Élek, s hogy meddig, nem tudom,
meghalok, bár nem akarom,
megyek s egész utam titok:
csoda, hogy jókedvű vagyok.
1498
Szabó Lőrinc fordítása
Élek, s hogy meddig, nem tudom,
meghalok, bár nem akarom,
megyek s egész utam titok:
csoda, hogy jókedvű vagyok.
1498
Szabó Lőrinc fordítása
Kis skatulya, idegen, furcsa szerszám.
Aprócska csavarok, kis számjegyek és a lencse,
mely távolodik s közelít feléd,
hogy megtalálja az igazi arcod.
S a titokzatos kis doboz mögül
két szem simogat végig, hogy megkeresse,
mi az benned, mit emlékül vigyen.
Te állsz és tágranyílt szemmel nézel a gépbe.
Ó, ha biztosan tudnád így hirtelen,
melyik arcod az, amit odaadj most!
A gyermeké, aki vagy? az asszonyé,
aki szerettél volna lenni? Vagy add az embert,
aki hited szerint egykor leszel?
Két szem simogat a doboz mögül.
„Egy pillanat csak” – mondod magadnak némán,
béklyózó megszokás kissé szétvonja ajkad,
a könnyes csillogást szemedből visszatiltod:
mosolyogsz. Kattan a gép, a lencse zárul.
Holnap egy idegen arc mosolyog a képről.
Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…
Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…
Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
De…
Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…
Forrás: Lélektől lélekig
Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.
Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.
Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, –
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant,
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.
… S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, –
az Úr áll mögöttem.
Forrás: Lélektől lélekig
(részlet)
– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.
– Jaj, ne! – esett kétségbe Vacskamati.
– De igenis elvesszük!
– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
– Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
– Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
– Igen – mondta.
– De hiszen nem öntözött!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen nem kapálgatott!
– Tudom – mondta a virág.
– De hiszen rád se nézett!
– Tudom – mondta a virág.
– Aztán meg agyonöntözött.
– Tudom – mondta a virág.
– Agyonkapált.
– Tudom – mondta a virág.
– Sápadt lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Csenevész lettél.
– Tudom – mondta a virág.
– Akkor meg miért maradnál nála?! – mordult rá Bruckner Szigfrid.
– Azért, mert szeretem – mondta a virág.
– Miért szereted? – háborgott Aromo.
– Csak – mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
– Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha.
Forrás: Lélektől lélekig
Szövegellenőrzés: Magyar Elektronikus Könyvtár – A Négyszögletű Kerek Erdő
Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?…
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!…
… Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…
Forrás: Lélektől lélekig
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…
Forrás: Lélektől lélekig
Szelíd szerettem volna lenni,
mint margaréták kinn a szélben,
– de vissza kellett marni ennyi
idomítgató szenvedésben.
A testem, mint hűséges állat,
szolgált volna, de le-roskadt,
– s kidőlt lovam nyakára dőlve
néha kellett hogy felzokogjak.
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék.
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk önmagunkba, mozdulatlanságunkba.
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő
újsághírek és lázadó gyűlések zajaitól fullad
a századunk, ha álmaink helyett káromkodások
visszhangjába temetkezünk.
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelenül összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a CSILLAGHULLÁST.
Forrás: Lélektől lélekig
Vén, bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog,
Mint bús mátkák éjjel sírt könnye
S íme, kinyílnak hirtelen
Csúf tükrén a fehér lótuszok.
Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy lelkem virágzik,
Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.
Láp-lelkem mintha kristály volna,
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsalábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona.
Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Kedves, szent, tiszta élet vagyok.
Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
Ilyenkor alkony van s fürödnek
Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testü nők.
S végigborzol egy utca-szélvész
S én mindent megint látok, tudok.
Csikorog a láp fagyos mélye,
Voltak és ismét nincsenek
Virágim, a fehér lótuszok.
Forrás: Lélektől lélekig