https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Ágh István: Tiltott házban

    Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
    egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
    e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
    ha meghalnék, magadban sirathatnál engem
    fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
    hogy senki se lásson,
    úgy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
    mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
    inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
    kormos falaimról a szeretet hiányát,

    jobb lenne nekik födetlen fejem
    esendőségét jeges esőben látni,
    léptem utáni pusztaságra vágynak,
    hogy négykézlábra állíthassanak,
    s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
    ha már hozzájuk nem hasonlítok,
    nyáladzó háziállatuk nem leszek,
    kiherélt kosuk van elég,
    a kimetszett farkaskutyák
    küszöbükre hullatják szőrüket,

    mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
    jobban, mintha szobanövényeikre hánynék,
    ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
    verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
    itt, ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
    s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
    szeretlek, mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
    itt, ahol nincs múlt és jövő,
    anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
    mint a te térdeiden,
    első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
    egyszál ingben, foszló fa alatt.

    Forrás: PIM – DIA

  • Ágh István: Védjük magunkat

    Vállak között zúzolódik szerelmem:
    egyszer a villamos elviszi örökre,
    hajnalra, trombitaragyogásból
    kihullok belőle összetörve,

    alvatlan, torzonborz fejemet
    lehorgasztom, elveszítem miatta,
    a horkolások omlásán kívül,
    arcom levélhullás simogatja,

    őszi virradat, utcák, megüresedek,
    megtelek az ő forgatagával,
    gyűlölöm félszárnyú ágyamat,
    deres fatörzsnek vetem a hátam,

    a kujtorgó kutyák között
    áthűlök, kifényesedik lélegzetem,
    mint a fejfájás elmém hasogatja
    ez a kiszolgáltatott szerelem,

    leejtett pohárral törik össze,
    segítségért nem kiabálhatok,
    késsel kicsorbul, rádióval sivít,
    csapok hideg vizével elcsorog,

    mire oltalmas fedele megépül,
    deres fatörzsnek vetem hátamat,
    elhull gyerekkéz-forma levéllel,
    bőrrel megkékül, szívvel megszak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Ezer nyelven hallgatok

    Ezer erdő zsong bennem ébren
    mindent érző levelével.
    Ezer rét fűszálával érzem:
    hol jár barátom, ellenségem;
    tenyeremben fut mind: – tudom,
    ki hol jár sok ezer úton,
    ki lopakodik ellenem?
    – Lépte visszhangzik mellemen.

    Ezer lehúnyt pillám alatt
    millió rögzített adat.
    Ezer húnyt szemmel őrizem,
    mit felednek már csendesen.
    Míg kötözik a csontokat,
    egyengetik a sírokat,
    lehúnyom százezer szemem:
    – ellenállok: – emlékezem.

    Ezer arccal rejtőzöm el.
    Arcom viseli százezer,
    – és mind mögül én figyelem
    előretörő seregem.
    Ezer arc: – ezer pajzs elém:
    ezer arc mögött várok én.
    Hogy összegyűljön seregem:
    – várakozom mindenkiben,
    szétosztva – mint a szétszedett,
    részekint cipelt lövegek.

    Ezer nyelven hallgatok,
    ezer dologról – mit tudok,
    ezer el nem sírt szót tudok,
    százezer tilos mondatot,
    hallgat ezer átok, szitok,
    fogadalmam és összeesküvés:
    – fogak között ezernyi kés.

    Megszólal, miről hallgatok,
    beszélni kezd és dalba fog.
    Világ hallja e dallamot,
    beleborzad és feldobog.
    Ezer elhallgatott dolog
    kinyitja ajkát és susog,
    lába alatt a föld mozog,
    nyöszörögnek a friss sírok,
    ökrendeznek a zöld folyók,
    hörög a kút: – a csonkított
    halott sebe felbugyborog.

    Nyüszít, sír, miről hallgatok.
    Százezer nyelven hallgatok.
    Piszkos árnyak erdeiben
    a horda vonul, nem pihen;
    vakkan, szem villan, száll a kés,
    pénztől, vértől mocskos a kéz,
    őserdők ösztöne üvölt,
    kitör: – borzadva vár a Föld.
    Hatalom, pénz-éh, babonák,
    fajgőg, vallás, politikák
    tüzelt, vad rítusára ráng
    újra elvadított hadak
    árja: – a gát már átszakad.

    Ezer nyelven hallgatok
    ezer dologról, mit tudok.

