Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni
Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.
Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb’esés üszke.
Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! – úgy édesebb.
Akkor süllyed el, ha a víz a belsejébe jut.
Ne amiatt aggódj, ami körülötted van.
Azzal törődj, ami benned zajlik.
Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést.
Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet…
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!
Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.
Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.
Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.
Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.
Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.
Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom, sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csakhogy szükecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém.
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám.
Isten megáldjon, édes Pistikám!
Pest, 1844. június
Naponta egyszer álljon meg a kés
a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
Világ-birodalom az éhezés.
Ez anya-föld emlőiből
ember ma, száz közül
hatvan, egyszer se szívja meg magát
naponta
jóllakottra.
Másképp, s precízen: 60 százalék
soha még
nem tolta el a tányért, hogy: elég!
Nincs képzete a jóllakásról!
(Mit palástol
e talányos képzet-hiány, – no most
legyetek okosok
szó-alkimisták, iszony-artisták,
egzisztencialisták,
unalom-analitikusok!)
Szemérmes adatok
fejezik ki világunk
tárgyiasan, indulattalanul:
évente mintegy 40 millió
éhhalál; – és bár ez banális – visszahull
közben ős-méhébe, az óceánba még
töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb.
Továbbá:
minden második gyerek
e földön arra született,
hogy tíz éves koráig többnyire
(kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
közönyös teremtőjének – kegyelmét
várni ki győzné! – visszafújja lelkét,
S beriberi, pellagra, skorbut – ó
durvábbak, mint a trauma, libidó,
szép civilizált luxus-nyavalyáink –
hordja az áldozatok garmadáit,
a püffedt tetemeket egybe:
hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
illeszkednek a dús reménytelenbe,
mint hűlt csontok a hanthoz…
Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
én meg kecses versekre révedek
és mihaszna vitákra futkosok,
s nyarak,
telek
járnak ki-be jól temperált szobámban
s nyugalmamról gondoskodik az állam.
De naponta egyszer megáll a kés
a kenyér s a hús fölött a kezemben,
és számban megkeseredik a nyál,
és megszégyenít teljesült szerelmem.
És teljes borzalmában látom őt,
a borda-kerítést, az állatit,
a számtalan névtelen Valakit,
a legszörnyűbb halálba szédülőt,
ember-fajom nagyobb felét,
ki viseli a világ szégyenét
s nem érti mért;
ki tűrhetetlen napokat terelget
és kit az ínség sárkánya sanyargat,
ki bajból bűnbe lép,
s ha szétcsapja kezét
aligha tudja, hogy
várja és élteti a holnapot:
a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
a jóllakató világforradalmat.
#GaraiGábor #éhség #társadalom #világforradalom
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
– Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kufsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta!
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
(1950, az ÁVH börtönében)
Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.
