https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig

    Istenhegyi jegyzetek

    Röviden
    Barátaim, ha rövid a papír
    az ember akkor apró verset ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Hajnal
    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    A ház előtt
    A világot már nem érted,
    s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
    Esni kezd s a sarkon egy
    kövér asszonnyal trécsel egy
    kisértet.

    Lapszélre
    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Gyermekkori emlék
    Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
    jobbra a konyha, kérj magadnak, –
    bíztat rokonom, a jó Eduárd.
    S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
    zsírba mártogatott kenyerekkel
    settengek és a konyha-némberek
    szivét lágyítva hangosan nyelek.

    Nyolc óra
    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon.

    Később (Sírfelirat)
    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    S majd így tünődöm…?
    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
    megmaradt?

    Este lett
    Este lett a vén tető aszú
    fájában alszik most a szú.
    S a ringató homályban ringó
    virágon dongat még a dongó.
    Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
    szagosat fú felém egy jázminág.

    Bűntudat
    Ringóra dongó.
    Leírtam s nem merek
    felnézni most. Csak várok és sunyítok;
    kezemre ütnek-é a régi mesterek?

    Éji mozgolódás
    Halálra rémiti
    a rég alvó fasort
    egy felriadt kuvik.
    A tócsa loccsan és a hold
    a víz alá bukik.

    Éjféli vihar
    Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
    felhallik egészen a házig.
    Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
    gyorslábu kis őzre vadászik.

    1938

  • Radnóti Miklós: Ez volna hát…

    E ritkán szálló szó, e rémület,
    ez volna hát a termő férfikor?
    E korban élek, árny az árnyban;
    kiáltottam? már nem tudom mikor.
    Ó árny az árnyban, csöndben némaság
    Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
    Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
    csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

    Ó mennyi társ, s a fájdalomban
    legtöbbje mégis úri vendég;
    emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
    hamar halálra növő növendék.
    Bársony sötétség nem vigasztal,
    és már nem oldoz fel tüskés harag,
    virrasztva várom és reménytelen,
    mikor derengenek fel a falak.

    Reménytelen napokra vénülök,
    a régi villongó költőfiút
    konok, nehézkes férfi váltja fel,
    akit ziháltat már a régi út.
    Ziháltat s a kacér kapaszkodót
    új váltja fel, halálos, hős orom,
    széljárta sziklaszál felé vivő
    vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

    Már onnan jő a szél és hozza híreit,
    fütyölni kezd a fölriadt eresz;
    az ifju asszony arcát fény legyinti,
    felsírja álmát és már ébredez.
    Már ébredez, álmos, szelíd szemén
    az éber értelem villan megint,
    álmára gondol s készül a vadnál
    vadabb világba, míg körültekint.

    Körültekint és védő, hűs keze
    néhányszor végigröppen arcomon,
    elalszom, fáradt szívem szíve mellett
    s szememre fú a jólismert lehellet.

    1937

  • Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

    Erőszakos, rút kisded voltam én,
    ikret szülő anyácska, – gyilkosod!*
    öcsémet halva szülted-é,
    vagy élt öt percet, nem tudom,
    de ott a vér és jajgatás között
    úgy emeltek föl a fény felé,
    akár egy győztes, kis vadállatot,
    ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
    mögötte két halott.

    Mögöttem két halott,
    előttem a világ,
    oly mélyről nőttem én,
    mint a haramiák;
    oly árván nőttem én,
    a mélységből ide,
    a pendülő, kemény
    szabadság tágas és
    szeles tetőire.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen hüvös.
    Hívó szavad helyett kígyó
    szisszent felém játékaim
    kis útain, ha este lett
    s párnáimon vért láttam én,
    a gyermeket elrémitő,
    nagy, hófehér pehely helyett.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen magos az ifjúság!
    A két halál megérte-é? –
    kiáltottam a kép felé,
    mely ott sütött szobám falán.
    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    a képen huszonöt talán,
    ünnepélyes ifju nő,
    komolykodó, tünődő.

    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    most ugyanannyi lettem én,
    huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
    anyácska! véres szökevény!
    Anyácska, véres áldozat,
    a férfikorba nőttem én,
    erősen tűz a nap, vakít,
    lepke kezeddel ints felém,
    hogy jól van így, hogy te tudod,
    s hogy nem hiába élek én.

    1937

  • Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt!

    Járkálj csak, halálraítélt!
    bokrokba szél és macska bútt,
    a sötét fák sora eldől
    előtted: a rémülettől
    fehér és púpos lett az út.

    Zsugorodj őszi levél hát!
    zsugorodj, rettentő világ!
    az égről hideg sziszeg le
    és rozsdás, merev füvekre
    ejtik árnyuk a vadlibák.

    Ó, költő, tisztán élj te most,
    mint a széljárta havasok
    lakói és oly bűntelen,
    mint jámbor, régi képeken
    pöttömnyi gyermek Jézusok.