    De egyszer még megszólalok.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Váci Mihály: [A láger-lakók bőrén…]

    A láger-lakók bőrén a hallgatag
    számsor, halálos bélyeg
    nem oly örök, mint testemen maradt
    nyoma forró ölelésnek,
    az első kézfogásod csontomig
    a tenyerembe mélyedt,
    húsomba forrt, mint akit megvallatott
    istenítélet.

    Szemed első tárulása, mellyel
    eged felröpített engem,
    ó, az a fény szemüregeimbe ült,
    s csak az ragyog már a szememben.
    Mélyen mibennünk fájó meder
    terelte sorsunk,
    hogy mint a folyamok zokogása,
    így egymásba omoljunk.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Váci Mihály: Felcserélt szenvedélyek

    Fájó, nehéz az olyan szerelem,
    amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
    melynek kevés, ha a test meztelen,
    s fogasra dobva kinn marad a lélek.

    Érzékeink, sorsunk s az értelem
    vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
    bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
    habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

    Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
    a láz, – a harc, rajongás, fegyelem,
    s egymást örökké felcserélve égtek
    a cél, gyönyör; a csók, történelem,

    – hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
    s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Járkáló hegedű

    Szemére gondolok – fényes lesz a szemem.
    Mosolyát idézem – édes lesz a szám.
    Hajára gondolok – fejem körül az este.
    Hangja ha közeleg – kinyílnak a kalickák.
    Merengő tigrisek szemével gyönyörködöm benne.

    Anyám távoli tornyokat szeretett a tanyákon,
    szíve alatt kihordott engem.
    Földön járó harang – vertem magam, hogy szóljak,
    ő ujjait rámtette – zengek, mint a lélek.

    Fa voltam én az erdőn – hegedűvé teremtett.
    Járkáló hegedű – négy lelkem feszül érte.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.
    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel,
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Babits Mihály: [Lelkem kiszikkadt mezején…]

    (1938. március)

    Lelkem kiszikkadt mezején
    pár szál virágot keresek
    annak, ki lelkem lelke és
    minden virágnál kedvesebb,

    kit boldog lennék boldogan
    tudni, álomnál édesebb
    életben, s mégis én teszem,
    hogy az élete csupa seb.

    Fojtó szélverte zord mezőn
    böngészve, sírva keresek…
    Szegény, szegény virágaim,
    be fonnyadók, be kevesek,

    bús menekültek, mint magam,
    s halálra szántak, s kékesek,
    s utolsó pár szál ez talán,
    amit most lábadhoz teszek.

    Tünődöm olykor, édesem,
    jobb lesz-e, ha már nem leszek?
    Lesz-e nyaradnak ősze még
    vidámabb, és virága szebb?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Székely János: Egy régi ház

    (1959)

    Én nem tudom, miért jutott eszembe
    a régi ház a körtefák alatt.
    A régi ház, amely az új időkben
    éppoly kopott és jeltelen maradt.

    Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
    mögötte élő forgalom cikáz,
    de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
    a régi ház, az álmos régi ház.

    Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
    a körtelomb, s ha szél motoz körül,
    valami édes, mondhatatlan illat
    szivárog át az ablakok mögül.

    Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
    dereng a tornác hármas oszlopán.
    S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
    és álmodik – és hasonlít reám.

    Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
    vén házikó folyvást eszembe jut…
    S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
    S egy út, amely a végtelenbe fut.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Reggel

    (1961)

    A felkelő nap sugara
    tornyokra és tetőkre lobban.
    Megsokszorozza önmagát
    a tükröző kirakatokban.

    Tűz hömpölyög az utakon,
    áradnak mindenütt a fények,
    de nézd, amott, a fák alatt
    a villanyok még mindig égnek.

    Pislognak még a villanyok.
    Szívósan és fáradhatatlan
    szűrik, szitálják sápatag,
    megkésett fényüket a napban.

    Éppúgy ragyognak, mint előbb,
    mikor elűzték a sötétet,
    de hát mit ér a pisla lény,
    ahol maga a nappal ébred?

    Mivégre ott a lámpasor,
    ahol az ég felizzik lassan,
    és minden fények ősoka
    jelenti jöttét a magasban?

    Elnézem, mint sárgállanak,
    haldokólnak az őszi lombbal.
    Tűnődve nézem lényüket,
    sután és némi fájdalommal:

    Hát én? Nem égek hasztalan?
    Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
    ha tán fölösleges vagyok,
    hogy észrevétlen kialudjam.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek