Szerző: Mária Németh

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Gárdonyi Géza: Pro rege…

    A múltban

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    S két ország meggyulladt, s vágtak, lövöldöztek,
    vérben fürdöttek, és gyászszal törülköztek.

    A jövőben

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    A nép vállat von rá: „Békében maradunk,
    mert ha te szamár vagy, mink bizony nem vagyunk!”

    Forrás: Gárdonyi Géza

  • Szabó T. Anna: Lányok

    „Supra aggnő
    söck fel kabla”

    1.

    Ez leszek én is: csupasz öregasszony.
    Már ha megérem.
    Büdös kórházi mosdószivaccsal
    mosom a fülem, az ölem, a térdem.
    Perdül a nővér, tréfálni próbál –
    „Lányok, mi ez a pisiszag?”
    Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű
    lányok nyílt szájjal alszanak.

    2.

    El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
    szükségünket is más viszi ki.
    De ez mind nem baj: hiszen ha meghal,
    testünk is elviszi majd valaki.
    Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
    nagyvizit előtti lepedőosztás,
    nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
    hogy fogy a létünk! puszta matematika,
    elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
    elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,
    kivonás, osztás: marad a nulla:
    kimosdott, tiszta,
    O-szájú hulla.

    Forrás: Szabó T. Anna

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij

  • Tóth Árpád: Vasárnap

    Ó, lesz-e nékem valaha
    Egy csendes, barátságos kertem,
    Hol fényes lombú fák között
    Hosszan, békén lehet pihennem?
    Hol bölcsen elemezhetem
    Megélt, elmúlt tragédiáim,
    S csendesen mosolyogni látnak
    Az orgonáim?

    És lesz-e tisztes, ősz hajam
    S agyamban csöndes, öreg eszmék?
    Miket szép, széles gesztusokkal
    Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
    Kinyitnók a klub ablakát,
    Ragyogna ránk a holdkorong,
    S múltról zenélő szívvel ülnénk:
    Öreg szobrok, vén Memnonok…

    De biztos-é, hogy mindenik
    Öreg szívre leszáll a béke?
    S hogy ami most fáj, akkor édes?
    Vagy jobb, ha most szakadna vége?
    — Ki a körútra szaporán,
    Ki! a vasárnapi zsivajba!
    Itt benn valami fojtogat,
    Félek magamba…

    Forrás: Tóth Árpád

  • Kányádi Sándor: A favágó és a fejsze

    a fejsze végzi a maga
    tervszerű végeznivalóját
    hiszen arravaló a fa
    ha már erdőnyi letarolják

    és az se bánt ha belejő
    s már-már eszelős mámorában
    sikongat úgy is újranő
    utódom kit nyomomba vágytam

    csorbulnak itt még fejszeélek
    köszörülhetik szüntelen
    a favágó meg hadd rikoltson

    nem gyűlölöm viselve sorsom
    de a belőlem hasadt éket
    mely belémhasít megvetem

    Forrás: Kányádi Sándor

  • Márai Sándor: Füves könyv (részlet)

    „S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmi ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull róluk minden jelmez, és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”

    Forrás: Márai Sándor: Füves könyv

  • François de La Rochefoucauld: Idézet

    „Semmi sem gátolja annyira, hogy természetesek legyünk,
    mint az, ha természetesnek akarunk látszani.”

    Forrás: La Rochefoucauld – Maximák

  • Kosztolányi Dezső: Vigyázz

    Vigyázz.
    Ez a nagy pillanat.
    Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
    már tárja kezét, most lát legelőször,
    rád néz,
    és elviszi majd az arcod, a hangod,
    s őrzi.

    Lélek csak az ember a többi
    emberek lelkében,
    törékeny gondolatokból faragott,
    száztitkú, halovány emlék,
    mely néha a fellegekig magasul.
    Légy méltó e testvér
    áhitatos várakozására,
    s remegjen át a tudat,
    hogy most történhet valami,
    ami még nem volt,
    mióta áll a világ,
    s Isten kezében se reszketett úgy
    sáranyagod, mint most
    az ő kezében,
    ki megteremt igazán,
    fényből, szeretetből,
    Ő a te rokonod,
    Ő, a te Urad, Istened.

    Nézz rá,
    büszkén s alázatosan is,
    mint aki megszületett és aki meghal.
    Ne félj.
    Röpítsd feléje a te életed
    s egyedülvalóságod, mely neki
    oly idegen,
    hogy beleborzong
    és megért.
    Légy őszinte, tiszta, bátor.
    Adj példát.
    Szemvillanás csak, s kész a bűn,
    és az örökre tart,
    örökre büntet,
    öngyilkos haraggal,
    és összetöri az emlékedet,
    téged.

    Ne hazudj.
    Ne halj meg.
    Élj benne.
    Ez a nagy pillanat.
    Vigyázz.

    Forrás: Kosztolányi Dezső

  • Alberto de Oliveira: Vágyódás

    (Rónai Pál fordítása)

    Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
    Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
    Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
    Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,

    Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
    Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
    Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
    S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.

    Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
    A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
    Keze alatt, amely virágukat kibontja
    És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.

    Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
    Magasztos moraját és elkísérném végig
    Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
    S kinyújtóznék az égig.

    Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
    Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
    S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
    Az ágak végein remegni minden ujjba.

    S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
    Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
    Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
    S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,

    Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
    Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
    Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
    A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.

    S ha az éj közepén megindulna az orkán
    S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
    Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
    Győzelmi énekem!

    S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
    Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
    S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
    Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.

    S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
    Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
    Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
    Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.

    Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása