https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Paul Verlaine: Pásztoróra

    Piros a hold, dereng a láthatár;
    párologva alszik az esti rét a
    táncoló ködben; kuruttyol a béka,
    s a nád fölött a szél borzongva jár.

    A vízirózsa kelyhét már bezárta;
    nagymessze nyárfák vonala lebeg;
    sorakozó, nyurga kísértetek;
    bokrok alján bolyong a fénybogárka.

    A kuvik ébred, szárnyai a mély
    homályban nesztelen-puhán eveznek,
    a zenit tompa fényben állva reszket;
    kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.

    / Szabó Lőrinc fordítása /

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Felséges Úr!

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Felséges Úr!
    Fáradt vagyok már, sajog a lábam
    állni e fényes előszobában.

    Felséges Úr!
    Lássa, szívemben a reménység jó,
    de Önt meglátni nem vagyok méltó…

    Felséges Úr!
    E házon kívül mindent az ár mos:
    messziről jöttem, s köntösöm sáros,

    Felséges Úr!
    Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
    ottbent csak sírnék, elébehullnék! –

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czuczor Gergely: Ítélőszék előtt

    Hogy hazámat ne szeressem,
    A bitorlót meg ne vessem:
    Hatalom nem teheti!

    Hogy hazámat megtagadjam,
    Megvetés jelét hogy adjam:
    Azt se követelheti!

    Főbe lőhet, nyakaztathat,
    Bitófára fölakaszthat,
    Most erősebb, tegye meg!

    De az érzelem honában,
    Keblem titkos templomában:
    Én urat nem ismerek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ki tudja

    Káprázat ez: a régi májusoknak
    Szűz orgonái nyílnak újra ki
    És mint a sírból a fehér halottak,
    Támadnak lelkem bágyadt vágyai.

    A férfi gordonkáján visszazendül
    A fiatalság fojtott dallama,
    Mint ahogy alvó kerteken keresztül
    Rügybontó május surran újra ma!

    Valaki újfent szólongatja párját,
    A dal a régi, fájó és örök,
    Vesztett örömök legszebb örömök!

    Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
    De addig, sírok és romok felett
    Én énekelem az életemet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.,

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbe nyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékegű estben

    Kékegü estben, holdselyem estben
    egykor erős volt s ifju a testem.

    Vissza se térhet, újra se éled,
    messzire száll el minden… az élet…

    Lanyhul a szívem, húnynak a fények…
    Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!

    ford: Weöres Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szergej Jeszenyin

    Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
    hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
    új barátokkal zöld tengert iszik,
    a sárga ég kotyog a kabátzsebében?
    Mit mondanak, kik szerették, a nők,
    kik úgy dajkálták, édes gyermeküknek
    fogadták volna, talált egy szeretőt,
    kivel a világ végéig feküdhet?
    S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
    A vérrel írt vers? A szederjes arcú esték?
    Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
    S a falu mit szól? Hümmög, visszajön,
    csak álldogál még előbb odakünn,
    rendbeszedi magát a sötétben?

    • S egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Emlékdal

    Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
    Nyárfák levelét veri vissza a tó.
    Kék kendőd nézem az ablakon át,
    Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.

    Habos áradaton, csupa csillag a táj
    Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
    Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
    Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.

    A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
    Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
    Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
    Rémlik, leeső patkók zaja cseng.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Fönn a menny hideg-kék tálján

    Fönn a menny hideg-kék tálján
    gomolyfelhő, méz-arany.
    Álom leng a föld homályán,
    én virrasztok egymagam.

    Felhőben a fenyves. Mélye
    gyantaillatot szitál.
    Felhőrések gyűrűjébe
    fúródik egy sziklaszál.

    Kócsag rikoltoz rekedten,
    ring a szittyós tóöböl.
    Árva csillag, majd lecseppen,
    mint a harmat, tündököl.

    Árva csillag kék tüzével
    lángvihart lobbantanék,
    benne úgy hanvadjak én el,
    mint alkony-máglyán az ég.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Ház a hóban

    Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
    nem tudunk elszakadni még.
    Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
    Sötétedik az esti ég.

    Hallgatunk, templomba betérve,
    keresztelőt, nászéneket.
    És nem nézünk egymás szemébe…
    Velünk minden másképp esett.

    Aztán a havas temető vonz.
    Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
    Egy házikót a hóba rajzolsz. –
    Abban mindig együtt leszünk.

    (Fordította: Rab Zsuzsa)

    Forrás: Lélektől lélekig