Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmesek a viharok,
s én romló törzsű fa vagyok.
S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.
Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:
Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.
Forrás: Lélektől lélekig
Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
csak mélabúd halálos húrja szól.
Beleijedsz a süket végtelenbe,
keresni fogsz, és nem leszek sehol.
Forrás: Szeretem a verseket
Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
Forrás: Szeretem a verseket
INTÉRIEUR
Ősz könnyezik az ablak üvegén.
Ketten vagyunk: a kályhatűz meg én.
Alig pislákol bennem már a dal,
de a tűz dala milyen fiatal!
Ülök s öregesen bóbiskolok –
a bükkfatűz hogy dalol és lobog!
Forrás: szeretem a verseket
Nem versenyeztem s nem nyertem soha,
hagytam, hogy a díszt más futók keressék.
Síromnak is elég a föld moha.
Az én díszem a teljes dísztelenség.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Nyűgösek voltunk. Aki szeretett,
nem élt mellettünk könnyű életet.
Kövünkre is ilyen írás való:
Idege rossz volt, de a lelke jó.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szívébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
apám kacagott, kacagott.
Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával úgy aludt el –
apám kacagott, kacagott.
Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája –
s apám kacag, kacag.
Forrás: —
Emlékszik még a korhadt kerti padra
S a kútra, mely a fák tövén fakad?
Úgy emlékszem, sétáltunk ott, mikor még
Virág nyílott a lombos fák alatt.
Virágos volt a vadmirtuszbokor még.
– Tövébe most lesárgult lomb zizeg –
Talán én is kissé vidámabb voltam
S kegyed se volt ily szótalan, hideg.
Most néha-néha elvetődöm arra,
S míg más vidáman, gondtalan mulat,
Egy százszor visszasírt álomvilágba
Vezet a borús, őszi hangulat.
Ha majd megint tavasz derül a tájra,
Tudom, kicsalja önt a vadvirág.
Ha arra jár, jusson eszébe néha
Egy összetört, elhervadt mirtuszág.
Forrás: FB – Szeretem a verseket
Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.
Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kisér, kisér.
S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.
Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.
És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.
A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.
A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.
S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering –
csak ring s a lelkem benne ring.
Forrás: DIA
Tegnap harangszó hívogatott,
fény-zuhatagban állt az oltár,
míg lent a csendben, hó alatt
aludt a temető, a holt ár.
A város hangja messze szállt,
s én ott ültem a szentmisében,
szívemre hullt a fény, a csend,
mint áldás Isten tenyerében.
S most, hogy hazatértem, hallgatok,
s a gyertyák lángja rám ragyog,
s szemembe könnyet szór a fény:
kincses kezem hogy lett szegény?
A régi csillag rám nevet,
de nem nevet úgy, mint régen,
s a múltból int felém egy arc,
s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.
Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu
