Ajkaim közt az érzéseim,
Számban a vihart keltő szavak,
agyamban őrült lázadás,
ráncaimban az indulat.
Szememben a lángoló vadság,
ujjaim közt élet és halál,
vállamon nyugvó bánatok,
szívemben egy reneszánsz bál.
De minden gondolat és érzés,
minden ősi vágy és akarat,
eltűnik majd, ha éjszaka
testem a testedre tapad.
Forrás: Lélektől lélekig
(Там неба осветленный край)
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Csillag hullott. Most már ez is
közeli lett és megszokott,
mint a villany, alvás, evés,
mint ezernyi apró dolog,
mely körülvesz. Csillag hullott,
éreztem a mély éjszakát,
a mély eget s a nyugalom
s a fény emberi magasát,
azt, hogy földközelbe kerültek
a csillagok, s már földi tűzzé –
éreztem, hogyan szelídülnek
szememmé, szemeddé, szemünkké.
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan szépen cseng a harang,
Mintha nem is harang volna,
hanem ezer harangvirág
Imádságos szava szólna.
Piros pünkösd vasárnapján
Piros rózsa nyíl a kertben,
Kis szívünkben tiszta öröm
Imádsága énekeljen.
Forrás: internet
A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
„Hogy születhetik újjá, aki vén?”…
Forrás: internet
Kész a világ,
feszült, ünnepi várás
tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya
megtöltve minden lélek-lámpa,
ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
némán zokogva kering utjain,
s csak egyet tud és egyet érez…
…Most váratlanul vágyon megvonaglik
és felzug Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, szint adj nekünk,
mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!…
És ismétlik mindig erősebben
a felviharzott étheren keresztül
és felharsan az egek harsonája
s a végtelennek zsolozsmája zendül
zsibongva, zsongva…
Forrás: internet
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
Forrás: internet
Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni vélem s a hazával?
E kettős kérdés tépi lelkemet.
Ah, nem érem be a magam bajával,
Még te is gyötresz, hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
Kik ott maradtak a hajóba’ még?
Apám, apám, mért is taníttatál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz… a magasból levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
Mely erősíti még szemeidet,
S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
Tünik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, aminek szánt az ég?
Nem tölteném most kínos virrasztással
A végtelenbe nyúló éjszakát;
Lelkem fölött az álom víg dallással
Madár módjára ringatná magát.
Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva nyája,
Ő hűs bokorba vészi bé magát,
S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni hazajár,
Hol a szerelmes lyányka várja már.
A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
S oly szép, mint a megszületett tavasz;
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.
Pest, 1847. január
Forrás: internet
