https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Garai Gábor – Evés

    Ma láttam az Embert, amint evett.
    Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
    szurtos halmán, maga a nyugalom, –
    körötte süvöltött a forgalom.
    Csak bontó-vasát cövekelte ki
    lábtól, nehogy ráhajtson valami
    jármű; és szép kényelmesen evett:
    kibökte a pasztőrtejes üveg
    kartondugóját, majd kést vett elő,
    egy zsemlecipót kettészelt, merő
    szakértelem volt – semmi pongyola
    hirtelenség! – minden mozdulata,
    amint leharapott egy falatot,
    s mielőtt megrágta volna, ivott
    egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
    a világot, magát, délidei
    ejtőzését, a tejet, kenyeret,
    most nem érdekli más, csak a meleg
    áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
    zsigereiben lassan árad el…

    Hajdani méltóságok; hétevők,
    ceremóniások, csipegetők,
    csömörlött ínyencek, ebéd előtt
    átöltözők – láttátok volna őt!
    Kapkodva evő kákabélűek,
    ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
    szája – óvatosan csókolva rá
    fehér körét – a bajusza alá!

    Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
    ez a méltóságos falatozás.
    Csöndje: a minden idők kétkezi
    munkásainak örök ünnepi
    áhítata az élelem előtt,
    de fénye, amely az út kövezőt
    bepermetezte, s róla a kopár
    úttestre is lecsordult; fénye már
    a frissen beidegzett érzetek
    fürtös áram-dúcából érkezett,
    a szokásból: hogy biztos rév a lét.
    Hogy holnap is lesz munka és ebéd.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor: Jóakarat

    „Én jót akartam, – s minden rosszra
    vált…”
    Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
    Mellyel a szív magának ád halált,
    S önnön hajába markol szaggatón
    A kétségbeesés?!

    „Én jót akartam.
    Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
    Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
    S megindult alattam,
    Mint a horkanó paripa, vadul.
    Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
    Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
    Én jót akartam.”

    Mikor eljő az ítéletnek napja,
    A végső nap,
    S a maga jussát minden szív kikapja,
    Mikor a Bíró rátekint merőn:
    Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
    Egy hópehely a másik serpenyőn,
    Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
    Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
    Jóakarat – elég lesz ez a szó?…

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Weöres Sándor – Majomország

    Hej de messze majomország,
    ott terem majomkenyér,
    majomablak majomrácsán
    majomnótát ráz a szél.

    Majomtéren, majomréten
    majomhősök küzdenek,
    majomszanatóriumban
    sírnak majombetegek.

    Majomtanártól majomlány
    majomábécét tanul,
    gaz majom a majombörtönt
    rúgja irgalmatlanul.

    Megépül a majommalom,
    lesz sok majommajonéz,
    győzve győz a győzhetetlen
    győzedelmes majomész.

    Majompóznán majomkirály
    majomnyelven szónokol
    egyiké majommennyország
    másiké majompokol.

    Makákó, gorilla, csimpánz,
    pávián, orángután,
    mind majomújságot olvas
    majomvacsora után.

    Majomvacsoraemléktől
    zúg a majomreterát,
    majombakák menetelnek,
    jobbra át és balra át.

    Rémületes majomarcot
    vágnak majomkatonák,
    majomkézben majomfegyver,
    a majmoké a világ.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Gyurkovics Tibor – A hóban jön apám

    Anya minden este mesél,
    hogy mikor érkezik a tél,
    hófalakban, hótornyokban,
    ott jön apám benn a hóban.

    ha ideér, hát ideér,
    idén nagyon kemény a tél,
    vagy átlábol, vagy átrobban,
    vagy ott marad benn a hóban.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Nagy Imre – Év’ utolján

    Ismét leboronga egy évi idő,
    Gyors napjaival soha vissza se jő.
    Gyors napja, miként fejedelmi madár,
    Csattogva odább kél és tova jár.

    Még egyszer óh szép nap az isten’ egén!
    Nézz vissza mosolygva az ég’ üregén.
    Hozd vissza repítve a’ múlt’ idejét,
    Ringass kebelünkre hőn édeni kéjt.

    Lágy alkonyatodban az esti vidék –
    Mint tűz szerelemben a’ csók’ heve – ég.
    ’S míg arczod az éjjel’ ölébe borúl,
    Tűkör ragyog a’ víz’ hullámairúl.

