(Csoóri Sándornak)
vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
horkanva hőköl vissza
a gyanútlan kis tavaszi csikó
pikkelyeket prüszkölve
inal anyjához
korai őszt
hosszú kemény telet csárogva
rugaszkodnak tova a csókák
alázuhan az első
diólevél
s hulltában
hóharmat-verte halántékú
férfi vállára
nehezül: szárnyul
Forrás: Lélektől lélekig
Hattyú
— Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.
Holló
— Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem
s azt üvöltöm: „Sohasem!”
Sirály
— Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
S bírál!
Vészben-viharban vijjogó király!
Sirály!
Kolibri
— Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj s örülj, ha lázban égsz el.
1928
Forrás: Lélektől lélekig
Medve
— Mindig ölelnék, mindent, a világot,
a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
vagyok a lompos és otromba jóság,
a láncravert, esetlen szeretet…
Vadkan
— Zrínyi Miklósnak aljas gyilkosa.
Röfögve száz alakot öltök,
s amint elbántam a dicső magyarral,
ármánykodással vagy kemény agyarral
irtok a földön mindenféle költőt.
Víziló
— Csak azt tudom, hogy lenni, enni jó!
Leírni szörnypofám nincs semmi szó!
Iszonyú száj, hús-poklokhoz nyíló!
Négyszögletes tömb, kétezer kiló!
Grammban kimondva ép két millió!
Egyiptom álma! Roppant vízió!
Lidércnyomás! Húszmázsás víziló!
Nyúl
— Bátor vadász, ki átlövöd acéllal
alázatos és tiszta szívemet,
tiszteld az én százszor-szent gyávaságom,
ki meghalok, az életért zokogva,
mint az egyéves, síró kisgyerek.
Forrás: Lélektől lélekig
Pálma
— Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.
Hárs
— Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.
Nyírfa
— Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.
Almafa
— Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.
Eperfa
— Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.
Nyárfa
— Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa…
Forrás: Lélektől lélekig
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
Faludy György fordítása
Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék… Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja…
Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.
Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.
Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem bírok tovább bilincset,
Nem, nem bírok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!…
…S miket leírok, elpanaszlok –
Csak szóba ömlő semmiségek!…
Forrás: Lélektől lélekig
„…A föld rakva vérnek ítéleteivel és a város rakva
álnoksággal… Békességet keresnek, de nem lészen.
Egy romlás a másikra jő…”
(Ezékiel próféta, 7.)
Alázottnál jobban alázva
Vizsgálom szívem, izmom, kedvem:
Hol a próféta őrült láza,
Mely fölőrjöng, tombol az Égre?
Hát már az átkoknak is vége?
Úgy szakadtunk be a Pokolba,
Mintha korbácsra s térítésre
Dühünk, hangunk sohse lett volna?
Öldöklő angyalai az Úrnak
Soha így meg nem öltek Multat.
Már nem tudjuk, mit veszítettünk,
Nem gyilkol új vesztések gondja,
Dermedett álom minden tettünk
S minden álmunk egy dermedett tett:
S vagyunk ördögnél esettebbek.
Már csúfja minden állatoknak
Isten híres sarja, az Ember
S a próféták is csak makognak.
Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: –
Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
A szenvedélyre jött a szenvedés.
Színes kéjhabra gond, sötét, nehéz.
Mámor ködére tiszta öntudat,
Amelynek kése szívünkben kutat.
Ó, mindenért fizettem kamatot,
Mi köznapénál több gyönyört adott.
Emésztő életvágy szorult belém,
Szívemet lángján összeperzselém.
Nem voltam mértéktartó semmiben,
Nem volt elég, amíg telt, semmi sem,
Mohón élveztem, kábultan, vakon,
Akármivel kínált az alkalom.
Gaz uzsorás volt. Ó, milyen nehéz,
Keserves most a visszafizetés!
Amíg egyszer majd kénytelen leszek
Így szólni: Nincs több; nem fizethetek.
Forrás: Lélektől lélekig
Előbb fekete viharfelleg,
Mennykövek méhe.
Aztán hamuszín borulat,
Záporok anyja.
Aztán szakadozott Isten-palást,
Foszlányok az Úr álöltözetéből.
Aztán csendben vándorló ezüstnyáj,
Halkan hullámzó zarándokcsapat.
Aztán egy eltűnő vitorlaszárny,
Istenhozzádot intve messziről.
És aztán semmi más,
Csak a tiszta ég titkos tengere.
Forrás: Lélektől lélekig
Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított…
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalakú élet.
A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.
Forrás: Lélektől lélekig
