https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

    Nincs mit mondanom –
    nincs mit mondanod.
    Szemed jégvirág borítja –
    már mögé nem láthatok.

    Nincs mit mondanod –
    nincs mit mondanom.
    Párosan viselt magányunk
    súlya nem megosztva nyom:
    egészben a válladon,
    egészben a vállamon.

    Ne értsd félre, ha kereslek:
    rádtalálnom nem öröm,
    tűnt ölelés emlékétől
    únt öleléshez szököm.

    Varázsod szét így töröm.

    Válni kell.
    A szív nem nézi, mit cipel,
    csak éppen már nem bírja el…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Baranyi Ferenc: Festői kérdések

    Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
    Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?

    Olyan sötét lett
    hirtelen,
    kopog a jég
    a szívemen,

    amit kimondok:
    magam se vallom,
    amit dalolnék:
    magam se hallom,

    áttetszők lettünk –
    üveg a vízben,
    fakult vagy úgy is,
    nincs színem így sem.

    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Titkok tarkasága hol van a szemedből?
    Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?

  • BARANYI FERENC Vallomás

    Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
    – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem,
    s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván
    hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám,
    kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
    kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen

    Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
    Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
    ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren
    teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
    akadna magyarázat: a költő szárnyalását
    ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság…

    Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
    ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,
    nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,
    miért a csontig ázott madár felejti röptét,
    nem is hála láncol, miért esett koromban
    szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
    és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
    idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,
    s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez –
    a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.

    Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába,
    anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába,
    ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
    mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
    megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,
    haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába –
    mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
    mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
    szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,
    törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,
    s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
    mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
    hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
    Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!

  • Baranyi Ferenc: Kifosztva

    Elvették tőlem a Himnuszt,
    csak mert elénekelték.
    Torkukkal beszennyezték.

    Elvették magyarságomat,
    mert maguk magyarnak mondták.
    S ha ők a magyarok:
    testvérebb a török meg az osztrák.

    Elvették játszó kedvemet,
    mert silány alakításért
    követelték a tapsot.
    Aminthogy a tetszés jelének vették,
    ha a közönség szisszent, felmorajlott.

    Elvették az életemet,
    mert ifjúságom szép sólyommadarára
    rút kányák bélyegét sütötték,
    miközben füstifecskének hazudták
    a maguk egerésző ölyvét.

    Most itt állok az ország ajtajában,
    hol valaha kopogtatnom se kellett,
    állok a küszöbön, semmit sem érzek,
    mert elfeledtették velem, hogyan kell
    megörülni a hazaérkezésnek.

  • Baranyi Ferenc: Az elhagyott asszony árnya

    Elárvult fészek nyárfaágon,
    szívemmel bélelt, jó meleg.
    Erőtlen fészek, mert a párom
    nem fogta vissza: el ne szálljon,
    ha hívták őt a gyors szelek!

    Szálanként hordtam össze fészkét –
    ne lengjen sorsa, mint a nád.
    Kóbor madarak szállva nézték
    a fészek-építő merészség
    maradandó diadalát.

    Kisfíammal a puszta fészek
    alján didergünk, lesve őt.
    Mi célja volt az építésnek,
    mit ér, ha célja semmivé lett,
    ha nincs remény, hogy visszajön?

    Mikor felhő terült az égre:
    testünk szárnyával födte be.
    Szárnya alatt csak szívverése
    bujtott magosba-röppenésre:
    „Ha szárny a szárnyad – szállj vele!”

    Úgy féltem én e szívveréstől,
    mint a haláltól nagybeteg.
    Féltem: meghallja párom és föl-
    repül a fészek-menedékből,
    ha hívják toborzó szelek.

    Mégis elment, jeges magosba
    onnét, hol meleget kapott.
    Szárnyából visszahull a tolla
    a béleletlen nyárfasorra,
    mintha szórnák a csillagok.

    Lehullt tollából azt a fészket
    továbbépítem holtomig,
    s kisfiunkat, aki nem vétett,
    éltesse jótékony igézet,
    hogy apja fészkében lakik.

    És ő megtépett szárnnyal is száll
    kegyetlen csillagok felé,
    a magasság medrébe kristály-
    egek húzzák, ereje sincs már
    visszanézni, hogy nézem-é?

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    … Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

    (Párizs, 1967)