Kategória: Ady Endre

  • Ady Endre: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL

    Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
    Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
    Bűnösök és jók egyként keserűlnek
    S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

    Ember hajléki már rég nem épűlnek,
    Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
    Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
    Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

    Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
    Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
    Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
    S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

    Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
    Itt most már minden leendők gyérűlnek,
    Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
    Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

    Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
    Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
    Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
    S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

    Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
    Emberségesek igen megréműlnek,
    Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
    S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

    Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
    Labdázó fiúk halálba merűlnek,
    Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
    S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

    S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
    Buták, fáradtak és néha örűlnek,
    Szegény emberek mindent kitörűlnek
    Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

    Szegény emberek ölnek és csak ölnek
    S láz-álmaikban boldogan békűlnek
    S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
    Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

    Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
    Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
    Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
    De az emberek meg nem csömörűlnek.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Ady Endre: Mag hó alatt

    Gyötrött és tépett magamat
    Régi hiteiben fürösztve
    Vérből, jajból és lángból
    Szedegetem össze
    S elteszem, mint életes holtat.

    Kell még Tegnapról hív tanú
    S kell talán az én hadisarcom,
    Hogy drága mementóként
    Fölemeljem arcom
    Egy új emberű, új világra.

    Vád nélkül széttekintgetek
    Majd vertségek és diadalmak
    Földjén, hogy a káoszból
    Harsos igét halljak,
    Vagy harsos igét én hallassak.

    Hős emberségem, várakozz,
    Szép álmokat aludj, lefénylett
    Jós és jó magyarságom,
    Hívni fog az Élet
    S föltámadások örök Rendje.

    Most tél van, s szegény mag-magam
    Megnémítva és behavazva
    Rendeltetés hitével
    Őrzöm meg tavaszra,
    Igazimnak sarjadásáig.


  • Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Csillag-szórók az éjszakák,
    Szent-János-bogarak a kertben,
    Emlékek elmúlt nyarakon,
    Flórenc nyarán s összekeverten
    Búcsúztató őszi Lidónak
    Emlékei a hajnali
    Párás, dísz-kócos tánci termen,
    Történt szépek, éltek és voltak,
    Kik meg nem halhatnak soha,
    Őrzött elevenek és holtak,
    Szívek távoli mosolya,
    Reátok néz, aggódva, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Az Élet él és élni akar,
    Nem azért adott annyi szépet,
    Hogy átvádoljanak most rajta
    Véres s ostoba feneségek.
    Oly szomorú embernek lenni
    S szörnyűek az állat-hős igék
    S a csillag-szóró éjszakák
    Ma sem engedik feledtetni
    Az ember Szépbe-szőtt hitét
    S akik még vagytok, őrzőn, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.


  • Ady Endre: Ember az embertelenségben

    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    És most mégis, indulj föl, erőm,
    Indulj föl megintlen a Földről!
    Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
    Mindegy, indulj csak vakmerőn,
    Mint régen-régen cselekedted.

    Ékes magyarnak soha szebbet
    Száz menny és pokol sem adhatott:
    Ember az embertelenségben,
    Magyar az űzött magyarságban,
    Újból-élő és makacs halott.

    Borzalmak tiport országútján,
    Tetőn, ahogy mindég akartam,
    Révedtem által a szörnyüket:
    Milyen baj esett a magyarban
    S az Isten néha milyen gyenge.

    És élni kell ma oly halottnak,
    Olyan igazán szenvedőnek,
    Ki beteg szívvel tengve-lengve,
    Nagy kincseket, akiket lopnak,
    Bekvártélyoz béna szivébe
    S vél őrizni egy szebb tegnapot.

    Óh, minden gyászok, be értelek,
    Óh, minden Jövő, be féltelek,
    (Bár föltámadt holthoz nem illik)
    S hogy szánom menekülő fajtám.

    Aztán rossz szivemből szakajtván
    Eszembe jut és eszembe jut:
    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    S megint élek, kiáltok másért:
    Ember az embertelenségben.

