Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Forrás: magyar-versek.hu
1
Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak,
Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
idővel mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
idővel mind elhullnak,
2
Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
idővel mind elvésznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
idővel porrá lésznek.
3
Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
idővel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül,
mindennek vége szakad,
Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
egy helyiben más támad.
4
Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
nincs vége, mert égten-ég.
5
Véghetetlen voltát, semmi változását
szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám, és az többi után
Juliának ajánlám.
Forrás: magyar-versek.hu
Áprily Lajos fordítása
Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el –
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak, s lassú lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket sem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap –
üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol, – és mindenütt leszek.
Ha ablakodat megkoccantaná
A Hűvös Angyal,
S avval a csöpp lélekharanggal
Becsengettyűzne födeled alá,
Amelyet mások meg sem hallanak,
Csak akiket immár szólítanak, –
Lelkem, mit mondanál?
Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!?
Ajtód kitárnád?
Vagy fejedre vonnád a párnát
És dideregve suttognád: Ne még,
Legyetek türelemmel angyalok,
Még lenni és zümmögni akarok? –
Semmit sem mondanék.
El sem köszönnék, mint egy átfutó
Nyáréji vendég.
Még kalapot se vennék,
Mint aki csak a szomszédban lakó.
Szökellenék, mint lomha tél után
A nap, a fű, a fürge szél után
A mámoros csikó.
(1941. augusztus)
Szeretek én bolyongani
közöttetek, sírok halottjai!
Rég porladó szívek fölött
a pázsit kétszer oly tömött.
S köröskörül, amerre nézek,
halál helyett száz ifjú élet.
Azt olvasom fűben, virágban,
hogy a sírból feltámadás van.
Rég porladó szívek fölött,
ahol a pázsit kétszer oly tömött,
szoktam tűnődni egyedül
a túlvilági lét felül.
S ha új sírdomb előtt megállok,
melyet benőttek a virágok:
úgy érzem, holtakkal beszélek,
s mélázva egy rózsát letépek.
A temető csendes magánya
mindig kedvenc helyem marad.
A lét zajából ki-kivágyva,
oda irányzom utamat.
Ha bú emészt, ott enyhülök;
a léttel ott kibékülök.
Ha sírról sírra lépdegélek,
úgy tetszik, hogy marasztanak.
A holtak mintha intenének:
„Békén viseld fájdalmadat.
Begyógyul mindnyájunk sebe,
tiéd is, bánat embere!”
Forrás: Magyar Kurír
(fordította: Szabó Ferenc)
Örvény anyjából hűsen s gőzölögve,
viharon áttörve a teste felmerül,
a tenger éppen napra hányta keserűn,
a kínok gyémántjából lép ki nyögve.
Feldereng mosolya, majd hószín karján,
mit sírva néz a véres vállú napkelet,
a nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
hosszú hajától borzong öle táján.
Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
beitta már csókját a szökellésnek,
de játszi szeme ezer szálló s álnok
szikrát vegyít be a víznevetésbe —
a habok hűtlen táncán vészvillámok.
Forrás: Magyar Kurír
Jó költőktül azt tanultam
S adom intésül neked:
Sose fáradj, sok cifrával
Elborítni éneked!
Szólj erővel, és nevezd meg
Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, –
S ne keríts nagy feneket.
Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.
