https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Radnóti Miklós: Alkonyi elégia

    Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
    semmittevés és pillanatnyi csönd;
    az álmos hegyek fejére lassan
    az este ringató folyókat önt.

    A nap zaja elúszik messzire,
    lépek s mintha suttogásban járnék,
    fut macskatalpain a tompa fény,
    halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

    Régi halottaimnak húsa fű,
    fű és virág s mindenhol meglelem;
    vékony illatukkal álldogálok,
    s oly megszokott immár a félelem.

    Fodrozó füst az ákácok sora,
    a hallgató sötét rájukhajolt,
    előgurul és tétován megáll
    föltartott ujjamon a lomha hold.

    Esti béke, téged köszöntelek,
    az úton nehéz napom pora száll;
    lassú szívemben ilyenkor lágyan
    szenderg a folyton készülő halál.

    1936

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Zsoltár

    Tőled az utak négyfelé vezetnek
    magamba-mélyre és a szűk hazába
    tengerek görbe hátának s a fellegeknek

    nincs veszélytelen rakpartja a földnek
    kutak áradnak szétporlad a káva
    lepkék és teherautók összetörnek

    vakítanak a zsúfolt rézhegyek
    nyarat fordít a csontokon a pára
    te vagy a forgás bárhonnan nézzelek

    a nap észrevétlen fordulása
    keresztúton az útjel és
    kövek alatt a láva
    négybevágott almában az egybekívánkozás
    az utasnak az utolsó pogácsa

    a sorompótlan világgáfutás
    éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba
    sörényrázás a horizonton

    visszatérés hiába
    mert por szállong a városok felől
    most már mindenütt ahol a szél jár

    és azért és mégis
    forgok maradék sejtjeimmel
    az ismeretlen középpont felé
    ahol te vagy az égtáj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Csend

    Csend. Nem zavarja semmi sem.
    Árnyék suhan a kék vizen.
    Bús gondolat – tévedt madár –
    Rajzolta röptiben.

    Bús gondolat, mely újra visszatér,
    Bús gondolat, mely elgyötör, kisér:
    Örök hajszában élve élni,
    Harcolni semmiért.

    Célt, célt, teremtő Istenem!
    Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
    Ne kóboroljak ebként utamon,
    Megtörten, hitlenen.

    Mondd: gyűrű vagyok a vizen,
    Mely célodat tovább viszem
    S a messze ködlő végtelenben
    Eloszlik – semmi sem.

    Mondd: por vagyok, mit szél vihet,
    Por, melyből trónod építed.
    De mondd! A lelkes porszem
    Kér – önts belé hitet.

    Csend. Nem zavarja semmi sem.
    Csillagfény reszket a vizen.
    Isten – lényednek egy sugára –
    Te vagy a cél, hiszem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Egyed Emese: Közjáték

    Egyedül hozzád szólnom nem szabad.
    Fűre hajtották a bárányokat.
    A hófoltok Szinyei Merse
    Pál játéka: dombok és felhők verse.
    Félvágás szekér szomorú lovával.
    Vetési varjak dolgoznak a földön.
    Félbemaradtak házfedelek, kertek.
    Vakondtúrás és mart sárga virága;
    nyíltszíni fejtés, ködbeborulás.

    Hadd soroljak fel élő képeket,
    hadd fűzzek láncot, kalapáljak gyűrűt:
    ékességek születnek vas szavakból;
    későre jár, zátonyrakó idő.

    Nem látható, de erdők lombja nő,
    vizesárkok mélyébe moha fészkel,
    és sem ének, sem álom nem fakad
    vers gyökerén: valami közbejött.

    Egyedül hozzád szólnom nem szabad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszi virradat

    Kakas kukorít, hajnal kivirít,
    a réti rigó dala röppen,
    arany-bivalyok gerince ragyog
    márvány-eres égi ködökben.
    Ma ládd: a hímes föld, láng-habos ég
    csak láz-tünemény, csak híg buborék,
    széthull, tenyeredbe csöppen.

    A lábadon itt topánka szorít:
    ez a föld! a gyökér-ölű erdő!
    a homlokodon kék pántlika fon:
    ez a menny! a fejedre tekergő!
    és közbül a szív, a kalitka-madár,
    kit féltésed vasrácsa bezár:
    ha elszáll, vissza sosem jő.

  • Sinka István: Egy hang a boglyahegyről

    Áll a boglya, állok rajta.
    Most hegyezem. Villavégről
    adogatják fel a szénát.
    Messze látok a hegyéről.

    Látom innen Mízestallót.
    Erről rajta a Nyeste-rét.
    Az a sok fa: a Pecsovics
    kastély volt, a láng vesse szét.

    Ott szolgáltam s jó húsz évig
    hallgattam, hogy zongorázták
    az idegen nótákat, kik
    farukon a selymet rázták.

    Ó, a sárgahajú népség
    dombolt bizony. Százan nyűttünk.
    Úgy koptunk, mint az ekevas,
    s éjből csak éjbe merűltünk…

    Azóta őszök tűntek el,
    és sok könnyek, sok sírások.
    S eltűntek az idők habján
    mind a zongorás sírásók.

    Kerül e föld mienk most már.
    Ez is, ahol boglyat rakunk.
    S bárki legyen, ki perelné,
    meghal. De mink meg nem halunk.