    1916. szeptember


  • Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára

    Az Égből dühödt angyal dobolt
    Riadót a szomoru Földre,
    Legalább száz ifjú bomolt,
    Legalább száz csillag lehullott,
    Legalább száz párta omolt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Kigyúladt öreg méhesünk,
    Legszebb csikónk a lábát törte,
    Álmomban élő volt a holt,
    Jó kutyánk, Burkus, elveszett
    S Mári szolgálónk, a néma,
    Hirtelen hars nótákat dalolt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Csörtettek bátran a senkik
    És meglapult az igaz ember
    S a kényes rabló is rabolt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Tudtuk, hogy az ember esendő
    S nagyon adós a szeretettel:
    Hiába, mégis furcsa volt
    Fordulása élt s volt világnak.
    Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
    Sohse volt még kisebb az ember,
    Mint azon az éjszaka volt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Az iszonyúság a lelkekre
    Kaján örömmel ráhajolt,
    Minden emberbe beköltözött
    Minden ősének titkos sorsa,
    Véres, szörnyű lakodalomba
    Részegen indult a Gondolat,
    Az Ember büszke legénye,
    Ki, íme, senki béna volt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Azt hittem, akkor azt hittem,
    Valamely elhanyagolt Isten
    Életre kap s halálba visz
    S, íme, mindmostanig itt élek
    Akként, amaz éjszaka kivé tett
    S Isten-várón emlékezem
    Egy világot elsüllyesztő
    Rettenetes éjszakára:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.


  • Ady Endre: Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    Harsány szívvel követellek magamnak,
    Mint régen-régen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
    S már nem rivallnak
    Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
    Vérbe-vesződve,
    Sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
    S a valóság mindig a legfőbb jóság,
    Se bűn, se szégyen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.


  • Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

    Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
    Most gyertek szabad mellű örömök
    S pusztuljatok bilincses iskolák.

    De elcsitult a jókedv-förgeteg
    S helyére ült a döbbent némaság:
    Köröttünk már az Élet csörtetett.

    Óh, ifjui, szent megjózanodás,
    Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
    Emléketek ma is milyen csodás.

    Hős harc az Élet és megélni szép,
    Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
    Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

    Ha élet zengi be az iskolát,
    Az élet is derűs iskola lesz.
    S szent frigyüket így folytatják tovább.

    Én iskolám, köszönöm most neked,
    Hogy az eljött élet-csaták között
    Volt mindig hozzám víg üzeneted.

    Tápláltad tovább bennem az erőt,
    Szeretni az embert és küzdeni
    S hűn állni meg Isten s ember előtt.

    Június van s nagyon magam vagyok
    S kisértenek élt éltem árnyai
    S az elbocsátó iskolapadok.

    S én, vén diák, szivem fölemelem
    S így üdvözlöm a mindig újakat:
    Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

    Bár zord a harc, megéri a világ,
    Ha az ember az marad, ami volt:
    Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.


  • Ady Endre: Élet helyett órák

    Énekek éneke így énekellek:
    Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
    Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
    Időben-siker, pénz, háború, béke
    S egy teljes asszony szive szívem mellett,
    Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak,
    Legjobb köntösim selymei fakultak
    S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.

    Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
    Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
    Hatvan királynő termeit lezártam:
    Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
    És íme, árva Libánus-fa ágyam,
    Ezüst, erős oszlopai remegnek,
    Gyüretlenek a bársony, puha leplek
    S homálya van az arany-mennyezetnek.

    Kinek az ínye olyan édességes,
    Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
    A messzi csillag miért olyan fényes?
    Miért fut el a csillag és a mátka?
    A hervadt ajak miért olyan éhes?
    Az én mátkám nem jön, hiába várom,
    Fussatok nők, termeitek kitárom,
    Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.

    Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
    Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
    S eláltatott hőse az akarásnak
    Most itt állok akaratlan, dermedtje
    Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
    Futó csillagok fényüket rám-szórták,
    Elkábitottak olcsó mandragórák
    S az Élet helyett nem jöttek csak órák.


  • Ady Endre: A cigány vonójával

    (Az elveszett családok ciklusból)
    Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni

    Vadászgatnak multamban a gondok:
    Ki szoknyákért futkostam bolondot?
    Megérte vagy meg nem érte?:
    Késő van már, mit bágyasszak érte.

    Minden elmult bolondságom drága,
    Magam csúfja, magam bolondsága:
    Nem maradtam szeretetlen
    S ha szerettem, magamat szerettem.

    Most vagyok csak szomoruan, furcsán
    Régi-régi bolondságok multán:
    Szép eszem ha mostan elmén,
    Istenem, be meg nem érdemelném.

    Sötét szirma az én violámnak
    S csillog az est, engem sokan látnak
    S vén vagyok bár s nem érdemlem:
    Piros legyen a bokrétás mellem.

    Bús violám, akarsz lenni rózsa?
    Rózsa kell most, nem tehetek róla:
    Hogyha eddig nem engedtem,
    Ne kacagjon ki a világ engem.

    Felednélek, ha nagyon akarnám,
    Eléldelnék a magam hatalmán
    Boros szívvel kihevülve.
    S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

    »Lement a Nap a maga járásán,
    Sárgarigó szól a Tisza partján,
    Sárgarigó, fülemile,
    Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«