Forrás: Magyar Kurír
(Leuveni kódex, kb. 1300 körül)
| Betűhű szöveg (eredeti) | Kiejtés szerinti olvasat (Pais Dezső) | Mai magyar fordítás / értelmezés |
|---|---|---|
| Volek syrolm thudothlon syrolmol sepedyk, buol ozuk epedek. | Volék sirolm tudotlon. Sirolmol sepedik, buol oszuk, epedek. | Nem tudtam, mi a siralom. Most siralommal zokogok, bútól aszom, epedek. |
| Walasth vylagumtul, sydou fyodumtul, ezes urumemtuul. | Választ világumtúl, zsidou fiodumtúl, ézes ürümemtűl. | Zsidók világosságomtól, megfosztanak én fiamtól, az én édes örömemtől. |
| O en eses urodum, eggen yg fyodum, syrou aniath thekunched, buabeleul kyniuhhad. | Ó én ézes urodum, eggyen-így fiodum, síró anyát teküncsed, buabeleül kinyuhhad! | Ó, én édes Uram, egyetlenegy fiam, síró anyát tekintsed, bújából őt kivonjad! |
| Scemem kunuel arad, en iunhum buol farad, the werud hullothya, en iunhum olelothya. | Szemem künyüel árad, junhum buol fárad, Te vérüd hullottya, én junhum olélottya. | Szemem könnytől árad, szívem bútól fárad, Te véred hullása, szívem alélása. |
| Vylag uilaga, viragnac uiraga, keseruen kynzathul, uos scegegkel werethul. | Világ világa, virágnak virága, keserüen kinzatul, vas szegekkel veretül! | Világnak világa, virágnak virága, keservesen kínzanak, vas szegekkel átvernek! |
| Vh nequem en fyon, ezes mezuul, Scegenul scepsegud, wirud hioll wyzeul. | Uh nekem, én fiom, ézes mézüül, szégyenül szépségüd, vírüd hioll vizeül. | Jaj nekem, én fiam! Édes vagy, mint a méz, de szépséged meggyalázzák, véred hull, mint a víz. |
| Syrolmom fuhazatum, therthetyk kyul, en iumhumnok bel bua, qui sumha nym kyul hyul. | Sirolmom, fuhászatum tertetik kiül, én junhumnok bel bua, ki sumha nim hiül. | Siralmam, fohászkodásom belőlem kifakad, szívemnek belső búja, soha meg nem enyhül. |
| Wegh halal engumet, eggedum illen, maraggun urodum, kyth wylag felleyn. | Végy halál engümet, eggyedűm íllyen, maraggyun urodum, kit világ féllyen! | Végy magadhoz engem, halál, egyetlenem éljen! Maradjon meg az én Uram, a világ tőle féljen! |
| O ygoz symeonnok, bezzeg scouuo ere, en erzem ez buthuruth, kyt niha egyre. | Ó, igoz Simeonnok, bezzeg szovo ére, én érzem ez bútürüt, kit níha egíre. | Ó, az igaz Simeonnak bizony érvényes volt a szava, érzem e bú tőrét, amit egykor jövendölt. |
| Tuled ualmun, de num ualallal, hul yg kynzassal, Fyom halallal. | Tüüled válnum, de nüm valállal, hul igy kinzassál, fiom, halállal! | Tetőled válnom kell, de nem ily szörnyű valósággal, mikor így kínoznak, én fiam, halálosan! |
| Sydou myth thez turuentelen, fyom merth hol byuntelen, fugwa huztuzwa, wklelue kethwe ulud. | Zsidou, mit téssz türvéntelen, Fiom mert hol biüntelen. Fugvá, husztuzvá, üklelvé, ketvé ülüd! | Zsidó, mit téssz törvénytelenül? Fiam miért hal bűntelenül? Megfogván, rángatván, öklözvén, kötözvén megölöd! |
| Keguggethuk fyomnok, ne leg kegulm mogomnok, owog halal kynaal, anyath ezes fyaal, egembelu ullyetuk. | Kegyüggyetük fiomnok, ne légy kegyülm mogomnok! Ovogy halál kináal anyát ézes fiáal egyembelű üllyétük! | Kegyelmezzetek fiamnak, nem kell kegyelem magamnak! Avagy halál kínjával anyát édes fiával vele együtt öljétek! |
💬 Megjegyzés:
balról látszik a középkori írás, középen hallhatóvá válik a nyelv, jobbról pedig érthető a tartalom.
A betűhű és a kiejtés szerinti szöveg Pais Dezső olvasata alapján készült; a mai magyar értelmezés Mészöly Gedeon és modern irodalmi átírások szintézise.
Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
Forrás: Magyar Kurír
