https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Federico García Lorca: Gitár

    Lassú rívásba
    kezd a gitár.
    Széttörnek a reggel
    kelyhei már.
    Lassú rívásba
    kezd a gitár.
    Csitítani kár.
    Hallgatni nem tud,
    zokog, ha fáj.
    Egy hangra jár,
    mint víz sirdogál,
    mint hófuvásba
    szél sírva száll.
    Hallgatni nem tud,
    zokog, ha fáj.

    Jaját zokogja
    távoli tájért.
    A Dél izzóhomokja
    fehér kaméliákért.
    Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
    hogy a nyíl sehova nem talál,
    s az ágon az elhallgatott dal,
    első halott madár.
    Ó, szív, gitár!

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nazim Hikmet: Arról van szó…

    Az eljövendő fényességben állok,
    kezemben vággyal, s oly szép a világ.

    Szemem nem győzi bámulni a fákat.
    és reményzölden intenek a fák…

    Eperfák szegte fényes út szalad,
    a betegszoba ablakában állok.

    Nem is érzem az orvosság szagát,
    valahol biztos szekfűk nyílanak.

    Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
    Arról van szó, hogy meg ne add magad.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Sorrend

    Ritkán születik jó vers,
    ha a költő legelőször
    a nevét írja az üres papírra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Györe Imre: A nincs dicsérete

    Nincs házam,
    nincs mit bekerítenem,
    ha eddig nem volt,
    már ne is legyen,
    senki se nézzen át
    kerítésemen.

    Nincs diófám, hát
    diót nem terem,
    szilvafám sincs, se
    lekváros kenyerem.
    És jó a semmi:
    nincs mit féltenem,
    éjjel szemembe
    mécsem kiteszem,
    (akár ablakba)
    ide találjon,
    mintha itt lakna,
    minden barátom:
    vándor idegen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Misztikus alkonyat

    Az Emlék s az Alkony a láthatáron
    piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
    a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
    hátrál s kitárul, mint ingó csodák
    függönye, melyen sok gonosz virág
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    kavarja a hímzést, s az illatáron
    beteg párázatoknak langyos álom –
    ízét ontja, mérgek nehéz szagát
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
    s ájult agyamban lángoljon tovább
    az Emlék s az Alkony a láthatáron.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czóbel Minka: A sors

    Pihenni? – nem, még nem lehet.
    Ne álmodjék ki él, tehet!
    Az élet fájó küzdelem,
    A végperczé a győzelem.

    A végperczé, mely már talán
    Ott van a holnap hajnalán,
    Vagy távol évek végén áll,
    Bizonytalan – biztos halál?

    A czél homályos, szűk az út,
    Verejték, könnyü összefut.
    Virág, ha nyilva lát napot,
    Verejték, s könnyü áztatott.

    A fűre önti harmatát,
    Lábunk alatt a föld porát
    Áztatja, véle egyesül,
    Por lent, verejték s könny felül.

    A sors ragad, tovább, tovább,
    Megállás nincs – előre hát!
    Előre hát e tengeren,
    Melyen csak bánat s kín terem.

    Az élet kín és fájdalom,
    Nincs más öröm, csak nyugalom,
    Nyugalmas csöndes, szép halál,
    Még nem – előttem élet áll!

    Szívem harczolni, tűrni kész,
    Mégis remegve visszanéz,
    Hogy elmaradt a végremény
    Gyermekkorom derült egén.

    Letűntek a derült napok,
    Mi voltam – többé nem vagyok.
    És a jövő? mit tartogat
    Titokzatos homály alatt?

    Küzdelmet, harczot, életet.
    Megyek jövő, megyek veled!
    Fájó gyönyört, bizalmat ád:
    Megállni bátran a csatát.

    Megállni, bár a vég közel,
    Nem biztat semmi égi jel,
    A nagy jövőnek éjjelén,
    Nincs egy sugár, nincs egy remény.

    Csak érzemény, csak gondolat,
    A lelkesülés elragad,
    Hő lelkesülés, égi jel –
    Megyek a merre menni kell!

    Nem kérdem én: mi lesz a vég?
    Harczolni kell, ez már elég.
    Szívem harczolni, tűrni kész,
    Emelj, vezérelj égi kéz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Minden

    Minden vagy ami nem lehetsz
    egyre ragyogóbb egyre szebb
    kirajzolódó mint a seb
    amit farkasok ejtenek
    a szívemen s ha nem lehet
    akkor sem tudok véremet
    veszítve élni csak veled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Beszélgetés a kővel

    Kopogtatok a kő ajtaján.
    Én vagyok az, eressz be.
    Be akarok bensődbe lépni,
    és körülnézni ott,
    belélegezni téged.

    • Menj innen – szól a kő.
    • Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
      Ha darabokra törnek is,
      zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
      Homokká morzsolódva sem
      eresztünk be senkit.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Csupán kíváncsiság vezet:
      egyetlen esélye az élet.
      Be akarom járni palotádat,
      majd a levél s a vízcsepp bensejét.
      Nincs sok időm e feladatra.
      Halandóságom indítson meg téged.
    • Kőből vagyok – szól a kő -,
      arra hivattam, hogy komoly maradjak.
      Menj innen.
      Nincs nevető-izmom.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
      sosem látottak, hasztalanul szépek,
      senkinek léptét soha nem visszhangzók.
      Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
    • Üres, nagy termek – szól a kő -,
      de nincs bennük számodra hely.
      Meglehet: szépek, de a te szegényes
      érzékeid föl nem érik.
      Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz.
      Egész külsőmmel feléd fordulok,
      egész bensőmmel elfordulok tőled.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Nem keresek benned örök otthont.
      Nem vagyok boldogtalan.
      Nem vagyok hontalan.
      Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
      Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
      s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
      nem mutatok fel mást, csak szavakat,
      melyeknek nem hisz senki.
    • Nem léphetsz be – szól a kő.
    • A részvétel érzéke nincs meg benned.
      Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
      még a mindent-látásig kiélesült tekintet
      sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
      Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
      fejletlen csíra, csak elképzelés.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Nem várhatok kétezer századig,
      hogy hajlékodba lépjek.
    • Ha nekem nem hiszel – szól a kő -,
      fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
      A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
      Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
      Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
      bennem, a nevetésre képtelenben.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
    • Nincs ajtóm – szól a kő.

    (Kerényi Grácia fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Otthon

    Szemedben lelkem,
    szívedben szerelmem,
    tenyeredben testem
    lakik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Kedvesem,

    Bizony a szirmok összeborulnak este.
    Nem akartalak megcsókolni se,
    Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
    Mint kisgyerek az édesanyját.
    A vackorfa a beojtott ággal összenő,
    Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
    Én kedvesem,
    És szebb is vagyok, miként az éjszaka
    A számlálhatatlan csillagoktól.

    Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,
    Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
    És fölkelti a sáros füveket.
    Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
    Hol éhesen, meg félfagyottan
    Indulatok aggancsos csapata öklelődött
    És most, íme, Békén legelgeti liliomszavaidat
    Meg a violákat.

    Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
    Én kedvesem.

    Még sötét van,
    Leheletünk se látszik,
    De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
    Odaki hajnalodik
    S én még mindig csókokat beszélek.

    Forrás: Lélektől lélekig