    Üdv messze vonúló futásaidért,
    Fény ’s hála kisérje az égi vezért.
    ’S míg fény lebeg arczaid’ alkonyatán,
    Ifjudva derűlj hosszu évek után.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Arany János: Szilveszter-éjen

    A vén sirásó haldokol:
    Vígan tehát ágya körül!
    Ki annyit sírba fektetett,
    Most a sor őreá kerül.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Az elfolyt nyolcszáz-ötvenért!
    Kíván, – nincs egy nap híja se –
    Bohó, ki többet is remélt!

    Már ezt leőrtük, úgy ahogy,
    Ami kevés még hátra van,
    – Habár csak ellentétül is –
    Virrasszuk dal között, vígan.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Ama békés türelemért,
    Hogy a halandó újba kezd,
    Ha egy rossz ó-évet lemért!

    Hányan vagyunk, kik a sorstól
    Rongyot kapánk élet helyett,
    Mégis, mivelhogy nincs különb,
    Hordjuk biz azt, amíg lehet!

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    A szenvedő embernemért,
    Mely várva tűr, csalódva hisz –
    S túl bírja élni a reményt!

    Zörgetnek a ház ablakán:
    Egy vak madár az, mely repűl,
    A förgeteg; – mint fiú, esik!
    Maradhat! tágasabb kivűl.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Azért, ki bujdokolva jár
    És nincs, hová – egy ilyen éjt
    Kihúzni – hajtaná fejét!

    Mit bánjuk, hogy lejár az év!
    Énekre ajk és táncra láb!
    Használja, ki mozogni tud,
    Ezt az előnyét legalább.

    Hajrá fiúk! ez a pohár…
    Föl a kehelyt, koccantsatok!
    Csörgése szóljon, hogy kikért,
    És szóljon az, hogy hallgatok.

    Vígan! az ó év haldokol,
    Nevessünk mint örökösi, –
    Pedig bizony semmit se hágy
    Annak, ki végpercét lesi.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Az évért, mely kiszenvede;
    Emléke fönn lesz holnap is…
    Egy kis mámor futó köde.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Benedek Elek – Újévi köszöntők

    Madárka, madárka,
    Csácsogó madárka,
    Szállj ide, szállj ide,
    Házunk ablakára.
    Szállj ide, szállj ide,
    Szépen csicseregd el,
    Amit szívem érez,
    Újesztendő reggel.

    Áldja meg az Isten
    E háznak lakóit,
    Édes szüleimet,
    Hozzátartozóit.
    E háznak tájékán
    A bú meg se álljon,
    Soha se is lássunk,
    Olyan messze szálljon!

    Kicsike vagyok én,
    Nem mondhatok sokat,
    De nálamnál senki
    Nem mond szebbet, jobbat.
    Esztendő, esztendő,
    Édes új esztendő,
    Szépből, jóból benned
    Legyen elegendő!

    Forog a szárnyas, a nagy időkerék,
    Egy esztendő, ím, újra eltelék.
    Fölvirradott az újnak reggele,
    Egész világ reménységgel tele.
    Kinek a múltban búja, gondja volt,
    Kitől a jó szerencse elhajolt,
    Könnyét letörli e nap reggelén
    És a szívében támad új remény.

    Remény, remény, te szépséges virág!
    Friss harmatot az Isten hint reád.
    A te életed örök, végtelen,
    Mert Isten az, ki ápol szüntelen.
    Az ő kezében a mi életünk,
    Minden jót csak tőle remélhetünk,
    Azért most is, ez újév hajnalán,
    Hozzád fordulok, édes jó Atyám!

    Te, ki szüleimnek is Atyja vagy,
    S porszem előtted az is, aki nagy,
    Ki mindent látsz s vagy mindenütt jelen
    Világos nappal, sötét éjjelen.
    Ó, légy velünk ez esztendőben is,
    Ápold a jót, a szépet bennem is,
    S jó szüleimet, óh, tartsd meg nekem,
    Mindenek Atyja, én jó Istenem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tompa Mihály: Új évkor

    Isten házába gyűl
    A hívő nép új évnek ünnepén;
    Holott forró imát
    A buzgó néppel híven mondok én.

    És a fohász imígy
    Száll ég felé: ajándokozz nekünk
    Az új év kezdetén
    Új szívet, új lelket, jó Istenünk!

