I.
A felgyúlt hold előtt futnak a fellegek,
Mint száll a füstgomoly az égő ház felett,
Egész a láthatárig sötét már a vadon,
Szótlan megyünk előre a nedves pázsiton,
A sűrű hanga közt, magas haraszt-bozótba’
S ím a fenyők alatt, a hegy felé húzódva,
Nagy körmös lábnyomok ötlöttek a szemünkbe,
Négy vándor farkasé, kit mink kerítettünk be.
Megálltunk hallgatózni, lélegzetet se vettünk,
Egy sóhajt sem lehelt a néma táj köröttünk,
Sem az erdő, sem a sík. Csupán fönt a magas
Égbolton jajgatott a gyászos szélkakas,
Mert fönt nyargalt a szél a fellegek sorába’,
S csak egyes tornyokat érinte néha lába.
A tölgyfák odalent, sziklákra leborulva,
Mintha könyökre dőlve mind szunnyadoztak volna.
Még semmi sem neszelt, midőn, fejét lehajtva,
A legvénebb vadász, ki elöl ment, kutatva,
Leheverve találta egy helytt a homokot.
Ez agg, ki ilyesekben tévedni nem szokott,
Megmagyarázta súgva, hogy itt ez új jelek,
Farkasok nyomai, még helyök is meleg.
Két farkas két kölyökkel csak most vonult el innet.
Mi rögtön kézbe vettük jó vadászkéseinket,
Elrejtők fegyverünket, ne csillogtassa fényét
S mentünk, széthajtogatva az ágak szövevényét.
Hárman megálltak, én, mit látnak ők? kerestem,
S előmbe villogott egyszerre két tüzes szem.
A hanga közt a hold világa áthatott,
Táncolni láttam ott négy karcsú állatot.
A vidám agarak játékba így merülnek,
A gazdának, ha megtér, csaholva így örülnek.
Hasonló termetök, a tánc is épp olyan,
De a farkas-fiúk játéka hangtalan.
Tudják jól, hogy csupán néhány lépésnyire
Lappang ős-ellenük, a falvak embere.
A hímfarkas felállt, odább fatőre dőlve
Feküdt nősténye még, mint épp márvány előde,
Kit Róma népe tisztelt, emlőin nőttenek
Romulus és Remus pogány félistenek.
A hím jött és leült, nagyot nyújtózva hátra,
Horgas nagy körmeit a mély homokba mártva.
Még fogva sem, de már halálra volt ítélve,
Elállva útja mind, innen ki nem jut élve,
De ő csak ült merőn, égő szájába kapta
A legbátrabb kutyát s lihegve fojtogatta.
És nem tátotta szét acél állkapcsait,
Habár lövéseink átverték izmait
És éles késeink lágyékát összejárták,
Fogók gyanánt kövér beleit szétkuszálták.
Nem addig, míg az eb megdöglött és kinyúlt,
Akkor ledobta végre s az lábához gurult.
Azt ölte meg előbb, aztán reánk tekintett,
Vigyázatul mi még benn’ hagytuk késeinket,
Mikkel, vérét kiontva, a pázsithoz szögeztük,
S rá fogva fegyverink, egész körülöveztük.
Fölnézett még reánk a végső pillanatba’,
A szájára patakzó forró vért nyalogatva,
S azzal nem is törődvén, hogy végvesztébe dűl,
Két nagy szeme elállott s kimúlt egy jaj nekül.
II.
Lehajtám homlokom töltetlen fegyveremre.
Eszmék kínoztak és bizony nem fért szívemre,
Hogy üldözzem a nőt s fiait, akiken
Látszott, apjokra várnak, s én bizonnyal hiszem,
Ha nincs e két kölyök, a szép özvegy búvában
Nem hagyja veszni őt bosszútlan, magában.
De hivatása most ezeket menteni,
Szoktatni küzdelemhez, éhséghez s inteni:
Kerüljék a faluk határát, móddal-okkal,
Hol összeállt az ember a szolgaállatokkal,
S rájok vadásznak együtt, pusztítják, üldözik
Az erdők és a sziklák első, ős urait.
III.
Ó, jaj, – gondoltam ott, – az „ember” név hiába,
Nagy név, de szégyenünk: gyarlók vagyunk reája.
Az élettől megválni hogyan kell, ha van ok,
Ti tudjátok csak azt, magasztos állatok!
Látván, hogy élik át s mi módon végezék,
Nagy csak a hallgatás, a többi gyöngeség.
– Én megértettelek, bujdosó, néma vad,
Végső tekinteted szívem mélyén maradt.
Azt mondád: „Ha tudod, növeld föl lelkedet,
Míg oly erős leend és oly emelkedett,
Hogy eljut e fokig s megáll azon szilárdan,
Hol én, erdőszülött, kezdettül fogva álltam.
Sóhaj, sírás, könyörgés mind gyáva bút mutat,
Folytasd eréllyel hosszú, nehéz napszámodat,
A sors kiszabta úton türelmesen vonulj,
S végül, miként én, szenvedj és halj meg szótlanul.”
Zempléni Árpád fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
