https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Szécsi Margit: Fotós-ének I.

    Ó! Ó! Ó!
    Mesterségünk a fotó!

    Í! Í! Í!
    Házhoz jövünk, hogyha hí!

    Forgatjuk a kamerát,
    lekapjuk a kamarát,
    háznépét és szamarát –
    Megörökítjük a Mát!

    Ő! Ő! Ő!
    A fotóé a jövő!

  • Szécsi Margit: A vizek felett

    A vizek felett kiált a szélkiáltó:
    Kié? Kié?

    Lecsap a megbűvölt halakra,
    parti sópiramisokra,
    s a lepárlott só szerteragyogja
    az elzuhanó végzetet.

    S úgy tetszik: minden felett
    ez a kiáltás lebeg,
    hogy már születésem előtt
    tulajdonjogom ledőlt.

    Kié? Kié?
    a földé, a sóé, a tengereké?
    A tenger a tartós palackoké,
    a partvonal a pénzes pasasoké,
    övék a hé, a ká meg a pé.

    Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
    az arcvonal az orcátlanoké –
    Kié? Kié?

    A piramis, akié, azé a föld,
    a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
    eltűnnek hallgatagon.
    Lényemet én is elhagyom.

    Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
    meg a heg,
    a te világos kézfogásod
    s a forradalmak sóhaja –
    isten veled.

  • Szécsi Margit: Levél N. L.-nak

    Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
    szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
    orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
    kedvesünk sörénye a kés alatt:

    mind ami lét volt, lenni megmarad,
    a csipkefák szerelmi hajzata,
    fogalmaink: az ember és haza,
    a sárga ló s a pegazus-fiak –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
    a csillogást fájóvá szaporítja:

    vadállat-fejjé nőnek a kövek,
    ruhaszárítók: lengő égövek
    osztják világgá ifjúságodat –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak elburjánzik, dolgait leróván.
    Fehér inged átível Európán.

  • Szécsi Margit: Tengerre nézve

    Bebalzsamozva, szépségektől holtan
    az vagyok én most, aki sose voltam,
    aki töretlen derekával tüntet:
    az vagyok én itt, akit sose ütnek.

    Tengerre nézve, heverve az ágyban,
    láttál-e engem a bíbor szobában?
    Iszom az óbor fekete-pirossát,
    levelet, verset nem is írok hozzád.

    Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
    magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
    írok: leírom a tajtékos oltárt,
    írok a nőről, aki a vizen járt,

    írok magamnak, aki vagyok, annak,
    írok magamnak, fekete hajamnak.

  • Szécsi Margit: Huszadik század

    Nincs ügyem, csak a szerelem.
    Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
    rémült szememre ráver
    a holnapi jégszürke ág,

    vetkőzik bennem a világ,
    hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
    hogy szeretni vigyem a mát,
    mert megkövez a sokaság,

    ha fűre fekszem, mint az isten,
    ha csontom, az eleven ág
    átszúr a piros-lombú testen.

    Hozzád csak a márkás halál visz.
    De mint harctéri katonák
    csókolatlan vakító csontja:
    vetkőzik bennem a világ.

  • Szécsi Margit: A hetedik napon

    Meghalt a fennsíkon az Úr –
    kié lesz kenyere, bora?
    Lépj rá a földre, hogy legyen,
    és el nem múlik soha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Járd el a földet, hogy legyen,
    s összeáll csillag-pora,
    új létezők fölött röpül
    az új végzet lova,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe,
    a magasság, mélység kora:
    hegyen a csillag,
    síkon a sínpár beton-fogsora,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    S a kisugárzó flaszteren
    fölveri standját a kofa,
    s kinől a reszkető lidérc,
    csokrokat habzsol foga,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe:
    kisteknőben a baba,
    nászágyban az ifjak,
    földben a holt,
    rajta virág és moha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Meghalsz az úton, mint az Úr,
    ki nem pihent meg soha,
    lépj rá a földre, hogy legyen –
    bejárhatatlan csoda,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

  • Szécsi Margit: A Trombitás Angyal

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    a Trombitás Angyal a párom.
    Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
    de ama göndörhajú vurstlibeli,
    s bár a tunikája a bokát fedi:
    tudom én – fiú ő a javából.

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    ő temet el hihetőleg,
    borít rám verseimből lepedőt.
    S mert hűségével az ember lebőg,
    gáláns eszmékkel megcsalom,
    mielőtt szarvai a fejemre nőnek.