    S míg érzeménye így
    Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
    Ki nem feledhetem
    Imámbul a lányt, imádottamat;

    S imé nyílt ajkamon
    Véletlenűl ez új fohászt lelem:
    Maradjon, oh leány,
    Kebledben a régi szív s érzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Gyulai Pál: Silvester éjtszakáján

    Az idő fut, tűnnek évek,
    Érzem immár súlyokat,
    Rég elhagytak a remények,
    Lángból hamv, mi megmaradt;
    S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
    Visszanéz és meg-megáll:
    Visszanézek rád, oh élet,
    S nyugton várlak, oh halál!

    Mennyit hittem és reméltem
    Ifjúságom kezdetén,
    S most romok közt rom, azt kérdem:
    Vajjon miért éltem én.
    Nem dicsőség álma bántott,
    Nem vagyon, rang fénye csalt,
    S mégis, mire szívem vágyott,
    Alig bírtam, már kihalt.

    Sanyarú volt gyermekségem,
    Ifjúságom szomorú,
    S ha derült is olykor nékem,
    Már sötétlett a ború.
    Nem csüggedtem, szívem égett,
    És sodort a küzdelem;
    Két fényes csillag vezérlett:
    A haza és szerelem.

    Hőn szerettem és szenvedtem.
    Meg nem tört szívem hite,
    A csalódást eltemettem,
    S új remény, vágy enyhíte.
    Nem keresve feltaláltam
    Kit ígértek álmaim,
    S a világot szebbnek láttam
    Egy szelíd nő karjain.

    Angyalarc és tiszta lélek,
    Áldozó szív, mély kedély,
    Oh miért is ösmerélek,
    Hogy csak egy pár évet élj
    Karjaim közt, s hideg sírban
    Porladozzál egyedűl!…
    Könnyemet bár rég elsírtam,
    Mégis most szemembe gyűl.

    De emelt a sors vagy sújtott,
    Nem feledtelek, hazám!
    Mit tehetség, munka nyújtott,
    Híven neked áldozám.
    Küzdtem érted szívvel, ésszel,
    Bár derűlne jobb napod,
    Nem gondoltam bajjal, vésszel,
    S átszenvedtem bánatod.

    Láttalak láncod lerázva,
    Küzdni, győzni oly dicsőn;
    Láttalak majd, megalázva,
    Meggyalázva rémitőn.
    Bosszú és düh, bú és kétség,
    Hány szív megszakadt bele!
    Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
    Tölt el éltem jobb fele.

    Tiprott lelked ím feltámad
    S új nagy tettre bátorít!
    Rövid öröm, hosszú bánat,
    Hívságod megtántorít.
    Mily erényt szült szenvedésed,
    Jó szerencséd mennyi bünt!
    Újra aggok, féltve téged,
    És hitem kétségbe tűnt.

    Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
    Vesszen bűnös nemzedék!
    Új hittel új pályát kezdhetsz…
    Mily örömmel küzdenék
    Még egyszer! De lelkem szárnya
    Tépve, törve – lankadok,
    A romok közt múltak árnya,
    Elhaló visszhang vagyok.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Dayka Gábor: Az új esztendőnek első napjára

    Eggy esztendő ismét el-múlt,
    S által-repűlt setét honjába:
    De kedvem újra bé-borúlt.
    Mit várom végemet heába?
    S esdeklem a halál után?
    Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
    Ha napjai majd által-tűnnek,
    Bús éltemnek, s az Ég meg-szán –
    O Sors! mert nints többé reményem –
    Alá nyomott a tsüggedés –
    Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
    Utól értt a bal-végezés –
    O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
    Meg-halni nékem tsendes álom.

    Tekéntsd keservim! nem de nem
    Lassú halál bús lételem? –
    Ha e világon annyi élni:
    Mint úntalan jajgatni, félni,
    Sorvadni a kereszt alatt:
    Még nem az ember által-hat
    Az életnek keskeny köréből,
    S a főld gyomrába vissza tér,
    S a Végezés rejtett töréből
    Ki-fejtve gyászos véget ér: –

    Ó már meg-érttem a halálnak,
    Szegezzd rám mérges íjjad! ím
    Már nintsenek több könnyeim –
    Szép napjaim mord télre válnak,
    Pályámat el-futottam; ints!
    S indúlok önnként a határra,
    S bé-zárom éltem – a halálra
    Már senkinek több jussa nints.

    Forrás: magyar-versek.hu