Ó! Ó! Ó!
Mesterségünk a fotó!
Í! Í! Í!
Házhoz jövünk, hogyha hí!
Forgatjuk a kamerát,
lekapjuk a kamarát,
háznépét és szamarát –
Megörökítjük a Mát!
Ő! Ő! Ő!
A fotóé a jövő!
Ó! Ó! Ó!
Mesterségünk a fotó!
Í! Í! Í!
Házhoz jövünk, hogyha hí!
Forgatjuk a kamerát,
lekapjuk a kamarát,
háznépét és szamarát –
Megörökítjük a Mát!
Ő! Ő! Ő!
A fotóé a jövő!
A vizek felett kiált a szélkiáltó:
Kié? Kié?
Lecsap a megbűvölt halakra,
parti sópiramisokra,
s a lepárlott só szerteragyogja
az elzuhanó végzetet.
S úgy tetszik: minden felett
ez a kiáltás lebeg,
hogy már születésem előtt
tulajdonjogom ledőlt.
Kié? Kié?
a földé, a sóé, a tengereké?
A tenger a tartós palackoké,
a partvonal a pénzes pasasoké,
övék a hé, a ká meg a pé.
Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
az arcvonal az orcátlanoké –
Kié? Kié?
A piramis, akié, azé a föld,
a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
eltűnnek hallgatagon.
Lényemet én is elhagyom.
Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
meg a heg,
a te világos kézfogásod
s a forradalmak sóhaja –
isten veled.
Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
kedvesünk sörénye a kés alatt:
mind ami lét volt, lenni megmarad,
a csipkefák szerelmi hajzata,
fogalmaink: az ember és haza,
a sárga ló s a pegazus-fiak –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
a csillogást fájóvá szaporítja:
vadállat-fejjé nőnek a kövek,
ruhaszárítók: lengő égövek
osztják világgá ifjúságodat –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak elburjánzik, dolgait leróván.
Fehér inged átível Európán.
Bebalzsamozva, szépségektől holtan
az vagyok én most, aki sose voltam,
aki töretlen derekával tüntet:
az vagyok én itt, akit sose ütnek.
Tengerre nézve, heverve az ágyban,
láttál-e engem a bíbor szobában?
Iszom az óbor fekete-pirossát,
levelet, verset nem is írok hozzád.
Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
írok: leírom a tajtékos oltárt,
írok a nőről, aki a vizen járt,
írok magamnak, aki vagyok, annak,
írok magamnak, fekete hajamnak.
Nincs ügyem, csak a szerelem.
Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
rémült szememre ráver
a holnapi jégszürke ág,
vetkőzik bennem a világ,
hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
hogy szeretni vigyem a mát,
mert megkövez a sokaság,
ha fűre fekszem, mint az isten,
ha csontom, az eleven ág
átszúr a piros-lombú testen.
Hozzád csak a márkás halál visz.
De mint harctéri katonák
csókolatlan vakító csontja:
vetkőzik bennem a világ.
Meghalt a fennsíkon az Úr –
kié lesz kenyere, bora?
Lépj rá a földre, hogy legyen,
és el nem múlik soha,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Járd el a földet, hogy legyen,
s összeáll csillag-pora,
új létezők fölött röpül
az új végzet lova,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
És eljön a mérték ünnepe,
a magasság, mélység kora:
hegyen a csillag,
síkon a sínpár beton-fogsora,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
S a kisugárzó flaszteren
fölveri standját a kofa,
s kinől a reszkető lidérc,
csokrokat habzsol foga,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
És eljön a mérték ünnepe:
kisteknőben a baba,
nászágyban az ifjak,
földben a holt,
rajta virág és moha,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Meghalsz az úton, mint az Úr,
ki nem pihent meg soha,
lépj rá a földre, hogy legyen –
bejárhatatlan csoda,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Az igazi múzsát nem csapom el,
a Trombitás Angyal a párom.
Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
de ama göndörhajú vurstlibeli,
s bár a tunikája a bokát fedi:
tudom én – fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el,
ő temet el hihetőleg,
borít rám verseimből lepedőt.
