https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Sík Sándor: A titok

    I. Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    és úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    és én úgy nézem és úgy bámulom,
    mint egy bánatos beteg arcot
    egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    és a szemében annyi titok fázik,
    és annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    s az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    rég elfeledtük gügyögő szavát,
    csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    az egész élet ez a kis szoba,
    ezek a régi halkszavú hatalmak,
    és ez a fázó, hangos hallgatás,

    és ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    ez az egész. És abba belenézzük
    az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

    i

  • Fodor Ákos: Egy gyakorlat

    (mindennapi teszt-kérdés/2.)

    Magadtól kérdezd:
    ajtód azért fontos-e,
    hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az elsüllyedt utak

    Hívott a titkok nagy mezője,
    kellette magát száz sima út,
    és én legényesen, dalolva
    csaptam mögöttem be a kaput.

    Valamennyi út fölfelé tört,
    ragyogón és virágba veszőn,
    s én feledtem a csendes udvart,
    rohantam részegen a mezőn.

    Rohantam dalosan s vakultan,
    befogtak új, csodás illatok,
    s száz út végén nem vettem észre,
    hogy már minden utam elhagyott.

    Sehol, sehol a régi hajlék,
    ködbe és éjszakába borult
    rét, út, virág, illat és udvar,
    kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

    Vad bozótok el-elbuktatnak,
    emlékek és borzalmak között
    taposom a vaksötét pusztát,
    sorsomat és a sűrű ködöt.

    Vissza, a vén, csöndes udvarba,
    elsűllyedt azóta mind az út,
    s távolból hallom, ködben, éjben,
    hogy nyitogatnak egy vén kaput.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Benedek Elek: Dal a szeretetről

    Hol ringott bölcsőd: palotában,
    vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
    itt vagy ott, egy az valójában,
    ez nem szégyen, az meg nem érdem.

    Más, amit kérdek tőled, gyermek,
    nézz a szemembe s úgy felelj meg:
    van-e szívedben szeretet?
    Köztünk barátság így lehet.

    Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
    jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
    csöpp szeretetért én tengernyi
    szeretetet adok cserébe.

    Nincs gyűlölség, ahol én járok,
    be van temetve minden árok,
    mely embert s embert valaha
    egymástól elválaszt vala.

    Ahol én járok, gazdag ember
    nincs, ámde szegényt sem találtok;
    kedve és tudás kit hova rendel,
    ott dolgozik, s nem hallasz átkot.

    Erős a gyengét gyámolítja,
    senki a másét nem áhítja:
    kinek munkán a tenyere,
    mindég puha a kenyere.

    Ahol én járok, teste, lelke
    tiszta öregnek s ifjú népnek;
    nagy és kicsiny versenyre kelve
    munkára minden jónak s szépnek.

    Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
    szeretet itt a legfőbb törvény:
    egyetlen lánc, mely megmaradt –
    nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

    Szeretet lánca! Kössed egybe
    szívét nagyoknak s gyermekeknek!
    Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
    hírét se halljuk létednek!

    Ez országnak minden lakója
    egymást szeresse, védje, ójja:
    naggyá ország csak így lehet –
    csudát művel a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Most gyenge vagyok

    Hajamat itt zilálja szél,
    a városvégi, a kültelki.
    A szív itt nagy reményben él,
    s ha kell, hát vakmerő tud lenni.

    Tudom, bár nem nagy örömöm,
    kenyér hogyan jut itt a szájig.
    Hogy lenne ehhez is közöm,
    elkínozott a sors idáig.

    Micsoda fertőn vágtam én
    keresztül, amíg eddig értem!
    Emelt a legvégső remény,
    mikor már megcsuklott a térdem.

    Egy lángszín lepke itt sajog
    s piheg, mert elpilledt a szárnya.
    Most gyenge vagyok, hallgatok –
    dohog a gyár, zokog a hársfa.

    remény, megpróbáltatás, gyengeség

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Harcos Katalin: Mondd, szabad-e?

    Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,
    hogy színes álom csak, amit szeretnék?
    Ha bármint fáj, megértenem muszáj,
    hogy többre vágyom, mint amit tehetnék…

    Mondd, szabad-e engedni a vágyat
    beférkőzni mélyen a szívembe,
    ha eszem tudja, hogy nem is várhat
    majd változást, akármit szeretne?

    Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
    érezve és tudva: mást szeretsz,
    és álmodni gyönyörű meséket,
    amiket te meg úgysem tehetsz?