    Az élet nekünk is élet!
    Nem húzunk többé szekeret
    másoknak, ha tetszik, ha nem.
    Kezünk a kaszán enyeleg…

    Áll a boglya, állok rajta.
    Alkonyodik. Az ég ragyog.
    Mindjárt megyünk hazafelé.
    Előttünk a csillagok.

  • Kovács Anikó: Crescendo

    Neked…

    Szombat van, és én a péntekbe vágyom,
    a dajkáló napfény
    simít egyet ősz-sárga ruhámon;
    a Moszkva téren sodor a tömeg, s csodálom
    hogy másnak ez a nap is örömet lobbanthat… –
    fejem fölött a balkon-ajtók tétlenül kinyílnak…
    Lépdelek szégyenkezve,
    – az irigység nem szokásom –
    gondolatban azokat az ajtókat gondosan bezárom,
    nem ér el hozzám már a térnek démoni zöreje:
    szélvert falevéllel terhes és szederjes lett már
    ez az átkozott – és hűvös szombat este.

    Nem kérdezi senki sem,
    hogy élni – nélküled – van-e éppen kedvem,
    és szabad-e a percről percre omló napok között
    gyötrőn várni – egy új pénteket epedve…?
    Válasz nincs – de én tudom, mit kell tennem –
    szeretnem kell, még ha most el is múlt:
    azt a péntek estem;
    jön majd újabb, talán még szebb
    hétfő vagy csütörtök – én itt várok, hallgatag,
    és gyöngyszín emlékeket őrzök.
    …olykor kapok ám apró, meghitt jeleket,
    melyek parázslók, évődők és roppant kedvesek –
    ekkor égig lebben szívemről a sűrű, nyurga füst,
    s a kormos üvegen át is látom: e jel színezüst.

    Ölbe vesz a kék remény, elém új utakat festve,
    bár tudom, törékeny és csalóka ez,
    mint fellegekig szálló, színes körhinta
    egy csöpp faluban, este…
    Szinte látom, ahogy mosolyogsz,
    hát megnyugszom
    magamhoz ölelve több ezernyi kincset,
    – és bölcsen, mélyen elrejtem magamban
    az összes fájó nincset.

  • Várnai Zseni: Mintha örökig élnél…

    Úgy tégy, mintha örökig élnél,
    úgy folytasd minden dolgodat,
    mintha már semmitől se félnél,
    az elmúlás se riogat…
    Mert nem lehet fölérni ésszel,
    hogy jön a Perc!
    s mindent bevégzel…
    megszűnsz létezni,
    nem leszel!
    Mintha sose lettél volna…
    s ez lenne minden élők sorsa?!

    Ne gondolj erre,
    nem szabad!
    Csak folytasd minden dolgodat.

    Úgy tégy, mintha örökig élnél!
    Hinned is kell, hogy így igaz!
    Megérik majd munkád gyümölcse,
    kertedből kipusztul a gaz…
    Teremtő zápor hull a földre,
    jogod van fényre
    és örömre…

    minden megérik, teljesül
    a földön és a föld körül…
    Ember és világegyetem
    egy véghetetlen értelem…

    Mondom magamnak vigaszul,
    mert égek olthatatlanul…
    s ha kérded tőlem:
    mi a végcél?!
    Folytasd, mintha örökig élnél!

  • Rákos Sándor: Üzenet csillagtávolból

    A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
    szétvetve már-már e szűk ládikót:
    egy vajúdó csillag szívhangja ez –
    el-elmosódik, mint foszló sikoly.

    Mennyi zörej e vérző csillagon!
    Extraszisztolés, kancsító zenék!
    Morajlik a szó: tenger, monoton,
    sodorja az ember üzenetét!

    Ha lüktetne légkörünkön kívül,
    más csillag földjén, rokon-értelem:
    rólunk ez vajon mit venne hírül,
    míg aritmiánk zúg az éteren?

    Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
    s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
    Hogy milyen vágyva keressük az utat,
    s hányszor becsapott már a szív s az ész?

    Megértené-e szomjunk olthatatlan
    égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
    tűnő tettekben és szálló szavakban
    a földlakó a harcot meg nem unja?

    Kihallaná a kakofóniából
    az erősödő, bátor dallamot,
    melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
    s megfényesednek a sötét napok?

    Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
    crescendóját, elemésztő tüzet?
    S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
    valami mást, nagyobbat is üzent!

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyezkedés

    És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
    amit a sűrülő
    jelek, bár kétesen, előlegeznek,
    egyértelmű idő?

    Ha a lehetséges világra dől, ha
    kimoccantva a kő
    jelen, ezer fakó lábán alóla
    félmult nyüzsög elő,

    mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
    jelezni így se szűnt –
    ha az áttételes pokol helyett mi
    kapunk most egyszerűt?

    Sopánkodtunk elég soká: időnkül
    ezt kaptuk, léttelen
    tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
    tömör történelem

    zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
    most érik meg kaján
    termés, mikor unalmam vakmerése
    többé dehogy kíván

    felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
    depresszió helyett?
    Értéktelent ki fél kockára tenni?
    De most, mikor veled

    tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
    ha tartasz s tartalak,
    s ha tudnám, tartalak megint, és újra, s újra,
    bánnám is én, ha csak

    ez jutna, ez a langyos fél-éber fél-élet,
    kiegyeznék vele.
    Engem ördög visz, hát visz, de téged –
    téged féltelek.