Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
Így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
S éreztem ezt a furcsa illatot.
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!
Forrás: Facebook
🌌
Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.
(1877. november 22., Érmindszent – 1919. január 27., Budapest)
Anyja: Pásztor Mária
Múzsái: Diósyné Brüll Adél (Léda), Boncza Berta (Csinszka)
A modern magyar líra megújítója, a Nyugat első nemzedékének vezéralakja.
Verseiben a szerelem, a hit, a magyarság és az emberi lét küzdelmei egymásba fonódnak.
Életében egyszerre volt rajongott és elutasított, halála után pedig irodalmi ikonná vált.
A Léda-versek szenvedélye és a Csinszka-kapcsolat emberibb tónusai együtt rajzolják ki költészetének ívét.
Ma is ő az egyik legélőbb hang a 20. századi magyar költészetből.
Díj: posztumusz Kossuth-díj (1949).
Szerelem emléke, viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
világíts belső éjszakánkba,
mert szívünk megvakult,
beborult, elvadult,
kitörve édes vonzalomból,
átkozott csillagként csak rombol,
tördeli párját,
szeretőjére halált gondol.
Viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
ragyogd be szívünk éjszakáját!
Forrás: Szívzuhogás
Láttam szomorúságodat,
szemedben szomorúságomat.
Ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden,
de hozzám hajtottad fejed,
hozzád hajtottam fejem.
Egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott.
Városmajor harangja vert,
sötétség pohara betelt.
Tejfogad koccant — mire kell
ez a szerelem, mire kell?
Forgott ég-föld velünk,
s tudtuk, hogy csak elveszünk.
Hallgattam gyerek-sírásodat,
hallgattad gyerek-sírásomat.
Forrás: Szívzuhogás
Egy asztallap választ csak el
tőle, fa-göcsörtjeivel,
ág-bogak sebhelyeivel…
Nem kérdez, de felelni kell,
én felelnék, de nem merek,
a fát látom a szirt felett,
sok vizek zúgnak lent vadul,
a látomás örvénybe hull,
veszejtő zűrzavarba fúl,
elvész föltarthatatlanul…
Most őt látom, csupa zene,
madárhang, örvény a szeme,
szirten lángragyúl a jég,
tűzzuhatag a szakadék,
csak zuhatag és jajgatás,
aztán örök hallgatás;
borít szakadt fátyolt reám
a lágy, közömbös óceán,
volt sorsok, elmerült nevek
között halálba süllyedek,
de fölnézek egy percre még,
és ő az ég, és ő az ég.
Forrás: Szívzuhogás
Tudom, hogy lehetetlen.
Azért csinálom!
Légvár – bevehetetlen.
Halálos álom.
Tudom, hogy megtorpanok.
Erősebb nálam.
Tengerre szállnék gyalog,
lehúz az áram.
Szemembe árad a fény,
igéz a Minden;
szavakba hogy önteném?
Messze van innen,
hol renddé rendeződik,
mi volt s mi lesz még,
s az ég leér a földig…
Tenni szeretnék!
Teremteni világot,
egyet az Egyben.
De térdig sárban állok.
Ki húz ki engem?
Istennek sem volt tréfa,
pedig ő isten…
Megingok nagyon néha
erőben, hitben.
Lehetetlent akarok
esztelen áron.
Tudom, hogy belehalok.
Azért csinálom.
Forrás: Art-Poétika
Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le, szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.
Akit oly sokszor megdaloltál,
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.
Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.
Forrás: Szívzuhogás
Zilahra menjen ez a félig-síró,
félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
az ősi Schola fő-magisterének.
Az ősi Schola már meg is ifjodott
gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
ma is átok még az ős görög átok.
Homérosz s felhős görög tragédiák
vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.
Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
hullnak azóta szívemből szüntelen,
hogy az élettel küzdök, kergetőzök.
Anér, és andrósz a genitivusa,
én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
már csak a sorsot, a végzetet várom.
Arcomon ma is áldott tekintetét
szemeidnek érzem.
Mennyit biztattál és az élet-öröm
nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
s hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
erőt és hitet prédikált az ajkad.
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
öreg mesterem, hozzád-öregedtem.
Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
mint az élet tússza,
szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
letépte a sors, a cudar és görög.
Ugye hinni kell a mithosz-világnak?
És úgy állok én, mint te: lombtalanul
s még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
így rendelte el ezt a Végzet-Isten.
Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
vidám pince-katlan
egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
ad annak, kihez a sors irgalmatlan.
És mégis-mégis koszorús fejedet,
ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
szép megkísértni az élet talányát.
És mégis-mégis, magam is itt vagyok
ünnep-kocsit tolni,
s én jó mesterem, szeretném a kezed
áldva-átkozva, sírva megcsókolni.
Forrás: Magyarul Bábelben
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás,
mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
szakadó szívverés,
nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek,
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Barnuló, nagy rögök,
szemem földje helyett,
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed,
elmásolnám magam:
ne legyek barna lomb,
megmásítnám magam:
csak nézz rám, hajnalodj!
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.
Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed.
Szíthatod, szidhatod,
kihalok nélküled.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
