https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Guillaume Apollinaire: A kincs

    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt,
    ki tudja, milyen föld határán,
    s élt Yra tündér, aki, drágám,
    irigyen bosszút állt a lánykán,
    és kinccsé változtatta őt.
    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt.

    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.
    A tündér elbűvölte, régen,
    rejtett kinccsé a föld ölében.
    Ott sírt magányosan szegény lenn,
    sírt, nem volt semmi vigasza.
    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.

    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.
    Szelíd hang volt, suttogva támadt:
    Tündére vagyok a mohának,
    kék nefelejcsek koronáznak.
    Szegénykém, miért sírsz itt alant?
    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.

    Jön majd egy ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi,
    szólott a tündér csicseregve,
    jön egy hű ifjú egyszer erre,
    ki megkívánna, megszeretne,
    és az aranyat megveti.
    Jön egy hű ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi.

    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt,
    büszke lovag, rettenthetetlen
    – száz évig várt a lányka csendben –,
    szegény hős volt, de győzhetetlen.
    Fogta s vitte az aranyat.
    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt.

    Beletették egy bőr iszákba,
    és a királylány zokogott.
    Gyöngéd volt, szép volt, de hiába,
    ha láthatatlan volt az árva.
    A hőst egy rabló holtra vágta,
    és az iszákkal elfutott.
    A bőr iszákban a leányka
    láthatatlanul zokogott.

    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.
    Süvöltött az északi orkán.
    – Búsult szegényke szolgasorsán –
    de tanú volt a vér omoltán,
    s bosszút állt a gyilkos felett.
    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.

    A szabadító, koldus igric
    szólt: „Ilyen kincset soha még!
    De fütyülök rá! Kósza bikfic,
    én, szabadító, koldus igric,
    lányra vágyom, egy lányra mindig.”
    Erre a lány elébe lép.
    S a szabadító, koldus igric
    szól: „Ilyen kincset soha még!”

    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.
    Mi a neve? Ki tudja, drágám!
    De okulhatsz históriáján,
    kit ellensége, bosszút állván,
    kinccsé varázsolt irigyen.
    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.

    Rónay György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak,
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.
    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Asszonyarcok

    Tanácstalan az asszonyok arca,
    mert egyre kevésbé értik
    az amúgy is megfejthetetlent.

    Félénk az asszonyok arca,
    mert magabiztosságuk jogosságát
    már nem vitatja senki.

    Kietlen az asszonyok arca,
    mert csörgedező mosolyuk medreit
    még sziklákkal tömíti
    hegyomlása megkövült vágyaiknak.

    Ám az asszonyi arcok
    gyönyörűségesek mégis,
    mert tükröződik rajtuk
    az embertelen világegyetem
    gondosan titkolt humánuma
    és az Utolsó Ítélet
    felszabadult vidámsága szintúgy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Isten megnyomja a tavasz-gombot

    Isten megnyomja a tavasz-gombot,
    s a régi verkli pattogva beindul,
    a rigó kiköpi a téli szutykot,
    csőrt csücsörít, s fütyül bolondul.

    A rügyek apró rajzfilmgyárak,
    megrajzolják a millió levelet,
    szuszog, dohog a vakondjárat,
    megindul a forgalom odalent.

    A nárcisz kis pöckét kinyomja,
    a kapkodva vetkőző égre mereszti,
    a vadrózsának tavalyi a rongya,
    hullna már, de még nem ereszti.

    Dagad az akác nyakán az ér,
    az éltető nedv lüktetve kering.
    Bámulok a kertben ösztövér,
    apadó hitemmel, s megtelek megint

    együgyű csodával, éltető nedvvel,
    s kinövök a földből, mint a bokrok,
    s motyogom, vén bolond, gyermeki kedvvel:
    jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Aki hajlandó belemerülni abba a mély igazságba, melyet a mesék közölnek velünk, először csak egy mély, csöndes vízfelületet fog látni, amely a saját képét tükrözi vissza; rövidesen azonban felfedezi a mélyben lelke belső zűrzavarát, de meglátja azt is, milyen úton nyerheti el a békét önmagával és a világgal: küzdelmeinknek ugyanis ez a jutalma.”

    Bruno Bettelheim

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Rommá dúlja

    Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

    Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

    Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ily módon éltesse.

    A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

    Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

    Ha így tudna kifogyni belőlem!

    Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

    És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sztevanovity Dusán: Ha fáj, ha nem

    Ez több mint félszáz év,
    egy lépcső, egy emlék, talán az első,
    és elmúlt félszáz év.
    Tudom, ilyen már volt, vagy mégsem,
    mert páratlan volt – nekem.

    És volt egy udvar,
    egy bringa,
    egy Csepel, egy mosoly, egy fotós,
    és több mint félszáz év.
    És volt a csapat:
    a stréber, a dagadt, a bunyós, a colos,
    és több mint félszáz év.

    Itt az alkalom rá, hát mérd fel
    azt, hogy mennyit is érsz, ha érsz,
    s aki néha elkísért, őt se hagyd el.

    És jött a leltár:
    az asszony, a lakás, az ügyvéd, a tanács,
    az elmúlt félszáz év – és még néhány.
    És jött az Úr, az angyal,
    a doktor, a bánat, a barát,
    és több mint félszáz év.
    Mennyi szívbe került és pénzbe,
    míg a lassú gyümölcs beért,
    mennyi múltról mond mesét minden íze.

    Mennyi mély vallomás,
    mennyi bölcs búcsúzás,
    mennyi halk árulás –
    több mint félszáz év.
    Mennyi hős zendülés,
    mennyi csók, mennyi kés,
    mennyi szép tévedés – ennyi év.

    Mennyi tér, mennyi fal,
    mennyi jó, mennyi jaj,
    mennyi űr, mennyi rév –
    több mint félszáz év.
    Mennyi új tartozás,
    mennyi színváltozás,
    meddig tart, mennyit ér
    több mint félszáz év?

    Egy lépcső, magas, mély.
    Meddig ér, ha elmúlt félszáz év?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Különben az ember legtöbbet a világon a párnáját öleli. És nemcsak az ilyen »aggszűz« bácsikafélék, mint én.”

    Závada Pál:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sztevanovity Dusán: Altató

    Körbejár az éjszaka,
    elringat majd minden álmos fát.
    Jó barát az éjszaka,
    csodaszép álmok várnak rád.
    Egy kicsit még a lámpa is ég,
    maradjon kinn a sötét.
    Aludj hát, jó éjszakát,
    ne félj, ne félj, vigyázok rád.

    Körbejár az éjszaka,
    minden fényes könnyet összegyűjt,
    égre szórja gyöngyeit,
    s bánatod, mint lepke, elrepült.
    Kicsi vagy még, senki sem bánt,
    paplanod csupa virág.
    Aludj hát, jó éjszakát,
    ne félj, ne félj, vigyázok rád.

    A csillagfényes ég vigyáz rád,
    az áttetsző sötét vigyáz rád.

    Még minden mozdulat rád vigyáz,
    még minden gondolat rád vigyáz,
    még álmatlan szemem rád vigyáz,
    még egész életem rád vigyáz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi.”

    Forrás: Lélektől lélekig