    S oly keményen is, mint a sok
    sebtől vérző, nagy farkasok.

    1936

  • Radnóti Miklós: Istenhegyi kert

    A nyár zümmögve alszik és a fényes ég
    magára vonta szürke fátyolát,
    kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
    megugró árnyat lát a bokron át.
    Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
    pucéran áll és félig halottan,
    gyönge barackág ropog fölöttem
    s terhével lassan a földre roggyan.

    Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
    gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
    Sötétedik. Halálos kört röpül
    köröttem egy elkésett, szőke méh.
    S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
    bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
    vagy hangos bomba túr a földbe és
    megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

    Álmában lélekzik már a kert, hiába
    kérdezem, de kérdem ujra mégis.
    Gyümölcsökben a déli nap kering
    s hűvösen az esti öntözés is.

    1936

  • Radnóti Miklós: Pontos vers az alkonyatról

    Kilenc perccel nyolc óra múlt,
    kigyúlt a víz alatt a tűz
    és sűrübb lett a parti fűz,
    hogy az árnyék közészorúlt.
    Az este jő s a Tisza csak
    locsog a nagy tutajjal itt,
    mert úszni véle rest s akit
    figyelget: a bujdosó nap
    búvik a magas füvek között,
    pihen a lejtős földeken,
    majd szerteszáll és hirtelen
    sötétebb lesz az út fölött.
    Híven tüntet két pipacs, nem
    bánja, hogy őket látni még,
    de büntet is rögtön az ég:
    szuronyos szellővel üzen;
    s mosolyg a szálldosó sötét,
    hogy nem törik, csak hajlik a
    virág s könnyedén aligha
    hagyhatja el piros hitét.
    (Így öregszik az alkonyat,
    estének is mondhatni már,
    feketén pillant a Tiszán
    s beleheli a partokat.)

    1934

  • Radnóti Miklós: Lomb alatt

    Kora reggel óta csöndben heverek én,
    balról a diófa, jobbról kiterítve
    háborút ujságol a vérszagu ujság.
    Keresztülsüt a nap a dió levelén,
    erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
    kemény hóna alatt meglebben egy új ág.

    Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
    gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
    Fülemre fordulok és hallom, alattam
    fészkében megmozdul, nőni akar s puha
    földet kaparász az ezerujju gyökér
    és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.

    Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
    gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    fut a béke is, zizzen az ujság,
    gyere le szellő,
    dagadj viharrá,
    lépj rá a lombra, szakadj le alá.
    Gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    elfut a béke s kigyúl a világ.

    1935

  • Baranyi Ferenc: Festői kérdések

    Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
    Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?

    Olyan sötét lett
    hirtelen,
    kopog a jég
    a szívemen,

    amit kimondok:
    magam se vallom,
    amit dalolnék:
    magam se hallom,

    áttetszők lettünk –
    üveg a vízben,
    fakult vagy úgy is,
    nincs színem így sem.

    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Titkok tarkasága hol van a szemedből?
    Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?

  • Tóth Árpád: Tetemrehívás

    Olykor a bíbor alkonyatban
    Elnehezedik a szivem –
    Felnézek a nagy, csuda égre,
    És látást látok, úgy hiszem.

    Boldogtalan fantáziámnak
    Úgy rémlik, a felhők felett
    Azért a csönd: meghalt az Isten,
    És ravatalra tétetett.

    Fejénél roppant arany lángok,
    Antares s Orion ragyog,
    Körüle térdre rogyva sírnak
    Az árván maradt angyalok.

    Valaki megölte az Istent,
    És fekszik némán és hanyatt;
    S reszketve a gazdátlan űrnek
    Lakói hozzá bolyganak.

    Jönnek a sárga Hold-lakók és
    A Mars bölcs óriásai,
    Saturnus-népek hat szivükkel
    S Vénusz szirom-leányai.

    És olykor egy-egy emberlélek,
    A gennyes Földnek hirnöke
    Jön, és láttára szerterezzen
    A gyászolók kövült köre.

    Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
    Az alvadt sebből fölfakad,
    Legördül lassan, s átzuhogja
    A végtelen világokat.

    Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
    S a földön bíbor alkonyat
    Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
    S én fölemelem arcomat,

    És úgy érzem, e fájó arcnak
    Nem lehet többé mosolya,
    Mert ember vagyok én is, én is,
    Az isten véres gyilkosa…

  • Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

    Építsd föl minden éjszaka
    építsd föl újra s újra,
    amit lerombol benned a
    nappalok háborúja.

    Ne hagyd kihunyni a tüzet
    a százszor szétrúgottat
    szítsd a parazsat, nélküled
    föl újra nem loboghat.

    Nevetségesen ismerős
    minden mit mondtam s mondok
    nehéz nyarunk volt, itt az ősz
    s jönnek a téli gondok.

    Már csak magamat benned és
    magamban téged óvlak
    ameddig célja volna még
    velünk a fönnvalónak.