Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Alkalmi vers

    (1916)

    Ó, mikor oszlik már a köd?
    Hol késik a vigasztaló?
    Örvények és sziklák között
    hogy ing a kis magyar hajó!

    Nekem már sírni sem szabad,
    talán összerezzenni sem,
    ha látom, hogy a forgatag
    elkapja egy-egy kedvesem.

    És átkoznom sem a vihart,
    s kiáltanom borzadva, hogy
    csekély deszkánk talán kitart,
    de drága vérünk színe fogy.

    Nem volna jobb-e, magyarok,
    míg rázza hab a mély kabint,
    kik itt vagyunk még, egy marok
    szorosan összebújni mind?

    Dalolni tán vigasztalót,
    s vigyázva lesni, hol derül,
    és szólni: „Kösd ki a hajót!”
    ha partot látnánk messziről?

    De jaj, bajában sem barát,
    magyar sem érti a magyart,
    civódik, mint a rossz család,
    s olykor még áldja a vihart:

    ó, szörnyű! még dicsérgeti,
    mert rab tűrővé edz a seb,
    s e néma szolgaság neki
    vére vérénél kedvesebb.

    Ők amíg vérük vére hull,
    úgy védik itthon a hazát,
    hogy szívbe fojtják zsarnokul
    a gyermekeknek igazát.

    Így jártam én is – nem rege –
    és úgy vagyok már, úgy vagyok,
    mint rossz családnak gyermeke,
    kit egyre vernek a nagyok.

    De csitt! duzzogni nem szabad,
    szívem! jutalmat ne keress!
    Jutalmul: mindig légy szabad,
    s ha nem szeretnek is: szeress!

    Gondold, hogy könny és vér pereg,
    s van méltóbb annyi fájdalom:
    s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
    hanem zengj, mint a cimbalom!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Miatyánk

    (1914 — egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült)

    Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
    harcokban, bűnökben, szennyekben,
    rád tekint árva világod:
    a te neved megszenteltessék,
    a te legszebb neved: Békesség!
    Jöjjön el a te országod.

    Véres a földünk, háború van,
    kezed sujtását sejtjük, Uram,
    s mondjuk, de nyögve, szomorúan —
    add, hogy mondhassuk könnyebben —:
    Legyen meg a te akaratod!
    Mint angyalok mondják mennyekben.

    Előtted, Uram, a hon java,
    s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
    de vajon a legkisebb lombot
    nem őrzi-e atyai gondod?
    Nem leng-e az utolsó fürtön is,
    áldva miképpen mennyekben,
    azonképpen itt a földön is?

    Megráztál, nem lehet szörnyebben,
    mármost ami fánkon megmaradt,
    őrizd meg őszig a bús galyat:
    mindennapi kenyerünket add
    meg nekünk ma, és gyermekeinket
    növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
    ma vérbe csúszik meg — értük az!

    Bocsásd meg a mi bűneinket,
    miképpen mi is megbocsátunk
    ellenünk vétetteknek: a gaz
    tied, büntetni; mienk csak az,
    hogy védelmezzük a mieinket!

    És ne vigy a kísértetbe minket,
    hogy ártatlanságunk tudatát,
    mint drága páncélos inget,
    őrizzük meg bár véresen,
    hogy át ne hasadjon sohasem.

    Jaj, aki ellenünk mozdul:
    megvívunk, készen, bármi csatát,
    de szabadíts meg a gonosztul,
    mert tiéd az ország,
    kezedbe tette le sorsát,
    s te vagy a legnagyobb erősség:
    ki neveden buzdul,
    bármennyit küzd és vérez,
    előbb vagy utóbb övé lesz
    a hatalom és a dicsőség!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Messze… messze…

    Spanyolhon. Tarka hímű rét.
    Tört árnyat nyújt a minarét.
    Bús donna barna balkonon
    mereng a bíbor alkonyon.

    Olaszhon. Göndör fellegek.
    Sötét ég lanyhul fülleteg.
    Szökőkút víze fölbuzog.
    Tört márvány, fáradt mirtuszok.

    Göröghon. Szirtek, régi rom,
    ködöt pipáló bús orom.
    A lég sűrű, a föld kopár.
    Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

    Svájc. Zerge, bércek, szédület.
    Sikló. Major felhők felett.
    Sötétzöld völgyek, jégmező:
    harapni friss a levegő.

    Némethon. Város, régi ház:
    emeletes tető, faváz.
    Cégérek, kancsók, ó kutak,
    hízott polgárok, szűk utak.

    Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
    Mennyi kirakat, mennyi kép!
    Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
    masina, csengő, kürt, harang.

    Angolhon. Hidak és ködök.
    Sok kormos kémény füstölög.
    Kastélyok, parkok, labdatér,
    mért legelőkön nyáj kövér.

    Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
    sötétkék vízbe durva folt.
    Nagy fák és kristálytengerek,
    nagyarcú szőke emberek.

    Ó mennyi város, mennyi nép,
    ó mennyi messze szép vidék!
    Rabsorsom milyen mostoha,
    hogy mind nem láthatom soha!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Sok súlyos álom

    Sok súlyos álom háborít gyakorta,
    amilyen álma senkinek se volt,
    és lelkem mint az óriás retorta,
    amelyben egykor Isten főztje forrt,

    midőn a világ tésztáját sodorta
    remekké gyúrva a sötét gomolyt,
    hogy bár nem édes, ékes lett e torta,
    s díszíti felül a nap és a hold.

    Így lelkem új világok vegyedénye,
    de zárt edény és szája, csőre nincs;
    az én szobámnak nem nyílik redőnye,
    az én kincsem elásott, néma kincs,
    az én álmom felejtett, régi álom:
    saját szívemnek kulcsát nem találom.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj, én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.

    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyűrődnek…

    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.

    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    millió hegedű hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.

    Lenge lankadás, minden könnyű!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

    1. ősz

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Extasis

    Villámlik a villám
    messze az éj.
    Mélyül a mély.
    Hullámlik a hullám.
    Csillámlik a csillám,
    hószínű tej.
    Ó csupa kéj!
    Zenéjit is hallám.

    Hol kell járnom?
    Nincs nekem álmom;
    messze az éj.
    Mélyül a mély.
    Édes a jármom
    és csupa kéj.

    1. (?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Arany

    Mélán ültük még az iskolát,
    s ittuk már a lelked italát
    tejnek, mint a jó bor elejét:
    ó csak most érezzük erejét!

    Lelked íze lelkünkön maradt
    s lelkesebb a lelkünk általad.
    Ó most hull a test és hull a vér,
    addig élünk míg a lélek él!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: A bús rom

    Ki tesz,
    ki vesz,
    s igaz vigaszt
    talál a tettben, boldog az,
    ha tűrt is, boldog mindig az:

    de én,
    szegény,
    csupán tunyán
    búsulok s pusztulok csúnyán,
    búsulva elveszek korán.

    Bár kincs,
    ha nincs:
    arany,
    ha van:
    dúsabb, kinek fájdalma van;
    csak az, csak az vigasztalan,

    akin
    a kín
    nyomot nyomott
    s úgy hagyta őt, mint egy romot,
    úgy hagyta, mint egy bús romot.

    1. február

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!

    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?

    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei