatott…
    Mi van benne? hegedű és koldusbot,
    Hegedű és koldusbot!

    Pest, 1848. január 29.

  • Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája…

    Szerelemnek rózsafája…
    Árnyékában heverek,
    Hulldogálnak homlokomra
    Illatozó levelek.

    Szerelemnek fülmiléje
    Csattog a fejem fölött,
    Képzetemben minden hangja
    Egy-egy isten-álmat költ.

    Szerelemnek poharában
    Ajkamat fürösztgetem,
    Nem oly édes másból a méz,
    Mint ebből a gyötrelem.

    Szerelem fejér felhői
    Errefelé lengenek,
    Mintha engem látogatni
    Jőne egy angyalsereg.

    Szerelemnek holdvilága
    Rám aranypalástot vet,
    Eltakarja, felejteti
    Vélem szegénységemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: A puszta, télen

    Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
    Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
    Amit a kikelet
    És a nyár gyüjtöget,
    Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
    A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

    Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
    Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
    S a dalos madarak
    Mind elnémultanak,
    Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
    Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

    Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
    Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
    Vagy hogy rövidlátó
    Már öregkorától,
    S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
    Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

    Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
    Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
    Mikor vályú elé
    Hajtják estefelé,
    Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
    Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

    Leveles dohányát a béres leveszi
    A gerendáról, és a küszöbre teszi,
    Megvágja nagyjábul;
    S a csizmaszárábul
    Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
    S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

    De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
    Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
    Mert a pince kulcsát
    Akár elhajítsák,
    Senki sem fordítja feléjök a rudat,
    Hóval söpörték be a szelek az utat.

    Most uralkodnak a szelek, a viharok,
    Egyik fönn a légben magasan kavarog,
    Másik alant nyargal
    Szikrázó haraggal,
    Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
    A harmadik velök birkozni szemközt jő.

    Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
    A rónára halvány ködök telepűlnek,
    S csak félig mutatják
    A betyár alakját,
    Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
    Háta mögött farkas, feje fölött holló.

    Mint kiűzött király országa széléről,
    Visszapillant a nap a föld pereméről,
    Visszanéz még egyszer
    Mérges tekintettel,
    S mire elér a szeme a tulsó határra,
    Leesik fejéről véres koronája.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

    Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
    A ruhámat foltozgatod?
    Rongyosan is jó az nékem,
    Varrj inkább egy zászlót, feleségem!

    Sejtek, sejtek én valamit,
    A jóisten tudja, hogy mit,
    De elég, hogy szól sejtésem,
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Nem maradhat így sokáig,
    Mi hogyan lesz, majd elválik,
    Elválik a csatatéren,
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Drága áru a szabadság,
    Nem ingyen, de pénzen adják,
    Drága pénzen, piros véren;
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Ha ilyen szép kéz varrja meg,
    A győzelem belészeret,
    S mindig ott lesz közelében;
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe

    Az életcél boldogság, de elébb
    Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
    Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
    Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
    A becsülettől soha el ne térj
    Sem indulatból, sem pedig dijért,
    Szeresd hiven felebarátidat,
    Ne vond föl közted s más közt a hidat,
    A hon nevét, a drága szent hazát
    Szivednek legtisztább helyére zárd,
    S imádd az istent, s mindenekfelett
    Áruld erősen költeményimet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: A magyar politikusokhoz

    Lenézik a szegény költőket
    Ez elbizott, kevély urak,
    Kik a megyék s ország gyülésén
    Fényes szerepet játszanak.
    Pusztulj az útból, jó fiú, ki
    Kopottan ballagsz ott gyalog,
    Mert eltiportat ezen úr, ki
    Hintón melletted elrobog.

    Azért vannak tán olyan nagyra,
    Hogy őket paripák viszik,
    S mig a költő tengődik éhen,
    Az ő szolgájok is hizik?
    Vagy, ami még szebb, azt gondolják
    Talán, hogy fontosabbak ők
    Az emberiség mérlegén, mint
    E haszontalan verselők?

    Ti, kik úgy fölfuvalkodátok,
    Tudjátok-e, mik vagytok ti?
    Az apró napi események
    Mulandó pásztortüzei.
    Éjenként lát a vándor, amint
    Föl-föllobogtok magasan,
    S reggel felé a nagy tüzeknek
    Már csak hideg, holt hamva van.

    Hozzátok képest, mikor égtek,
    A költők kicsiny csillagok,
    E messze csillámló szikráknál
    Százszor nagyobbak lángitok;
    De hamvatokat is midőn már
    A szellők régen elvivék,
    A távolságban a kis csillag
    Még akkoron is egyre ég.

    Tanuljátok meg, mi a költő,
    És bánjatok szépen vele,
    Tanuljátok meg, hogy a költő
    Az istenség szent levele,
    Melyet leküld magas kegyében
    Hozzátok, gyarló emberek,
    Amelybe örök igazságit
    Saját kezével írta meg.