    De a sorsunkra testemmel emlékezem:
    ó, a látvány, künn a Ligetben,
    ahol jégcsillagos a sátorkalap,
    s abrakolnak meteort a hintalovak –
    ó, a látvány: a világ patái alatt
    megverve, kirúgva, mi ketten!

    Világ Forgása!
    Ideszorul az, aki hordja a terhet,
    aki már felnőtt az asztal alól,
    aki jogáért, a csókért hittel dacol,
    s akinek vénen sincs szeretni hol,
    a romlott hóba, egy nemzet!

    Gyere, add fel koronám, legyen király,
    király a poéta, mint régen,
    lebegjünk a kiosztott élet felett,
    be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
    egy fél országgal és veled,
    angyalom, veled beérem.

    Gyere, te nímand, gyere, pofám,
    ide a csókot, a stexet.
    Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
    romantikára a profán halál,
    szolíd tájon a viharmadár –
    négy szárnyunk ma is a legszebb.

  • Szécsi Margit: Költő a Holdban (részlet)

    A
    S ki rakná zsebre a pénzt!
    Mondtam ugye, hogy szennyes létre indokot
    muszáj találni! S hogy Júdás-csókod:
    koporsómon a bélyegző,
    hogy hiteles halott vagyok!

    B
    Koporsó! Júdás! Mennyi keserűség!
    S te azt képzeled: panaszaidra,
    sőt fenyegetésedre
    gyászt ölt a világ,
    s mellét verve csinál leszámolást?
    Nem! Élni fogunk, élni, nélküled!
    S ha te azt mondod, ember-nyelvű lélek,
    hogy munkánk az ördögé,
    hogy Holdunk: édenünk, ami fogható:
    nem létezik,
    válts hát meg minket:
    pusztulj el!

    A
    Mielőtt kijátszom az Adu-ászt, mi?
    Éljen a slágercsattanó-parancs:
    haljon meg a költő!
    Ez már igen!
    Le vele, ha naponta meghal
    rikoltva a Holdra-ítélt jövőt:
    Szárnyatlan hajnal narkós foglyai
    tolongnak majd a bélyegzőóránál a percért,
    és drukkolnak a Hold-bajnoki meccseken
    hogy aggodalmukat szétzúzza a labda,
    s rimánkodnak Fortuna kerekéhez
    mert életük már-már virágában
    fölösleges – –
    Tetű világ, ribanc világ,
    az én szemeim bánata
    legyen a rothadásé?
    Hát nem értitek, hogy minden lapom
    játék az életért?
    Meghaljak, valóban?
    De könnyen adod –
    kipróbálnád-e orvosságodat?

    B
    Őrült, tedd le a kést, igyál vagy szónokolj,
    eressz el, mit vétettem? Segítség!

    A
    Csöndesen, uram: kezemben vagy.
    Tanu nincs. No, hát milyen érzés
    torkodon a kés? Na, hová lett a fönség!
    Kiver az izzadság, mi? Remegsz!
    No – meghaljon-e a játék?
    Meghaljon-e a játék, az életre feltalált mentség,
    mert nélküle csak vak ölés dönt,
    csak vér zuhog – mert durva kezetekben
    megfullad a szerelem és meghal a madár!
    Lódulj!
    E késsel együtt úgy hajítlak el,
    mint az Undor Himnuszát!

    B
    S én mint élő gyalázatomat:
    megöllek! így!
    Pusztulj, gyalázatom!
    Tanu valóban nincs.
    Megöltem – fiatalságom társát –
    megöltem a játékot.
    Hiszem: sírással vezekelhetek.
    Meghalt – megölte magát! – igen.
    Majd írunk róla fényes gyászbeszédet.
    Díszsírhelyre tegyék, koszorúja ragyogjon,
    vakítsanak a gyászos égők – ó nemes halott,
    ezt kivívom – – és mint életedben:
    halálodban is melletted leszek!

  • Szécsi Margit: Költő a holdban (részlet)

    „Meghaljak, valóban?
    De könnyen adod –
    kipróbálnád-e orvosságodat?
    […]
    Tetű világ, ribanc világ,
    az én szemeim bánata
    legyen a rothadásé?
    Hát nem értitek, hogy minden lapom
    játék az életért?”

  • Szécsi Margit: Jön

    Jön a nagy mocskos este, jön.
    Elébe állok.
    Nem mint hóhér elébe a
    bitó-virágok.

    Villámló vétkem: mindenem,
    én nem vagyok fegyvertelen.
    Lélek sötétje, hogyha mersz:
    végezz velem!