    Mondd, szabad-e így, verseket írva
    kergetni ily csalfa ábrándokat,
    s éjjel, arcom a párnámba fúrva
    zokogva irigyelni másokat?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tibeti népdal: Fényes Holdnak hasonmása

    Fényes Holdnak hasonmása,
    istennek ékes leánya!
    Ne mondd, hogy a Hithez térve
    tőlem elfordulsz örökre!

    Te forogsz a Nap pályáján,
    én forgok a Hold pályáján.
    A Világszigete körül
    forgunk, Nap, Hold, két útitárs.

    Te a Szent Tan egyik fele,
    magam vagyok másik fele.
    Ketten a Tanítás vagyunk,
    vonuljunk remetelakba.

    Szerelmem lobbantott lángra,
    az éj napnál fényesebb lett.
    Míg a halál el nem választ,
    nem hagyjuk el egymást ketten.

    A Nap, Hold s a csillagsereg
    magas égbolt fényessége.
    Legény, lány és nyár virága
    itt lenn a Föld ékessége.

    Hegyek fölött felkelő Nap
    tavaszi vad szelet támaszt.
    Messzi kedvesem szívemben
    sajgó vágyakozást támaszt.

    Kél ragyogás kelet felől,
    keleti ég ékes Holdja.
    Kérlek, nyugaton ne szállj le,
    verj tanyát az ég közepén!

    Leáldoz a Nap nyugaton,
    hogy nyugodjon, nem kell kérni.
    Kelet felől támad a Hold,
    hogy felkeljen, nem kell kérni.

    Fehér felhő kelet felől
    nem folt, mit az égre varrtak.
    Mögüle a Nap kibukkan,
    amikor majd ideje jön.

    Szivárvány az ég közepén,
    akár a Nap fényes trónja.
    Én a Naphoz mentem volna:
    eltakarták fehér felhők.

    Kincses sziget mennyországa,
    ékes sárkánypalotája.
    Tanyája az isteneknek,
    véli, aki reápillant.

    Ó, türkizes-igazgyöngyös,
    istenek széptestű lánya!
    Adj házadban jó nyugovást,
    nálad biztos menedéket!

    Együtt hált a lány s az ifjú.
    Kupa édes bort emeltek,
    arakot és kumiszt ittak,
    kezükkel Lótuszt formálván,

    áldották a Magasságost,

    szólván: Íme, betölt sorsunk,
    segítsd a Tanítást-értőt!
    Kitűztük magos lakodra
    a Tanítást-őrző zászlót!

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Kedvesem, ma késő este…

    Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
    friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
    Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
    és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

    Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
    tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
    szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
    és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.

    Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
    gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
    távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
    felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.

    Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
    már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
    de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
    az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

    Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
    mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
    Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
    Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Egy zsarnokra

    E kávéházba járt: itt görnyedett;
    civilben még – kopott posztókabátban.
    Később a jámbor törzsvendégeket
    lecsukta mind, a világkultúrával
    így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
    csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze,
    unatkozott, s a huszonegyezésben
    játékot veszített egymás után.

    Nem élte túl a bosszú az Időt.
    Most zene harsog, tréfákon derülnek
    az emberek nyüzsögve. Ám előbb
    körülsandítanak, mikor leülnek.

    Körül matt műanyag, nikkel vakít;
    brómnátriumszagú a sütemény is.
    Záróra tájt, színházból jőve, mégis
    – inkognitóban bár – őt látjuk itt.

    Felpattan mind, amikor ő belép.
    Ki kötelességből, ki az örömtől.
    De ő egy csuklómozdulattal rögtön
    leinti őket: ennyi épp elég.

    Kávéját issza – jobb, mint hajdanán,
    elterpeszkedve perecet ropogtat,
    oly finomat, hogy dicsérnék talán
    ők is, ha feltámadnának a holtak.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Britt G. Hallqvist: Miért?

    Miért hívják a széket
    éppen széknek?
    Miért mondjuk a késre, hogy kés,
    és honnan tudjuk, hogy a boglya boglya?

    Ki adott nevet a dolgoknak először?
    Ki volt a Névadó?
    Ki mutatott rá mindenre:
    „Ez kő, ez fű, az fenyő”?

    Talán a dolgokat nem is így hívják
    igazában.
    Talán szomorúak is, hogy nem mondhatják:
    „Ne higgyetek a Névadónak!
    Sokkal szebb nevünk van
    igazában!”

    Tótfalusi István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig