Kategória: Szerzők

  • Magister Martinus: Élek s hogy meddig, nem tudom

    Élek, s hogy meddig, nem tudom,
    meghalok, bár nem akarom,
    megyek s egész utam titok:
    csoda, hogy jókedvű vagyok.

    1498

    Szabó Lőrinc fordítása

  • B. Radó Lili: Amatőrfelvétel

    Kis skatulya, idegen, furcsa szerszám.
    Aprócska csavarok, kis számjegyek és a lencse,
    mely távolodik s közelít feléd,
    hogy megtalálja az igazi arcod.
    S a titokzatos kis doboz mögül
    két szem simogat végig, hogy megkeresse,
    mi az benned, mit emlékül vigyen.

    Te állsz és tágranyílt szemmel nézel a gépbe.
    Ó, ha biztosan tudnád így hirtelen,
    melyik arcod az, amit odaadj most!
    A gyermeké, aki vagy? az asszonyé,
    aki szerettél volna lenni? Vagy add az embert,
    aki hited szerint egykor leszel?

    Két szem simogat a doboz mögül.

    „Egy pillanat csak” – mondod magadnak némán,
    béklyózó megszokás kissé szétvonja ajkad,
    a könnyes csillogást szemedből visszatiltod:
    mosolyogsz. Kattan a gép, a lencse zárul.

    Holnap egy idegen arc mosolyog a képről.

  • Tóth Árpád: Egy ebről…

    Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
    És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
    Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
    Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…

    Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
    És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
    A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
    Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…

    Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
    De…
    Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    … S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lázár Ervin: Vacskamati virágja

    (részlet)

    – Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.
    – Jaj, ne! – esett kétségbe Vacskamati.
    – De igenis elvesszük!
    – Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

    Csodálkozva néztek rá.

    – Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
    – Döm.

    Megkérdezték hát a virágot.

    – Akarsz Vacskamatinál maradni?

    A virágnak szép virághangja volt.

    – Igen – mondta.
    – De hiszen nem öntözött!
    – Tudom – mondta a virág.
    – De hiszen nem kapálgatott!
    – Tudom – mondta a virág.
    – De hiszen rád se nézett!
    – Tudom – mondta a virág.
    – Aztán meg agyonöntözött.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Agyonkapált.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Sápadt lettél.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Csenevész lettél.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Akkor meg miért maradnál nála?! – mordult rá Bruckner Szigfrid.
    – Azért, mert szeretem – mondta a virág.
    – Miért szereted? – háborgott Aromo.
    – Csak – mondta a virág.

    Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.

    – Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.

    A virág meg azt mondta:

    – Hiszi a piszi.

    És olyan boldog volt, amilyen még soha.

    Forrás: Lélektől lélekig
    Szövegellenőrzés: Magyar Elektronikus Könyvtár – A Négyszögletű Kerek Erdő

  • Somlyó Zoltán: Valaki…

    Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
    A kék eget?… A múló napokat?…
    Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
    szivembe visszacsengő dalokat?…

    Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
    ennyire az élet husába vágom?!…
    … Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
    aki lehettem volna e világon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Csönd…

    Jó otthon ülni a szürke sarokban,
    mikor esőtül nedves a vidék.
    Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
    hogy szomjuhozó lelked is igyék.

    Elveszni testben, csak lélekben élni,
    míg eső csapja ablaküveged.
    Elfelejteni mindent – nem remélni…
    Hogy csak az édes csönd legyen veled…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Idomítgató

    Szelíd szerettem volna lenni,
    mint margaréták kinn a szélben,
    – de vissza kellett marni ennyi
    idomítgató szenvedésben.

    A testem, mint hűséges állat,
    szolgált volna, de le-roskadt,
    – s kidőlt lovam nyakára dőlve
    néha kellett hogy felzokogjak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Szétszóratás

    Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek
    a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
    majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
    a nektárt, mint az ügyes méhecskék.

    Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
    valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
    lopott el az Istenektől, ha reggelre már
    belefulladunk önmagunkba, mozdulatlanságunkba.

    Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
    járkál a jóság arkangyala, ha meddő
    újsághírek és lázadó gyűlések zajaitól fullad
    a századunk, ha álmaink helyett káromkodások
    visszhangjába temetkezünk.

    Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
    az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
    hirtelenül összetört oszlopaik alá fekszenek,
    este már nem akarják látni a fák porbahajlott
    ajándékát, a CSILLAGHULLÁST.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A fehér lótuszok

    Vén, bűnös, mély lelkemből néha
    Csodálatos forróság buzog,
    Mint bús mátkák éjjel sírt könnye
    S íme, kinyílnak hirtelen
    Csúf tükrén a fehér lótuszok.

    Mese-madarak arany-szárnnyal
    Verik meg a tajtékos vizet
    S én érzem, hogy lelkem virágzik,
    Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,
    Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

    Láp-lelkem mintha kristály volna,
    Naiv, szép gyermek-mesék hona
    Kacsalábon forgó kastéllyal
    És benne minden hófehér,
    Tündér-varázs, édes babona.

    Fehér gondolatok, virágok
    Terülnek el. A sáros habok
    Mintha olvadt ezüst lennének
    S én pedig forrón, lihegőn
    Kedves, szent, tiszta élet vagyok.

    Fehér lótuszok tündökölve
    Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
    Ilyenkor alkony van s fürödnek
    Lelkemben a pillanatok,
    Szépségek, tervek, fény-testü nők.

    S végigborzol egy utca-szélvész
    S én mindent megint látok, tudok.
    Csikorog a láp fagyos mélye,
    Voltak és ismét nincsenek
    Virágim, a fehér lótuszok.

    Forrás: Lélektől lélekig