    S habár más nemzet föl se’ venné
    A költőket, ti magyarok,
    Költőitek előtt, tinektek
    Illő, hogy fejet hajtsatok.
    Oh, a magyar költőknek vajmi
    Nagy honfi-érdemök vagyon…
    Szégyen, ha elfelejtettétek!
    Még nincsen túl fél századon.

    Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
    Apáink örökségiből
    El nem rabolt még az enyészet,
    Az ellenünk esküdt idő.
    Nyelvünk is veszendőben volt már,
    Hozzája közel volt a vég,
    Az országútra kitaszítva
    Halálos bajban feküvék.

    Kevély urak, e szent betegnek
    Milyen segélyt nyujtottatok?
    Ha hozzáléptetek, azért volt,
    Hogy rajta egyet rugjatok!
    Költők valának ápolói,
    E rongyos, éhes emberek,
    Ők ápolák s menték meg… és ti
    Őket mégis lenézitek!

    Pest, 1847. december

  • Petőfi Sándor: Okatootáia

    Van egy ország, úgy híják, hogy
    Okatootáia;
    Második szomszédja Kína,
    Az első Ausztrália.

    És ez, hogy Ausztr(ál)iának
    Tőszomszédja, vajmi jó!
    Nem lopózhatik be hozzá
    A civilizáció.

    Oh a tántoríthatatlan,
    A dicső Ausztr(ál)ia!
    Ő magát e gonosztól nem
    Hagyja elcsábítnia.

    Ő, noha már Kína is kezd
    Mendegélni csendesen,
    Ő még most is, mint a szikla,
    Áll erősen egy helyen.

    Áldd a a sorsot, áldd az istent,
    Okatootáia,
    Hogy Kínán is túl vagy még, hogy
    Szomszédod Ausztr(ál)ia;

    Boldog ország! mert bár érzi
    A szükség sok nemeit:
    Legalább egy, és a fő, a
    Lelki-szükség nincsen itt.

    Szerény állat itt a lélek,
    Nem kér szénát, abrakot;
    Mint szamár a gazt: zabálja
    A kalendáriomot.

    Aminek következtében
    Nem nagy számmal lelhetők
    A költők, müvészek és más
    Kapa-kaszakerülők.

    Az pedig, ki bolond fővel
    Erre szánja el magát,
    Csináltasson egy szép szekrényt
    S zárja bele… a fogát,

    Minthogy ezen mesterségnél
    Fölösleges itt a fog;
    Harapnia nem leszen mit,
    Legfölebb csak nyelni fog.

    Megvan itten az a szép is,
    Hogy különvált s nem vegyes
    A bagarja s a kutyabőr,
    A paraszt és a nemes.

    Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
    Becsben párja nincs neki,
    És ezért sok úri ember
    Saját testén viseli.

    De habár rangjával kissé
    Nagyra van az úri rend,
    Nem mondhatni, hogy nem gondol
    A köznéppel odalent;

    “Nyisd ki markod, mind a kettőt,”
    A paraszthoz ígyen szól,
    “Nyisd ki markod, jóbarátom,
    Nesze semmi, fogd meg jól.”

    Azzal vagdalkoznak némely
    Nem t’om milyen emberek,
    Hogy ez országban nyilvános
    Épületek nincsenek.

    Mit? Nyilvános épület nincs?
    Hát az akasztófa mi?
    S ezt bizony majd minden falu
    Határában láthatni.

    Oh e nemzet büszke nemzet,
    Éppen erre tart sokat,
    S ebben talán fölül is múl
    Minden más országokat.

    Virágozzál, dicső ország,
    Nagyratermett náció,
    S még soká ne háborgasson
    A civilizáció!

    Pest, 1847. december

  • Petőfi Sándor: Pató Pál úr

    Mint elátkozott királyfi
    Túl az Óperencián,
    Él magában falujában
    Pató Pál úr mogorván.
    Be más lenne itt az élet.
    Ha egy ifjú feleség…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Roskadófélben van a ház,
    Hámlik le a vakolat,
    S a szél egy darab födéllel
    Már tudj’ isten hol szalad;
    Javítsuk ki, mert maholnap
    Pallásról néz be az ég…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Puszta a kert, e helyett a
    Szántóföld szépen virít,
    Termi bőven a pipacsnak
    Mindenféle nemeit.
    Mit henyél az a sok béres?
    Mit henyélnek az ekék?
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Hát a mente, hát a nadrág,
    Ugy megritkult, olyan ó,
    Hogy szunyoghálónak is már
    Csak szükségből volna jó;
    Híni kell csak a szabót, a
    Posztó meg van véve rég…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Életét így tengi által;
    Bár apái nékie
    Mindent oly bőven hagyának,
    Soha sincsen semmije.
    De ez nem az ő hibája;
    Ő magyarnak születék,
    S hazájában ősi jelszó:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Pest, 1847. november