„Minden ember legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék.
Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk.”
Gary Chapman:
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét gödör, mély, szűk koporsó,
Feltörtem gyönge záradat,
Fonaladat, ó, életorsó,
Tovább szövi e virradat.
Szívem, mely holt vizét a vérnek
Hiába várta, lám, dobog,
Feszítik álmok és remények,
Igazságok és mámorok!
Lábam, mely megrogyott a harcban,
A holt sziklából ím kilép,
Szemem, amely lezárult lassan,
Köszönti e világ színét.
Ó, mily csodákra bukkanok ma,
Ujjam tapint, ajkam beszél,
Mily szédítő sorsomnak sodra,
Az élet ó, be nagy, be mély!
Világtenger színén hajósok
Vagyunk mi, boldog emberek,
Miénk a holnap, mit a sors hoz,
Mindennap új remény dereng!
Csodák előtt ti vakon álltok,
Nem ráz meg boldog félelem,
Hogy láttok, éltek egy világot,
Mely újra pirkad most nekem!
Ittas szemekkel nézzetek föl
S csókoljátok meg a rögöt!
Íme: ez itt csak földi börtön
S az élet végtelen, örök!
Forrás: Lélektől lélekig
Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
És régi hegedűk sírása fájt,
– Ó, kékszalagos majális-emlékem –
Megint elkezdjük az örök talányt?
„Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok előtt,
Ó, erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e őt?
Arany fiatalságom balgasága,
Te boldogság, mely siratod magad,
Tán érezed, hogy ez az élet álma,
Melyről álmodsz majd egy élet alatt?
Ó, szőke lány, ó, kék szalag és kék szem,
Egy kis szomorúságot adj nekem,
Majális mámorát s a kéklő égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, sugarak, ti pompázó dús színek,
fonódó, enyhe, halk melódiák
s virágok harmatán lángoló rubinok,
jertek: bágyadtak és fájnak most a szívek
s hódolva hajlonganak felétek a fák;
süket, vak árnyékba sápadnak a kínok.
Fény és türkiz éter – ó, lángoló világ! –
siessetek! Még álmodó csírákat ringat az ómagtár,
s ibolyát ígérnek a messzi, néma dombok;
szent mámorokban remeg a régi tőke,
mert örök vágya most is: tűzereje nektár.
S ó, lássátok: a föld haja bódult száz csudákba bomlott.
Tűz, fény és levegő, ó, most titeket dalollak!
Siessetek! Az aklok fáradt csendje új ütemre lüktet,
mint tüzes, nagy piros szív, mit különös, szent vágy hevít.
Ó, sugarak! A szín, a fény s a tónusok lángolón egybefolynak,
s a Tavasz tűzecsettel babrál a palettán,
hogy a fáradt földre kenje drága smaragd színeit.
Vésztő, 1931 – Magyar Falu, 1931. május 3.
Forrás: Lélektől lélekig
A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő
langyosodik,
a felhő
rongyosodik,
itt is, ott
is lyukakat
éget már
rajta a nap
s bár közben
zúg az eső,
mindnyájan
tudjuk, ez ő,
ez már az
új hatalom,
a legszebb
forradalom,
mely gyógyít
és kicserél
s mindennek
jó, ami él:
az áldott,
drága tavasz
vonul most
a sugaras
körúton
és a kofa
standjáról
kék ibolya
integet
és kikerics
s a nárcisz
is kivirít,
és oly jó
ez a csodás,
párába-
szőtt ragyogás,
hogy szinte
szédülök és
mint mikor
angyali szép
jelenést
lát a gyerek,
karácsony-
fát: nevetek,
s köröttem
már remegő
gyöngyzene
csak az eső
s ég és föld
éneke mint
a vér friss
üteme ring
s egyszerre
semmi se fáj,
hisz meghalt,
meg, a halál,
és nincsen
szomorúság
és boldog
lett a világ,
mindenki
gazdagodott
és a nők
fiatalok, –
pedig csak
az az egész,
hogy nézem
az eget, és
az idő
langyosodik,
a veréb
hangosodik,
a felhőn
kék lyukakat
szakítva
perzsel a nap –
s én kezdem jól érezni magamat.
Forrás: Lélektől lélekig
A Jézus meg Péter nagy fáradottan
Szállást kértek estennet egy majorban.
Ám szólt az asszony: – „Nincs hely idebenn;
Nehéz órám megjő ez éjjelen.
A ház kicsiny. – Zokon ne vedd, uram!
Messziről jöttök? – A pitvarba van
Friss széna, – azon elnyughattok épen!”
És megköszönték az Isten nevében.
Éjfél előtt hördül nehéz nyögés,
Péter neszel. „Segítsd, uram, a jámbort!”
– Eredj, Péter, nézd meg, milyen a hold?
– Kinn jártam, uram, – vérszín tűzbe volt.
– Fordulj be hát, – még nincs itt az idő,
Gyújtogató, ki most világra jő.
Éjfélkor hallik panaszos sirám.
– Tedd, hogy megszabaduljon már, uram!
– Eredj megint és mondd, – a hold milyen?
– Nézvén, késformát vélek látni benn!
Bólint az úr. – Még ez sem jó idő,
Embervért ont, ha most világra jő.
Éjfél után szörnyű jajszó üvölt,
– Ébredj, uram, – segélj! Nem hallod-e?
– A holdat, Péter! – A hold tiszta már,
Felhőtlen égről telt, fehér sugár! – – –
– Most megbékél az Isten és a nő,
Ember születik. Betelt az idő.
És enyhe, szent csöndesség lőn a házban. – – –
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy hirdessem illendőn érdemed,
Ha jobb részem mindenestől te vagy?
Hogy élvezzem az öndicséretet?
S mi nem az, zengve benned magamat?
Már ezért is éljünk külön megint,
S szerelmünk hagyja el az egy nevét,
Hogy megadhassam, így, elválva, mind,
Ami jussod, ami csak a tiéd.
Ó, különlét, mily kín volnál, ha nem
Lenne e rossz válás jó alkalom
Merengeni, hosszan, szerelmesen,
(Ó, édes fátyol időn s agyamon!)
S ha nem tanítnál kettőt látni egyben,
Itt dicsérve őt, aki messze innen.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Vedd kedveseim, kedves, vedd, igen, mind:
Amid már volt, ahhoz mit adnak ők?
Több szív, amely hű szív volna, szívem, nincs:
Enyém tied volt már e több előtt!
Ha kedvesem kedvemért akarod,
Nem hibáztatlak: szerelmemet éled;
De nem tetszik, ha magadat csalod,
S mit eldobsz, azt kéri makacs szeszélyed.
Elnézem rablásod, szép tolvajom,
Bár viszed minden szegénységemet;
De, tudja a szív, nagyobb fájdalom
A szív sebe, mint a nyílt gyűlölet.
Buja szépség, halmozz bár bűnre bűnt,
Kínozz, ölj, ellenségek nem leszünk.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