S mert hűségével az ember lebőg,
gáláns eszmékkel megcsalom,
mielőtt szarvai a fejemre nőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem:
ó, a látvány, künn a Ligetben,
ahol jégcsillagos a sátorkalap,
s abrakolnak meteort a hintalovak –
ó, a látvány: a világ patái alatt
megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása!
Ideszorul az, aki hordja a terhet,
aki már felnőtt az asztal alól,
aki jogáért, a csókért hittel dacol,
s akinek vénen sincs szeretni hol,
a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király,
király a poéta, mint régen,
lebegjünk a kiosztott élet felett,
be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
egy fél országgal és veled,
angyalom, veled beérem.
Gyere, te nímand, gyere, pofám,
ide a csókot, a stexet.
Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
romantikára a profán halál,
szolíd tájon a viharmadár –
négy szárnyunk ma is a legszebb.
A
S ki rakná zsebre a pénzt!
Mondtam ugye, hogy szennyes létre indokot
muszáj találni! S hogy Júdás-csókod:
koporsómon a bélyegző,
hogy hiteles halott vagyok!
B
Koporsó! Júdás! Mennyi keserűség!
S te azt képzeled: panaszaidra,
sőt fenyegetésedre
gyászt ölt a világ,
s mellét verve csinál leszámolást?
Nem! Élni fogunk, élni, nélküled!
S ha te azt mondod, ember-nyelvű lélek,
hogy munkánk az ördögé,
hogy Holdunk: édenünk, ami fogható:
nem létezik,
válts hát meg minket:
pusztulj el!
A
Mielőtt kijátszom az Adu-ászt, mi?
Éljen a slágercsattanó-parancs:
haljon meg a költő!
Ez már igen!
Le vele, ha naponta meghal
rikoltva a Holdra-ítélt jövőt:
Szárnyatlan hajnal narkós foglyai
tolongnak majd a bélyegzőóránál a percért,
és drukkolnak a Hold-bajnoki meccseken
hogy aggodalmukat szétzúzza a labda,
s rimánkodnak Fortuna kerekéhez
mert életük már-már virágában
fölösleges – –
Tetű világ, ribanc világ,
az én szemeim bánata
legyen a rothadásé?
Hát nem értitek, hogy minden lapom
játék az életért?
Meghaljak, valóban?
De könnyen adod –
kipróbálnád-e orvosságodat?
B
Őrült, tedd le a kést, igyál vagy szónokolj,
eressz el, mit vétettem? Segítség!
A
Csöndesen, uram: kezemben vagy.
Tanu nincs. No, hát milyen érzés
torkodon a kés? Na, hová lett a fönség!
Kiver az izzadság, mi? Remegsz!
No – meghaljon-e a játék?
Meghaljon-e a játék, az életre feltalált mentség,
mert nélküle csak vak ölés dönt,
csak vér zuhog – mert durva kezetekben
megfullad a szerelem és meghal a madár!
Lódulj!
E késsel együtt úgy hajítlak el,
mint az Undor Himnuszát!
B
S én mint élő gyalázatomat:
megöllek! így!
Pusztulj, gyalázatom!
Tanu valóban nincs.
Megöltem – fiatalságom társát –
megöltem a játékot.
Hiszem: sírással vezekelhetek.
Meghalt – megölte magát! – igen.
Majd írunk róla fényes gyászbeszédet.
Díszsírhelyre tegyék, koszorúja ragyogjon,
vakítsanak a gyászos égők – ó nemes halott,
ezt kivívom – – és mint életedben:
halálodban is melletted leszek!
„Meghaljak, valóban?
De könnyen adod –
kipróbálnád-e orvosságodat?
[…]
Tetű világ, ribanc világ,
az én szemeim bánata
legyen a rothadásé?
Hát nem értitek, hogy minden lapom
játék az életért?”
Jön a nagy mocskos este, jön.
Elébe állok.
Nem mint hóhér elébe a
bitó-virágok.
Villámló vétkem: mindenem,
én nem vagyok fegyvertelen.
Lélek sötétje, hogyha mersz:
végezz velem!